A száz éves Ábrahám teherbe ejti a kilencven esztendős Sárát, aki fiút szül. Aztán Sára örökségféltésből elkergetteti Ábrahám másik fiát, Izmaelt, és annak édesanyját is, akik majdnem odavesznek a pusztaságban. Az előző fejezetben megtévesztett és veszélybe sodort Abimelek pedig szövetséget köt becsapójával, mert nem normális.

(Mózes I. könyve, 21:1-34)

„Az Úr pedig meglátogatá Sárát, a mint mondotta vala, és akképen cselekedék az Úr Sárával, a miképen szólott vala. Mert fogada Sára az ő méhében, és szűle fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az időben, melyet mondott vala néki az Isten.” - 21:1-2

Az Úr meglátogatja Sárát, és úgy cselekszik vele, ahogy azt korábban ígérte (1Móz, 18:10), melynek következtében Sára teherbe esik. Ha valaki ennél a résznél csapja fel életében először a Bibliát, annak akár úgy is tűnhet, hogy nem Ábrahám, hanem maga az Úr termékenyítette meg Sárát. De nem erről van szó, legalábbis nem egészen.

Az Úr korábban „bezárta” Sára méhét (1Móz, 11:30), aki ily módon nem tudott utódokat szülni hites férjének. És miért járt el így az Úr, miközben egyre-másra utódokat ígérgetett Ábrahámnak? Because fuck you, that’s why, gondolom. Később, Szodoma és Gomora népének kiirtása előtt azt a fogadalmat tette az Úr, hogy a kilencven (90!) éves Sára egy éven belül meg fogja szülni az akkor száz esztendős Ábrahám első „törvényes” fiát. Ezt a fogadalmat Sára, érthető módon, diszkréten ki is röhögte (1Móz, 18:12).

Nos, a két bűnös város teljes lakossága el lett pusztítva, és egy kifizetődő gerári kiruccanás után megérkeztünk a jelenbe. Alá is szállt az Úr a mennyből - egyik kezében talán egy levél Viagrával, a másikban pedig egy tubus Vagisil géllel, a Biblia nem taglalja -, bekopogtatott a házaspár sátrának ajtaján, és ugyanúgy „megnyitotta” Sára méhét, ahogy azt az előző fejezetben a megtévesztett király, Abimelek udvartartásának nőtagjainak esetében is tette (1Móz, 20:18). (Úgy tűnik, az Úr nem tudja megállni, hogy - akár szó szerinti, akár metaforikus értelemben - minden adandó alkalommal nők lábai között babráljon - csakúgy, ahogy egyes mai politikusok.) A vén Ábrahámnak pedig nem kellett több: az emberi fiziológiára és biológiára fittyet hányva, azon nyomban teherbe ejtette az agg, menopauzán régóta túlesett (1Móz, 18:11) féltestvérét.

Sára pedig „fogada az ő méhében, és szűle fiat Ábrahámnak” - vagyis egy apró szünettel, egy egyszerű vesszővel átugrunk az időben kilenc hónapot: Sára (feltehetőleg veszélyeztetett) terhességét. Talán a történet szerzőinek és lejegyzőinek kínos lett volna részletekbe bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés lehet Sára életkorában állapotosnak lenni. Talán azt gondolták, már így is eléggé mély gödörbe ásták magukat (sokadszorra és korántsem utoljára) azzal, hogy Sárát meddővé tették a cselekményben - amivel, gondolom, az lehetett a céljuk, hogy e fejezetben is elővehessék a deus ex machina meglehetősen olcsó módszerét, és ismételten kihangsúlyozhassák állítólagos istenük állítólagos hatalmát. Egyetlen vesszővel el lettek intézve a reggeli rosszullétek, a fáradékonyság, a „végbélszelesség”, a hangulatingadozások, a görcsök, a hátfájás és a bedagadt lábak, melyeket mind-mind egy minden bizonnyal már gyenge csontozatú, elhasználódott ízületű, kilencven (90!) éves kismama volt kénytelen elviselni. És miért? Mert a történet szerint az Úr nem engedte őt korábban szülni. Mi ez, ha nem értelmetlen emberkínzás?

