Ábrám és Lót területi egyezkedése után, ebben az izgalmasan induló fejezetben egy háború kellős közepén találjuk magunkat, melyben két, királyok alkotta koalíció veselkedik egymásnak. És hogy miért harcolnak? Igazából nem tudni. Valószínűsíthetően azért, hogy az idős Ábrám kidomboríthassa lappangó hadvezéri képességeit, és szempillantás alatt megoldja a homályos előzményeken alapuló bonyodalmakat, megmentve ezzel az időközben elrabolt Lótot is - méghozzá játszi könnyedséggel, ahogy az a nagy monoteisztikus vallások kiválasztottjaihoz illik.

(Mózes I. könyve, 14:1-24)

„Lőn pedig Amrafelnek, Sineár királyának és Ariókhnak, Elászár királyának, Khédorlaomernek, Élám királyának, és Thidálnak, a Góim királyának napjaiban: hadat indítának ezek Bera, Sodoma királya ellen, Birsa, Gomora királya ellen, Sináb, Admáh királya ellen, Seméber, Czeboim királya ellen és Bélah, azaz Czoár királya ellen. Mind ezek a Sziddim völgyében egyesűlének; ez a Sóstenger. Tizenkét esztendeig szolgálták vala Khédorlaomert, és a tizenharmadik esztendőben ellene támadtak vala.” - 14:1-4

Csak úgy hemzsegtek a királyok a Közel-Keleten ebben az időszakban: e sorok mindjárt kilencet említenek. Az embernek ezt olvasva már-már az a benyomása támad, hogy aki az Özönvíz után szétszéledő emberek közül meglátott egy dombot, azt azonnal a királyságának kiáltotta ki. Emellett a városok is nagyon rövid idő alatt, látszólag gombamód szaporodtak - ám azt, hogy mennyien éltek e városokban néhány generációval a Teremtés lenullázása után, a Biblia nem taglalja.

Noha az említett királyok és városok közül nagyon kevésnek lesz a későbbiekben jelentősége, azért megéri néhány sorban megemlékezni némelyikről.

Kezdem Elámmal, ami egy, a mai Irán délnyugati területén elhelyezkedő államalakulat volt, melynek legrégebbi ék- és hieroglif írásos emlékeit az i. e. 3. évezredre datálják - vagyis jóval régebbre, mint az Ószövetség legrégebbi szövegeinek keletkezését. A tizenkettedik fejezetben debilnek beállított egyiptomiakhoz hasonlóan az elámiak is külön nyelvvel rendelkeztek (ami később a Perzsa Birodalom hivatalos nyelveként is szolgált), egyedi, virágzó kultúrát alakítottak ki maguknak az idők során, emellett pedig politeisták voltak (és ők sem vettek észre semmit az állítólagos bábeli nyelvzavarból... sem). És noha Elám valóságos hely volt (értsd: nem csak a Bibliában létezett), ismert uralkodói között nem találni Kedorláómer nevűt. Utóbbi tényt egyébként még a Katolikus Lexikon vonatkozó szócikke is elismeri. Mi több, azt is valószínűsíti, hogy jelen fejezet értelmi szerzője „egész sor régebbi eseményt és össze nem tartozó dolgot összekapcsolt, hogy elbeszélése történetének magvát minél hatásosabb formába öltöztesse” - arra sajnos már nem tér ki a szóban forgó jegyzet, hogy pontosan melyek ezek a „régebbi események”.

A többi említett királyról pedig csupán annyit lehet fellelni, hogy ebben a fejezetben szerepelnek. (Jóval később, Dániel könyvében ugyan lesz még egy Arjók nevű szereplő, ám ő csak egy másik király, Nebukadnezár testőrparancsnoka volt a történet szerint.)

Szodoma, Gomora, Admá, Cebóim és Cóar Jordán-melléki városok voltak, melyek - szintén a Katolikus Lexikon szerint - szövetségben álltak egymással, és egyes szövegváltozatok Pentapolisz, vagy Ötváros néven emlegették őket. Miután a képzeletbeli a történetbeli Kedorláómer tizenkét éven át uralkodott rajtuk, Pentapolisz urai állítólag fellázadtak ellene, mely lázadás csúcspontján - melybe mindenféle előzmény nélkül csapott bele e fejezet - a Holt-tenger közelében gyűjtötték össze seregeiket.

Apró érdekesség, hogy Cóar városa a Biblia alapján csak azután kapta ezt a nevet, miután Lót odamenekült Szodoma és Gomora (emellett - és ez szinte soha nem kerül említésre - járulékos veszteségként Admá és Cebóim) elpusztítása elől (1Móz, 19:20-22; 25).

