Fegyveres harcok idején rendszerint a békéltető jár a legrosszabbul - tartja a keserű, régi mondás. E klasszikus alapvetés igazságát mi sem illusztrálja érzékletesebben, mint a Tennessee-i pedagógus esete, akit a minap azért jelentettek fel, mert az evolúcióról tanított az iskolában.

Az én szememben mellékes kérdés, milyen végeredmény fog születni ebben a bámulatosnak és tanulságosnak ígérkező perben. Számomra ugyanis igen valószínűtlennek tűnik, hogy a szembenálló felek bármelyikét is különösebben megrendíti majd a verdikt: az evolucionisták továbbra is újabb és újabb bizonyítékokkal fogják szemléltetni, hinni és tanítani az életformák változékonyságát, a Ku-Klux-Teológusok pedig, ahogy eddig is, háborítatlanul gajdolnak majd a Genezisért - az ítélettől teljesen függetlenül. Ám sok veszteségre, és sok szenvedésre számítok azon semleges optimisták köreiből, akik minden bizonnyal csitítani igyekeznek majd a viszálykodást. Természetesen itt azokra gondolok, akik rendíthetetlen naivsággal hisznek abban, hogy a modern tudomány és az ősi héber démonológia valamilyen úton-módon összeegyeztethető, sőt kibékíthető lehet.

Nos, ha a szóban forgó összebékítés egyáltalán lehetséges, akkor ez minden bizonnyal azon a verőfényes napon fog megtörténni, amikor Wayne B. Wheeler tiszteletes és Dr. Nicholas Murray Butler (előbbi a szesztilalom egyik legvehemensebb, metodista szószólója, utóbbi pedig annak ellenzője volt - NETSi) egy előre egyeztetett találkozó alkalmával összefutnak, és egy baptista templom árnyékában üzemelő söntésben kedélyes pertut koccintanak Clos Vougeot borból és coca-colából pancsolt fröccsel. Ennél korábban semmiképp.

A fentebb említett két csoport ugyanis - és ennek mindenki számára világosnak kell lennie - olyan messze áll egymástól, mintha nem is ugyanazon a bolygón lennének. Ha az egyiknek bármiben is igaza van, akkor a másik szükségszerűen, és minden tekintetben téved. Ily módon nem létezik, nem is létezhet közöttük őszinte és becsületes kompromisszum. Hiszen a Teremtés könyvében vagy egy matematikailag precíz állítás szerepel azt illetően, hogy mi történt pontosan i. e. 4004. június 3-ának hetében, vagy a Genezis nem Isten Szava. Ha az előbbi alternatíva kerülne bizonyításra, akkor a modern tudomány egészéről derülne ki, hogy nonszensz - amennyiben pedig az utóbbi igazolódik be, akkor a teljes evangélikus kereszténység válik mindenki szeme láttára nonszenszé.

E tény, úgy hiszem, mindenki előtt egyértelmű, aki vagy józanul, vagy ájtatosan elgondolkodott már a kialakult skandalumon. Legfőképp pedig azok számára illene ennek evidensnek lennie, akik jelen pillanatban is azon igyekeznek, hogy elbagatellizálják a kialakult botrányt. Be kell vallanom, a magam részéről mélységes gyanakvással viseltetek az imént említett személyek iránt. Hiszen amikor tudós szerepben tetszelegnek, csupán nagyon rövid vizsgálódás szükséges ahhoz, hogy kiderüljön, legfeljebb csak félig-meddig tudósok: hogy számukra nincs olyan vallásos alapvetést cáfoló tény, legyen akármennyire is sziklaszilárd, ami lerobbanthatná őket az imazsámolyról. Amikor pedig kereszténynek adják ki magukat, érdekes módon mindig telve vannak mentális aggályokkal - magyarán rosszul palástolt kételyekkel, eretnekségekkel és képmutatással.

*

Amikor az imént keresztényeket emlegettem, értelemszerűen a keresztényeknek azon válfajára gondoltam, akik szerint az isteni misztériumok feltárásához a Biblia az egyetlen lehetséges kalauz - és akiknek ennek következményeként nincs más választásuk, mint névértéken kezelni az ebben foglaltakat.