A szülés menetéről sincs egyetlen szó sem a történetben, pedig személy szerint kíváncsi lettem volna, hogy a szerzők és lejegyzők szerint természetes úton zajlott-e. Azokban a hírekben, melyek adományozott, vagy korábban lefagyasztott petesejtekkel mesterségesen megtermékenyített - és ezt megelőzően hosszas, agresszív hormonkezeléseken átesett - 60-70 éves nőkről tudósítanak manapság, az áll, hogy a szülés minden esetben császármetszéssel történt (lásd például Frieda Birnbaum, Wu Cheng és Amma Bhavani eseteit). A császármetszés pedig viszonylag újkeletű eljárás - főleg a sikeres császármetszés, amit az anya is, és a gyerek is túlél.

Szóval hogyan szült a bronzkorban a kilencven (90!) éves Sára? Talán az Úr volt a bába, és így élte túl Sára is, és kisfia is ezt a folyamatot? Esetleg a bronzkori, idős Sára más fiziológiával rendelkezett a mai nőkhöz képest? A Biblia nem taglalja.

(Egyébként érdekes, hogy itt isteni közbeavatkozás kellett - pontosabban egy korábbi isteni közbeavatkozás lenullázása - az utódnemzéshez: a történet alapján Sára halála után ugyanis Ábrahám újra fog nősülni, és jóval idősebben, bármiféle mennyei asszisztencia nélkül nemzeni fog még hat fiút.)

„És nevezé Ábrahám az ő fiának nevét, a ki néki született vala, a kit szűlt vala néki Sára, Izsáknak: és körűlmetélé Ábrahám az ő fiát Izsákot, nyolcznapos korában, a mint parancsolta vala néki az Isten. Ábrahám pedig száz esztendős vala, mikor születék néki az ő fia Izsák.” - 21:3-5

A száz esztendős, újdonsült apuka hét napon át gyönyörködött az újszülött Izsákban, azt gondolván: „Milyen szép és tökéletes kisfiú! El sem hiszem, hogy ilyen idősen ekkora ajándékot kaphat az ember!” Aztán a nyolcadik napon arra a következtetésre jutott, hogy a kisfiú mégsem teljesen tökéletes. Legalábbis még nem. Gyorsan nekiesett hát Izsák pici nemi szervének egy éles tárggyal, hogy az Úr parancsát teljesítve tökéletesítse azt, ami elvileg születéstől fogva, eleve tökéletes. Szerencsére Ábrahám korábban már beható ismereteket szerzett a fitymaeltávolítás minden csínja-bínjáról, amikor is egyetlen nap leforgása alatt háznépének összes férfitagján végrehajtotta ugyanezt a meghitt procedúrát (1Móz, 17:23) - és a későbbiekre nézve itt jegyezném meg, hogy e „Vérző Péniszek Éjszakáján” Izmael 13 esztendős volt (1Móz, 17:25). Ábrahámnak pedig nyilván a látása is tökéletes maradt, és a keze sem remegett, hiszen még csak nemrég múlt el száz éves. (De hé: ha Sára is szülhetett kilencven évesen...)

És talán nem is ez a csonkítás volt a legrosszabb, amit Ábrahám Izsákkal tett - ám erről bővebben a következő bejegyzésben lesz szó.

„És monda Sára: »Nevetést szerzett az Isten, énnékem; a ki csak hallja, nevet rajtam.« Ismét monda: »Ki mondotta volna Ábrahámnak, hogy Sára fiakat szoptat? S ímé fiat szűltem vénségére.«” - 21:6-7

Lám, hiába mennek keresztül újra és újra hihetetlen dolgokon, maguk a Biblia szereplői is elképednek olykor a cselekmény folyásán!