Idáig úgy tűnik, hogy a helyzet nagyon hasonló, mint Ábrám egyiptomi kiruccanása esetében: a történet kiötlői egyszerűen kitaláltak egy dajkamesét, amibe beleszőttek - újfent nem túlzottan pozitív színben feltűntetve - más, létező népeket, hogy ezáltal célzott irányba vihessék a cselekményt (vagyis hogy Ábrám figurájából öregségére ösztönös hadvezért faragjanak - de erről lejjebb).

„A tizennegyedik esztendőben pedig eljöve Khédorlaomer, és a királyok, a kik ő vele valának, és megverék a Refeusokat Asztheroth-Kárnajimban, és a Zuzeusokat Hámban, és az Emeusokat Sávé-Kirjáthajimban. És a Horeusokat az ő hegyökön, a Seiren, egész Él-Páránig, mely a puszta mellett van. És megtérének s menének Hén Mispátba, azaz Kádesbe, és elpusztíták az Amálekiták egész mezőségét, és az Emoreusokat is, kik laknak vala Háczaczon-Thámárban.” - 14:5-7

Refáiak, zúziak, émiek, hóriak, amálékiak és emóriak? Asterót-Karnaim, Hám, Sávé-Kirjátaim, Széír, Él-Párán, Kádés és Hacecón-Támár? Az előző fejezetnél is tanakodtam már azon, hogy vajon honnan jöhetett az abban említett rengeteg ember néhány generációval az Özönvíz után, erre tessék: kiderül, hogy ez a halmaz még a korábbiakban leírtaknál is nagyobb! (Ily mértékű szaporaság mellett csoda, hogy csak nemrég értük el a hétmilliárdos lélekszámot!)

Az ilyen, és ehhez hasonló, megmagyarázhatatlan rapszodikusságokat felfedezve pedig mindig azon gondolkodom, hogy vajon a Biblia szerzői, lejegyzői és későbbi összeállítói ennyire következetlenek és figyelmetlenek lettek volna, vagy igazából nem is akarták, hogy félrebeszélésük elbeszélésük hihető legyen? (Mondjuk, hogyha hihető lenne, mi szükség lenne hitre?)

Ám nem akarom ennyivel ellegyinteni ezt a pongyolaságot, hiszen az említett népekről fellelhető némi homályos információ - még ha ezek többsége nem is a valóságban vert gyökeret.

Az emóriakat például korábban is említette már a szöveg, méghozzá Hám fiának, Kánaánnak leszármazottai között (1Móz, 10:16). A későbbiekben, Ámós könyvében azt a leírást találhatjuk az emóriakról, hogy „magasak voltak, mint a cédrusok, és erősek, mint a tölgyek” (Ám, 2:9), mely utóbbi jellemzés alapján született az a spekuláció, hogy az emóriak talán a nephilimekkel, vagyis óriásokkal állhattak rokonságban (1Móz, 6:4) - noha arra sehol sincs utalás a Bibliában, hogy Kánaán, vagy névtelen felesége nephilimek lettek volna.

Ugyanez a hipotézis a refáiakról is, hiszen Mózes ötödik könyvében ez áll: „Mert egyedül Óg, Básánnak királya maradt meg az óriások (refáiak) maradéka közül. Ímé az ő ágya vas-ágy... kilencz sing a hosszasága és négy sing a szélessége, férfi könyök szerint” (5Móz, 3:11) - vagyis Óg vaságya valamivel több mint négy méter hosszú volt a történet alapján. Persze az, hogy mekkora valakinek az ágya, nem utal egyenesen az illető magasságára: sok biblikus szereplőből kiindulva lehetséges, hogy Óg is pusztán csak megrögzött megalomániás volt. Mindenesetre a Biblia több helyen is óriásként emlegeti a refáiakat, akik jócskán az átlagember fölé magasodtak. Emellett a szöveg a zúziakat és az émieket is hasonló testmagasságúnak, és a refáiak törzséhez tartozóként említi (5Móz, 2:10-11).

Ami a hóriakat illeti, a szöveg alapján Ábrahám unokájának, Ézsaunak a leszármazottai egyszerűen „kiűzték, és kiirtották őket, és a helyükre telepedtek” (5Móz, 2:12). Na, és miért? Because fuck you, that’s why.