Természetesen vannak mások is, akik ugyanezt a nevet viselik, és akik bizonyos értelemben megfontoltabb és szofisztikáltabb felekezetekhez tartoznak. Ellentétben a fent említettekkel, e kultuszok mindegyikének megvan a maga bevált, fondorlatos módszere arra, hogy a saját szájíze szerint prédikálja a Szentírás egyes nyugtalanítóan képtelen részeit. Némelyikük úgy igyekszik áthidalni a bizarr passzusok problematikáját, hogy egyszerűen tagadja azt a közkeletű nézetet, miszerint - talán néhány magától értetődő alapvetés kivételével - bármiféle hit szükségeltetne a keresztény életvitelhez. Az ő jelmondatuk az, hogy egy keresztényt sosem az alapján kell megítélni, hogy miben hisz, hanem a cselekedetei mentén.

Más kultuszok ezzel szemben úgy igyekeznek megszabadítani magukat a szent szövegekben foglalt esztelenségek által okozott nyűgöktől, hogy illetékes hatóságokat állítanak fel, melyek az Írásban foglaltakat hivatottak „tolmácsolni” a hívek számára - vagyis e szervek feladata hivatalosan és végérvényesen kinyilvánítani, mit jelentenek, vagy mit kellene jelenteniük azoknak a szövegrészeknek, melyek tartalma obskúrus, emellett felvilágosult emberek számára hihetetlen.

Utóbbi kultuszok közül a legismertebb a római katolikus, mely a Ku-Klux-Protestánsok állításaival szemben nem hanyagolja, vagy utasítja el a Bibliát. Épp ellenkezőleg: egyszerűen őszintén szembenéz azzal a kétségtelen ténnyel, hogy a Biblia hemzseg a „kihívásoktól”. Vagy, ahogy egy hitetlen mondaná: ellentmondásoktól és abszurditásoktól. Hogy megbirkózzon e „kihívásokkal”, és feloldja őket, a katolikus egyház egy különlegesen képzett szakértőkből álló testületet tart fenn, ami a kánonjog különös figyelembe vételével hoz nagy tekintéllyel rendelkező - és híveire kötelező érvényű - döntéseket. A legrangosabb ilyen szakértő normál időkben a pápa. Amikor egy problémás doktrínával, például egy bizonyos biblikus passzus értelmezésével kapcsolatban a pápa kimondja a végső szót, a hívőknek minden körülmények között teljes tiszteletben kell ezt tartaniuk. Ha a pápának kételyei vannak, hatalmában áll egyházi közgyűléseket összehívni, például az isteni szándék és üzenet vizsgálóinak legfőbb élő professzoraiból, hogy rájuk bízza a problémát. Elviekben, ha jól tudom, e gyűlés csupán tanácsadási jogkörrel rendelkezik. A gyakorlatban viszont az a jellemző, hogy a pápa problémás kérdésekben e testület többségi álláspontját adoptálja.

Az anglikán, a görög ortodox, és mellettük több másik egyház is - a presbiteriánusokat is ideértve - nagyrészt ugyanezt az eljárást követi, noha a gyakorlati megvalósításban lényegi különbségek mutatkoznak. Hozzáállásuk hátulütőire nem nehéz rámutatni: például arra a hajlamra, ami az egyházi tekintélyt végletesen felmagasztalja, és ami ezzel egy időben tevékenyen akadályozni igyekszik a szent szövegek világi személyek általi tanulmányozását. Ebből kifolyólag e metódus hasonlóan nyilvánvaló előnyökkel is jár számukra. Egyfelől eredményesen lehet vele idejekorán letörni dilettáns teológusok gyanús törekvéseit, és elejét venni habókos csörtéiknek. Másfelől így sikeresen tudják alattomban a szőnyeg alá seperni a Biblia teljes, szó szerinti igazságát firtató, felettébb zavarba ejtő kérdéseket is. Mindazokat a dolgokat a szövegekből, melyek nem lettek kinevezve a hit elengedhetetlen sarokköveinek, és melyek nem lettek a hierarchia élén állók által a hívők számára „lefordítva”, hallgatólagos megegyezés alapján nem is kell, és nem is ajánlatos figyelembe venni.

*

Mindebből kifolyólag a katolikusoknak és szövetségeseiknek jóval nagyobb a mozgásterük a Daytonból kiindult, viharos helyzetben, mint az evangélikus felekezeteknek. A katolikusok viszonylagos helyzeti előnye pedig abban az egyszerű tényben rejlik, hogy nekik nem kell előre elhatározniuk: az evolúció elmélete mellett, vagy éppen annak ellenében foglalnak-e állást? A legfőbb katolikus autoritás ugyanis még nem hozott döntést ez ügyben - ennélfogva nem is helyezett felesleges terheket híveinek lelkiismeretére sem, akik így realisztikusabban és előítéletektől mentesebben vitathatják meg a kérdést. Bizonyos mértékű elővigyázatosságot, természetesen, muszáj eközben is betartaniuk.