Az újabb fordításban itt ezt mondja Sára: „Nevetségessé tett engem az Isten, kinevet mindenki, aki csak hallja.” Felteszem, az a kilenc hónap, mialatt a kilencven (90!) éves Sára kihordta Izsákot, szintén bőséges humorforrás lehetett a házaspár szolgálóinak.

Ráadásul Sárának még a tejelválasztása is megindult, hiszen a szöveg alapján maga szoptatja a kisfiát! Ezt nektek mai, 50 feletti kismamák, akiket sokan hangosan elítélnek, amiért ilyen idősen vállaltok gyereket: a mellszövet korral történő megváltozása sem lehet akadály az újszülött saját anyatejjel történő táplálásában, ahogy ezt a 90 feletti Sára is példázza - legalábbis e biblikus fejezet (feltehetően férfi) szerzői szerint!

„És felnevekedék a gyermek, és elválasztaték; Ábrahám pedig nagy vendégséget szerze azon a napon, a melyen Izsák elválasztaték.” - 21:8

A gyerek elválasztása (weaning) azt az időszakot jelenti, amikor az anya végérvényesen befejezi gyereke anyatejjel való táplálását, és elkezdi szilárd ételekkel etetni őt. Ez egyúttal olyan átmenet-rítus is, melynek során az anya az apa gondjaira bízza a fiát. Ezt az alkalmat egyes kultúrkörökben a mai napig is különféle szertartásokkal és ünnepségekkel kommemorálják, hogy „hálát adjanak a Mindenhatónak, amiért a gyerek túlélte a csecsemőkor legveszélyesebb időszakát”. Arról, hogy a gyereket milyen idős korban kell elválasztani anyjától, megoszlanak a vélemények: egyes források tizenöt/huszonnégy/harminchat hónapot említenek, más források szerint pedig addig kell szopnia a gyereknek, ameddig akar, akár öt éves koráig is (bővebben angolul itt, a weaning címszó alatt).

Az, hogy Izsák mennyi idős volt, amikor el lett választva Sárától, nem szerepel a szövegben (és így azt sem tudjuk meg, hogy Ábrahám és Sára pontosan hány évesek voltak a történetnek ezen a pontján). Mindenesetre Ábrahám a jeles alkalom tiszteletére hatalmas bulit csap.

Ám az örömködés nem tart sokáig.

„Mikor pedig Sára nevetgélni látá az Égyiptombéli Hágárnak fiát, kit Ábrahámnak szűlt vala, monda Ábrahámnak: »Kergesd el ezt a szolgálót az ő fiával egybe, mert nem lesz örökös e szolgáló fia az én fiammal, Izsákkal!«” - 21:9-10

Sára annak ellenére, hogy maga kavarta a szart korábban, láthatóan nagyon ki van hegyezve Hágárra és Izmaelre (még a nevüket sem hajlandó a szájára venni). Ez azért is furcsa, mert a tizenhatodik fejezetben mintha arról szólt volna a „megállapodás”, hogy az Ábrahám által házasságon kívül teherbe ejtett Hágár gyerekét Sára fogja a nevére venni (1Móz, 16:2). Talán korából adódóan nem szuperált már rendesen Sára memóriája.

Akárhogy is, Sára aggódott, hogy a több alkalommal kétes, szemöldökráncolásra okot adó módokon összeharácsolt vagyont majd egy egyszerű kis egyiptomi szolgáló fattya fogja örökölni - és erről hallani sem akart. Meglátta Izmaelt, és azt gondolta: „Ennek még a szeme sem áll jól, és ráadásul még nevetgél is! Ha beledöglök sem fog ez a házasságon kívül született, törvénytelen gyerek az én Izsákom örökségéből részesülni! Nem kapnak ezek egy büdös sékelt sem!” Aztán odaállt Ábrahám elé, és kész helyzet elé állította.