És ne menjünk el szó nélkül az amálékiak mellett sem, hiszen hatalmas teljesítmény úgy csapást mérni rájuk, hogy eme népcsoport ebben az időszakban még nem is létezett: a későbbiekben Ábrahámnak lesz egy Izsák nevű fia, akinek lesz egy Ézsau nevű fia, akinek lesz egy Elifáz nevű fia, akinek pedig lesz egy Amálék nevű fia - a Biblia szerint utóbbitól, vagyis Ábrahám ükunokájától származnak az amálékiak (1Móz, 36:12). Hasonló anakronizmus ez, mintha valaki azzal az állítással állna elénk, hogy a magyarok több mint ezer éve az USA elől foglalták el a Kárpát-medencét.

Azt, hogy a fentiekben említett népek - melyek feltehetően nem tartoztak a lázadó Pentapoliszhoz - mit követhettek el Kedorláómer ellen, amiért a király így elbánt velük, a Biblia nem taglalja. Talán csak rosszkor voltak rossz helyen.

(Mindeközben ne feledjük, hogy ebben a fejezetben is az egykori, valóságban is létezett kananeusok földjén járunk, akiknek saját kultúrájuk, saját nyelvük, saját történelmük és saját isteneik voltak.)

„Kiméne tehát Sodoma királya, Gomora királya, Admáh királya, Czeboim királya, és Bélah, azaz Czoár királya, és megütközének azokkal a Sziddim völgyében: Khédorlaomerrel, Élám királyával, és Thidállal, Gójim királyával, Amráfellel, Sineár királyával, és Ariókhkal, Elászár királyával: négy király öt ellen.” - 14:8-9

Hiába voltak látszólagos túlerőben Pentapolisz királyai, nem irigylem a helyzetüket: olyan seregekkel kellett szembenézniük, melyek nemrég még óriások ellen harcoltak - és állítólag le is győzték őket! A harcedzett regimentet látva pedig valószínűleg ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg az öt királyban, ami engem is foglalkoztat a fejezet eleje óta, hiszen a Biblia nem taglalja: „Egészen pontosan miért is akarunk mi Kedorláómer ellen harcolni?”

„A Sziddim völgye pedig tele vala szurok-forrásokkal. És megfutamodának Sodoma és Gomora királyai, és azokba esének: a megmaradottak pedig a hegységbe futának. És elvivék Sodomának és Gomorának minden jószágát és minden eleségét; és elmenének. Elvivék Lótot is az Ábrám atyjafiának fiát jószágostól együtt, és elmenének; mert Lót Sodomában lakik vala.” - 14:10-12

Ezt a banális pechet! Menekülés közben valódi idióta módjára szurokba ragadni, és tehetetlenül nézni, amint a távozó ellenséges csapatok elhordják az ember minden vagyonát: haszonállatokat, élelmet, és amint alább kiderül, a lakosság nagy részét is, feltételezhetően rabszolgának. (Kínzóbb lehet, mint amikor valaki elhappolja előlünk az utolsó finom falatot az ebédlőasztalnál, aztán végig a szemünkbe nézve, lassan megeszi!) Így elveszteni egy csatát! Szegény embert a szurok is húzza.

Ráadásul szerencsétlen Lót sem élvezhette túlságosan sokáig az Ábrám által korábban felajánlott földterület örömeit: túszul ejtették, és még rejtélyesen szerzett jószágait is eltulajdonították! 

„Eljöve pedig egy menekűlt és hírűl hozá a héber Ábrámnak, a ki lakik vala az Emoreus Mamrénak, Eskol atyjafiának és Áner atyjafiának tölgyesében, a kik meg Ábrámnak szövetségesei valának. A mint meghallá Ábrám, hogy az ő atyjafia fogságba esett, felfegyverzé házában nevekedett háromszáz tizennyolcz próbált legényét és üldözve nyomula Dánig.” - 14:13-14

Még jó, hogy Mamré tölgyese nem volt szögesdrótos kerítéssel körbevéve, máskülönben a menekült - bocsánat: migráns - aligha figyelmeztethette volna Ábrámot! És micsoda szerencse a történet folyásának szempontjából, hogy a menekült futár láthatóan pontosan tudta, hogy hova kell mennie és kit kell keresnie! (Tényleg: honnan tudta?)