Igazából nem tudom mire vélni Sárának ezt a kirohanását. A kor szokásai alapján a törvényes elsőszülött fiú vitt ugyanis mindent (melyre nem sokkal később, a huszonötödik fejezetben is lesz utalás, amikor is Jákob egy tál lencséért „megvásárolja” bátyja, Ézsau elsőszülötti jogait), a testvérek hivatalosan nem kaptak semmit - egy házasságon kívül született, törvénytelen gyerek pedig végképp nem. A törvényes elsőszülött pedig Izsák volt. És ezt Sárának is tudnia kellett. Vagyis talán egyenesebb lett volna Sára részéről, ha azt mondja Ábrahámnak: „Kergesd el ezt a szolgálót az ő fiával egybe, mert nem tetszik a pofájuk vala!”

(Sára egyébként kis híján hiába aggódott fia öröksége miatt, hiszen ha a következő fejezetben Ábrahámon múlt volna, Izsák nem örökölt volna az égvilágon semmit sem - merthogy halott lenne, méghozzá saját apja keze által).

„Ábrahámnak pedig igen nehéznek látszék e dolog, az ő fiáért. De monda az Isten Ábrahámnak: »Ne lássék előtted nehéznek a gyermeknek és a szolgálónak a dolga; valamit mond néked Sára, engedj az ő szavának, mert Izsákról neveztetik a te magod. Mindazonáltal a szolgálóleány fiát is néppé teszem, mivelhogy a te magod ő.«” - 21:11-13

Úgy tűnik, hogy Ábrahámnak ellenérzései vannak, ám ezeknek végül nem ad hangot. Például nem mondja feleségének, hogy „De hát a te fejedből pattant ki, hogy ejtsem teherbe Hágárt!” Nem mondja, hogy a Sára által bántalmazott, terhes Hágár szökése után az Úr angyala visszaküldte őt hozzájuk (1Móz, 16:9), tehát végső soron mennyei utasítás alapján van velük a szolgálólány és Izmael is - ennek fényében pedig talán nem lenne ildomos szembeszállni az isteni akarattal. Nem mondja azt sem, amit korábban, miszerint „Ímé a te szolgálód kezedben van, azt tedd vele a mit jónak látsz” (1Móz, 16:6).

Ám megakadályozva, hogy Ábrahám gerincet növeszthessen, az Úr hirtelen közbelép, és azt mondja: aggodalomra semmi ok, Izmaelnek nem lesz semmi baja, sőt, leszármazottaiból különálló nemzet válik. (Hágárral meg nyilván lesz, ami lesz, hiszen ő már beteljesítette cselekménybeli rendeltetését: fiút szült Ábrahámnak, úgyhogy mehet is a levesbe Sára akaratából, és Ábrahám beleegyezésével.)

És ó, így már mindjárt más minden! Így már teljesen rendben van az egész. „Ha az Úr mondja, hogy legyek embertelen, ki vagyok én, hogy szembeszálljak vele?” - gondolhatta Ábrahám.

„Felkele azért Ábrahám jó reggel, és vőn kenyeret és egy tömlő vizet, és adá Hágárnak, és feltevé azt és a gyermeket annak vállára s elbocsátá. Az pedig elméne, és bujdosék a Beérseba pusztájában.” - 21:14

Nahát. Egy vekni kenyér és egy tömlő víz. Az embernek szinte könnybe lábad a szeme a nagylelkűség láttán, melyet Ábrahám saját fia és annak édesanyja irányába mutat, mielőtt a pusztaságba zavarja őket. Ráadásul kora reggel, hogy ne lehessenek tanúi e szívmelengető jelenetnek. Igazi mintaapuka. Talán Hágár, akárcsak Scarlett O’Hara az Elfújta a szélben, megkérdezte Ábrahámtól: „Hová menjek? Mihez kezdjek?” És Ábrahám válasza talán ugyanaz volt, mint Rhett Butleré: „Őszintén szólva, kedvesem, köpök rá!” A Biblia nem taglalja.

Egyértelműnek látszik, hogy ez a szakasz más forrásszövegből merít, mint a tizenhatodik fejezet, melyben Sára azt kéri Ábrahámtól, hogy „menj be az én szolgálómhoz, talán az által megépülök” (1Móz, 16:2). Utóbbiban Ábrahám 86 esztendős volt, amikor Izmael megszületett, itt pedig elmúlt 100 (hogy pontosan mennyivel, a Biblia nem taglalja - attól függ, milyen idős korban lett elválasztva Izsák). Következésképpen Izmael, hacsak nem valamilyen más idősíkon mozgott szerető apjához képest, már minimum tizennégy éves volt ebben a fejezetben. Ennek ellenére úgy tűnik fel a szövegben, amikor Ábrahám Hágár vállára teszi őt, mintha még mindig csecsemő lenne, aki nem tud a saját lábán közlekedni. És így válik a megrendítő jelenet teljesen abszurddá: hiszen nem mindegy, hogy egy sivatagba kergetett anyuka vállára egy pici gyereket, vagy egy kamaszt emel az odaadó, kivénhedt apuka.

Hogy maradhatott egy ekkora ordas anakronizmus az állítólagosan univerzális isteni üzenetben? Több évszázad alatt nem lehetett volna az ilyesmiket kiköszörülni? (Mondjuk egy-egy kinyilatkoztatással.) Vagy ha egy történet erővel van lenyomva az emberek torkán, akkor nem is kell olyan piszlicsáré dolgokra ügyelni, mint a folytonosság, vagy a különböző forrásszövegek precízebb összefésülése?

Akárhogy is, Hágár - nyakában a tömlő vízzel, a vekni kenyérrel és a ki tudja, hány éves Izmaellel - Beérseba pusztájában kezd bolyongani. És akármennyire is nehezemre esik kritizálni egy ilyen nehéz sorsú nőalakot, akivel többször is oly igazságtalanul bántak, de talán nem volt a legjobb ötlet a részéről megint a sivatagba menekülni. Főleg alig egy napra elegendő élelemmel és vízzel. (Ábrahám igazán talán utána kiabálhatott volna, hogy „JHVH szerelmére, ne arra menj!”)

„Hogy elfogyott a víz a tömlőből, letevé a gyermeket egy bokor alá. És elméne s leűle által ellenébe mintegy nyillövésnyi távolságra; mert azt mondja vala: »Ne lássam mikor a gyermek meghal.« Leűle tehát által ellenébe, és fölemelé szavát és síra.” - 21:15-16

„Ne lássam mikor a gyermek meghal.” - mondja a kétségbeesett, elüldözött anya, és hangosan sírni kezd. Nincs is mit mondanom erről a részről. Csupán egyetlen kérdésem van: mégis mit gondolt Ábrahám, mi fog történni, hogyha valakit egyetlen tömlő vízzel zavar el a lakatlan, napégette közel-keleti pusztaságba?

Felteszem, nem erre a részre kell gondolni, amikor valaki családi értékekről, vagy a gyerekek védelméről tart kiselőadást a Biblia tükrében. És egyes, egymásnak is ellentmondó ábrázolások alapján nem is arra, hogy Hágár egy tizennégy év feletti, haldokló gyereket tett a bokor tövébe.

„Meghallá pedig Isten a gyermeknek szavát és kiálta az Isten angyala az égből Hágárnak, és monda néki: »Mi lelt téged Hágár? Ne félj, mert az Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott a hol van. Kelj fel, vedd fel a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt.«” - 21:17-18

Hágárnak itt kellett volna (másodjára is) szembeköpnie az Úr angyalát, mondván: „Te most szórakozol velem? Hogy mi lelt engem? Van pofád ilyesmit kérdezni tőlem? Tizennégy éve visszaküldtél a bántalmazó tartóimhoz, miután elmenekültem tőlük! Én meg hülye fejjel visszamentem, és erre tessék: egy átlátszó, mondvacsinált okkal elüldöztek a fiammal együtt, hogy itt dögöljünk meg a sivatagban! Mi lelt engem... Anyád lelt engem.” De nem mondja.