Hatalmas mázli az is, hogy Ábrámnak rendelkezésére állt 318 „próbált legény”, akikkel a 75 (vagy 135) év feletti, újdonsült Rambo üldözőbe vehette Lót fogva tartóit. Máktól feketéllik az egész történet. (Máskülönben miért volt Ábrámnak ekkora serege? Csak nem attól tartott, hogy a korábban alantas módon megtévesztett és megkopasztott fáraó esetleg vissza akarja majd szerezni ingóságait?) Ezek a férfiak - akik ki tudja, honnan jöttek, és honnan szerezték harci tapasztalataikat - a szöveg szerint Ábrám házánál nevelkedtek: ezt nevezem kiterjedt fészekaljnak! Jó nagy háza lehetett Ábrámnak, az már biztos. (Egyébként a King James változat a „próbált legények” helyén a „trained servants” kifejezést használja, ami kiképzett, vagy betanított cselédeket jelent.)

Megjegyezném itt még azt is, milyen különösnek gondolom, hogy míg olyan hatalmas horderejű események kapcsán, mint az Özönvíz, ember nem tudja megmondani a Biblia szövege alapján, hogy pontosan meddig is tartott, ám arról a jelentéktelen részletről, hogy Ábrám hány „próbált legénnyel” indult Lót után, konkrét adatot kapunk.

Dán városának említésével pedig az amálékitákhoz hasonló anakronizmusba ütközünk: a Bírák idejéig ugyanis Lajisnak hívták a települést a Biblia szerint, és csak később nevezték el Dánnak (Bír, 18:29), méghozzá Ábrahám dédunokájának tiszteletére, aki csak jóval a szóban forgó harcok után született (1Móz, 30:6).

„És csapatokra oszolván ellenök éjszaka ő és szolgái, megveré őket, és űzé őket mind Hóbáig, a mely Damaskustól balra esik. És visszahozá mind a jószágot; Lótot is, az ő atyjafiát jószágával egybe visszahozá, meg az asszonyokat és a népet. Minekutánna pedig visszatért Khédorlaomernek és a vele volt királyoknak megveréséből, kiméne ő elébe Sodomának királya a Sáve völgyébe, azaz a király völgyébe.” - 14:15-17

Ábrám nem szarozott: ösztönös stratéga módjára gyorsan lezavarta a harcot az éjszaka leple alatt egy olyan szervezett akció során, ami gyanúsan egyidejűleg véghezvitt orvgyilkosságok sorozatának hangzik, és ezzel piff-paff-puff, megoldotta a bonyodalmat. Valószínűleg tanult Szodoma és Gomora pancser királyainak baklövéséből, és azt a következtetést vonta le, hogy többet ésszel, mint szurokkal: minek ajtóstul rontani a házba, hogyha hátulról is lehet támadni?

Az idős Ábrám véghezvitte azt 318 emberrel, amit Pentapolisz öt, inkompetens királyi serege nem tudott: legyőzte Keldorláómert és hadait, és Lóttal együtt az összes szajrét is visszaszerezte. Meg kell hagyni, nem kis teljesítmény egy 75 (vagy 135) év feletti embertől. Már-már hihetetlen. De legalább kiderült, hogy erre volt kihegyezve az egész anakronizmusokkal teli história: hogy Ábrámot ösztönös hadvezérnek ábrázolja.

Szodoma királya pedig vajon ugyanaz a személy volt, aki szurokba esett, és ezért elvesztette mindenét? Maradhat egyáltalán király valaki egy ilyen kacagtató malőr után? Ha igen, akkor nem sokat őrizhetett meg a tekintélyéből, már ha volt egyáltalán.

„Melkhisédek pedig Sálem királya, kenyeret és bort hoza; ő pedig a Magasságos Istennek papja vala. És megáldá őt, és monda: »Áldott legyen Ábrám a Magasságos Istentől, ég és föld teremtőjétől. Áldott a Magasságos Isten, a ki kezedbe adta ellenségeidet.« És tizedet ada néki mindenből.” - 14:18-20

Melkisédek, a fejezet tizedik királya, érdekes figura. Egyrészt azért, mert az Úrnak egy idáig nem hallott nevét használja (El Elyon = Magasságos Isten). Másrészt azért, mert az Újszövetségben is utalnak rá Jézus kapcsán: „Krisztus sem maga dicsőítette meg magát azzal, hogy főpap lett, hanem az, a ki így szólott hozzá: »Én Fiam vagy te, ma szűltelek téged.« Miképpen másutt is mondja: »Te örökké való pap vagy, Melkisédek rendje szerint«” (Zsid, 5:5-6). Ennél többet azonban nem tudunk meg róla a kanonikus Bibliából.

Az apokrif Énók könyvéből, ami külön fejezetet szentel Melkisédek születésének, viszont igen. Eszerint Noénak az Özönvíz előtt volt egy testvérbátyja, Nir, akinek volt egy meddő felesége, Szofanima, akinek idős korában bármiféle szexuális aktus nélkül „megfogant a méhe”. Hogy elkerüljék a szégyent, Noé és Nir rejtegették az asszonyt, mivel nem hitték el neki, hogy szeplőtlenül fogant. (Ki hibáztatná őket ezért?) Ám mielőtt Szofanima megszülhette volna gyerekét, meghalt. Ezt látva Noé és Nir kisiettek a házból, és - vigyázva, nehogy bárki megláthassa őket - gödröt ástak a holttestnek. Amikor azonban visszamentek, azt kellett látniuk, hogy az idős, halott nő poszthumusz megszült: méghozzá egy olyan kifejlett, hároméves-forma fiúgyereket, aki nem csupán „a papság pecsétjét viselte a mellén”, hanem beszélni is tudott, és dicsőséges arccal az Urat áldotta, anyja hullája mellett ücsörögve. Az első sokk után Noé és Nir pedig pontosan azt tették, amit minden normális ember tenne hasonló helyzetben: megfürdették a gyereket, és papi ruhába öltöztették. Aztán a Melkisédek nevet adták neki. Tiszta sor.

Nem sokkal ezután az Úr bejelenti a mindent elpusztító Özönvizet, és megnyugtatja Nirt, hogy Noén és családján kívül Melkisédeket is meg fogja kímélni: elszállásolja őt az Éden kertjében, hiszen mindenki tudja, hogy az Éden kertje vízálló. Az Úr azt is kinyilvánítja emellett, hogy Melkisédek „a papok papja” lesz mindörökké.

Nem csoda, hogy mindezt kikukázták a későbbi kánonból a Biblia összeállítói: ez a sztori láthatóan még nekik is túlságosan meredeknek bizonyult.

A titokzatos Melkisédek végül elénk tárja a legősibb módját annak, hogyan kell valakinek kisebbíteni, vagy szőnyeg alá seperni az érdemeit, amikor gyakorlatilag azt mondja Ábrámnak: nem a te eszednek, vagy ügyességednek köszönhető, hogy legyőzted az ellenfeleinket, hanem Isten adta a kezedbe őket. (Persze, ha ellenkező előjellel történt volna, arra is meglett volna a kész magyarázat: Isten útjai kifürkészhetetlenek.)

(És még egy eltérés a King James változathoz képest: ebben a Magasságost nem teremtőként, hanem úgy emlegetik, mint az égnek és földnek tulajdonosát: „possessor of heaven and earth”. Nem éppen árnyalatnyi jelentéskülönbség. Ez is bizonyára a bábeli zűrzavarnak tudható be...)

„És monda Sodoma királya Ábrámnak: »Add nékem a népet, a jószágot pedig vedd magadnak.« És monda Ábrám Sodoma királyának: »Felemeltem az én kezemet az Úrhoz, a Magasságos Istenhez, ég és föld teremtőjéhez, hogy én egy fonalszálat, vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, a mi a tiéd, hogy ne mondjad: Én gazdagítottam meg Ábrámot. Semmi egyebet, csupán a legények élelmét, és ama férfiak részét, kik én velem eljöttek volt: Áner, Eskhol, Mamré, ők vegyék ki az ő részöket.«” - 14:21-24

A Melkisédekkel való, a cselekmény folyását megakasztó közjáték után Szodoma szurkos királya Ábrámnak ajándékozná a visszaszerzett jószágokat, cserébe a népért. (Itt felsejlik bennem Kern András szinkronhangja a Gyalog-galoppból, amint a földműves szerepében azt mondja Artúr királynak: „Én ugyan nem szavaztam rád!”) Ábrám azonban önérzetesen elhárítja a nagylelkű gesztust - de nem azért, hogy Szodoma népe ne éhezzen, hanem azért, nehogy bárki azt mondhassa, hogy Ábrám Szodoma királyának nagyvonalúságát kihasználva szedte meg magát. (Ha ezt a korábban átvert fáraó hallotta volna...) Csupán szolgaseregének kér némi élelmet, és Anér, Eskól és Mamré városok azon férfilakosainak valamennyi honoráriumot, akik vele tartottak a harcban. Vagyis úgy tűnik, hogy Ábrám hiába nem fogadta el a király jószágait, valószínűleg így is csődbe vitte Szodoma gazdaságát - de ami jár, az jár: Ábrám legalább nem volt olyan mamlasz, hogy szurokba ragadjon menekülés közben.