Érdekes, hogy a szöveg alapján az Úr hallotta meg Izmael szenvedésének hangját, de már megint csak közvetítőn keresztül szól az anyjához. Vajon miért? Talán a meggyötört Hágár, hiába szült fiút Ábrahámnak, nem olyan fontos szereplő, hogy az Úr személyesen diskuráljon vele? A Biblia nem taglalja.

„És megnyitá Isten az ő szemeit, és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermeknek. És vala Isten a gyermekkel, s az felnövekedék, és lakik vala a pusztában, és lőn íjászszá. Lakozék pedig Párán pusztájában, és vőn néki anyja feleséget Égyiptom földéről.” - 21:19-21

Micsoda szerencse: egy vízforrás! De hogyan került oda? Az Úr kreálta hirtelen, vagy végig ott volt, csak nem engedte Hágárnak, hogy észrevegye? Vajon pékség is volt a forrás mellett, hogy éhen se haljanak? A Biblia nem taglalja. #DeusExMachina

Akárhogy is, de a történet szerint Hágár és Izmael is túlélték a megpróbáltatást - ami nem Ábrahámon és Sárán múlt. (Vajon Ábrahám imádkozott törvénytelen fiáért és annak anyjáért, ahogy azt korábban Abimelek esetében tette, akit szintén ő sodort veszélybe Sárával?) Izmael pedig piff-paff-puff, felnőtt, pusztai ember lett, és meg is nősült.

És itt a vége Hágár és Izmael történetének a Bibliában. (Folytatásért, és/vagy alternatív változatért lásd az évezredekkel később keletkezett Koránt.)

„És lőn abban az időben, hogy Abimélek és Pikhól, annak hadvezére, megszólíták Ábrahámot mondván: »Az Isten van te veled mindenben a mit cselekszel. Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, a melylyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, a melyben jövevény voltál.« És monda Ábrahám: »Én megesküszöm.«” - 21:22-24

Éles váltás, és nem is meglepő: jobb gyorsan elterelni a figyelmet a Hágárt és Izmaelt ért igazságtalan és kegyetlen bánásmódról, még mielőtt az ember mélyebben elgondolkodhatna ezeken. Igazi politikushoz méltó húzás.

Abimelek monológjára pedig nem nagyon találok más magyarázatot azon kívül, hogy ez az ember valószínűleg nem volt normális. (Jobban mondva a történet szerzői nem nagyon törekedtek arra, hogy épeszűnek ábrázolják.) Ábrahám személyében ugyanis olyasvalakivel áll le egyezkedni, aki veszélybe sodorta egész családja életét, és aki miatt udvartarásának minden tagja időlegesen meddővé vált - és akinek az átok feloldásáért egy vagyont, plusz földterületeket adományozott. Ezek után mennyire lehetett őszinte az emlegetett szeretet, amivel Abimelek állítólag Ábrahám irányába viseltetett? Nem volt ez az egész megalázó a király számára? Vagy ez csupán egyfajta elővigyázatossági lépés volt a részéről, amivel meg akarta akadályozni, hogy az előző fejezetben leírtak megismétlődjenek? Máshogy fogalmazva: az Úr szeszélyei ellen akarta bebiztosítani magát Abimelek, amikor a svindler Ábrahámot felkereste?

Mindenesetre Ábrahám megesküdött, hogy nem szúr ki még egyszer Abimelekkel és leszármazottaival úgy, ahogy azt az előző fejezetben tette. (Sajnos azonban az eskü nem öröklődött: a huszonhatodik fejezetben ugyanis Izsák ugyanazt a „nappal húgom, este...” performanszot fogja előadni Abimeleknek, amit a szülei is korábban.)

„Megdorgálá pedig Ábrahám Abiméleket a kútért, melyet erővel elvettek vala az Abimélek szolgái. És monda Abimélek: »Nem tudom kicsoda mívelte e dolgot; te sem jelentetted nekem, s én sem hallottam, hanem csak ma.«” - 21:25-26

Azért meg kell hagyni, Ábrahám nem szívbajos (de akár azt is lehetne mondani, hogy egyenesen pofátlan): valami kút miatt megdorgálja a királyt, akinek korábban komoly arccal a képébe hazudott, és akitől ezért nem méltó büntetést, hanem ehelyett egy vagyont, emellett földterületeket kapott. Abimelek pedig értetlenül áll a dolog előtt, aminek hangot is ad. Magában talán hozzátette még, hogy „Igaz, hogy a víz a legértékesebb erőforrás a sivatagban, de az Isten van te veled mindenben a mit cselekszel - ily módon nem tudnál, mondjuk, imádkozni vízért?” A Biblia nem taglalja.

„Vett azért Ábrahám juhokat, barmokat és adá Abiméleknek; és egymással szövetséget kötének. És külön állíta Ábrahám a nyájból hét juhot. És monda Abimélek Ábrahámnak: »Mire való e hét juh, melyet külön állítál?« És felele Ábrahám: »Ezt a hét juhot vedd tőlem, hogy bizonyságul legyenek nékem, hogy én ástam ezt a kútat.« Azért nevezék azt a helyet Beérsebának, mivelhogy ott esküdtek vala meg mind a ketten.” - 21:27-31

Ábrahám az újdonsült szövetség megpecsételése gyanánt juhokat és marhákat adományoz Abimeleknek. Talán éppen azokat, melyeket a megtévesztett király adott neki korábban. Ám a nyájból aztán külön állít hét juhot. Abimelek csodálkozik ezen, mire Ábrahám elmagyarázza neki, hogy ez igazából egy bizonyítási eljárás része, melynek lényege végső soron a következő: „Fizetek a kútért, tehát én ástam! Visszaélés gyanúja fel sem merülhet!”

Amint fentebb írtam, Abimelek valószínűleg nem volt normális, hiszen láthatóan meggyőzőnek találta ezt a megtévesztő, és kissé lefizetésszagú „bizonyítást”, amit egy olyan ember adott elő neki, aki egyszer már csúnyán felültette őt. Eszébe se jutott, hogy kérdőre vonja az embereit, hogy valóban eltulajdonították-e a szóban forgó kutat, vagy hogy esetleg személyesen ellenőrizze azt. Nem, ehelyett azt gondolta: „Olyan becsületesnek tűnik ez a száz éves ember, ráadásul hét juhot is adott - ergo egészen biztosan nem áshatta más azt a kutat, amiről nem szólt, hogy elvették tőle.”

Beérseba pedig azért Beérseba, mert ott paktált le Ábrahám és Abimelek. Ezek szerint Hágár és Izmael azután haltak csaknem szomjhalált ott, miután Ábrahám és Abimelek találkoztak volna, és elnevezték a helyet? Vagy ez is csak egy újabb anakronizmus?

„Megköték tehát a szövetséget Beérsebában, és felkele Abimélek és Pikhól annak hadvezére és visszatérének a Filiszteusok földére. Ábrahám pedig tamariskusfákat ültete Beérsebában, és segítségűl hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét. És sok ideig tartózkodék Ábrahám a Filiszteusok földén.” - 21:32-34

És itt van az Úrnak egy újabb neve: „örökkévaló Isten”, vagyis El-Olam, aki Ábrahám szerint szereti a tamariszkuszfákat. Még szerencse, hogy Ábrahám leseftelte a kutat Abimelekkel, mert így volt mivel öntözni őket.