Azt írom, a legfőbb katolikus autoritás nem szólalt még meg a témában - viszont holnap, egy hét múlva, vagy egy év múlva megszólalhat, így valóban nem árt, ha az ember körültekintően jár el. Ám amíg ez a megszólalás várat magára, semmi sem akadályozhat senkit sem abban, hogy megvizsgáljon minden rendelkezésre álló tényt, sőt, hogy érveket hozzon fel akár mellettük, akár ellenük - feltéve, hogy érveit nem dogmákként tálalja.

A fentiekben foglaltaknak pedig az az eredménye, hogy a Tennessee-i cirkuszról szárba szökő párbeszéd a tekintélyelvű katolikus sajtóban összehasonlíthatatlanul szabadabb és intelligensebb formákat ölt, mint az evangélikus protestáns sajtóban. A Conservator című, újonnan indult katolikus hetilapban például mindkét oldal álláspontjának felvázolására biztosítottak teret, melyek érvelését így nyílt és akadálytalan eszmecsere kísérheti. Canon de Dorlodot az evolúció mellett áll ki az újság hasábjain, Dr. O’Toole pedig ugyanitt badarságként bélyegzi meg azt. Ha azonban a vita a szűznemzésről, az apostoli leszármazásról, a transzszubsztanciációról, vagy épp a születésszabályozásról szólna, akkor az imént említett két úriember már egyazon lövészárokban találná magát, vállvetve, hiszen az egyházi hatalom mindkettejüket oda kötelezi. Ám, mivel az evolúciót illetően ugyanennek a hatalomnak a feje egyelőre csendbe burkolózik, a felek minden további nélkül eshetnek egymásnak ezzel kapcsolatban, méghozzá oly módon, ahogy azt emberemlékezet óta teszik előszeretettel a teológusok: elképesztő mennyiségű port rugdalva egymás arcába.

A Conservator ugyan nem foglal egyértelműen állást sem az evolúció elmélete mellett, sem pedig ellene, mégis amellett érvel, hogy ennek tanítása kutyakötelessége az iskoláknak. No, nem kétségbevonhatatlan tényként, persze, hanem olyan hipotézisként, melyet a felvilágosult emberek elsöprő többsége elfogad a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján. Mindezt teológiai, és bizonyos homályos bizonyítási eljárásokon alapuló ellenvetések kíséretében, melyeket mindeközben nem állítanak be megfellebbezhetetlennek.

*

A kialakult helyzet vitathatatlanul intelligens megközelítése ez a Conservator részéről. Hasonlóképpen vitathatatlan, hogy ugyanezt a szemléletet az evangélikus hittestvérek egyszerűen nem alkalmazhatják anélkül, hogy ne tegyék közben saját álláspontjukat teljesen abszurddá.

Mert ők jóban és rosszban, egészségben és betegségben, jólétben és szegénységben, minden körülmények között, abszolúte kiállnak a Bibliában foglaltak szó szerinti igazsága mellett: erre épül egész teológiájuk. Amint elismerik, még ha csupán homályos utalás szintjén is, hogy a Genezisben akár csak egyetlen téves állítás, vagy koholmány is lehet, óhatatlanul megnyitnák az utat teológiájuk szinte teljes pusztulása előtt. Más választásuk a jelen forgatagban tehát nincs, mint bátran felvenni a kesztyűt, és felkészülni egy halálig tartó küzdelemre, melyben akármilyen kompromisszum a részükről egyet jelentene a totális vereség beismerésével.

Ha pusztán ebből a szemszögből nézzük, semmi természetellenes nincs azon erőfeszítéseiket tekintve, hogy saját vallásos álláspontjukat teológián kívüli módszerekkel igyekeznek védeni: például úgy, hogy a törvény erejét hívják segítségül, az törje le és hallgattassa el ellenfeleiket. Minden vallásos felekezet, amikor valamelyik nélkülözhetetlen dogmájukat veszélyben sejtik, ösztönösen ezért a fegyverért nyúl. Az egyház egész történelme - amint azt mindenki jól tudja, aki valaha belelapozott egy történelemkönyvbe - ugyanezt a mintázatot követte: politikai intrikák sorozatával és erővel letörni az eretnekséget. Mert máshogy nem lehet.

Machinációik, balszerencséjükre, ma már nem működnek olyan hatékonyan, mint korábbi korokban. Az eretnek ugyanis az idők folyamán megtanulta, hogyan védje meg magát - sőt, azt is, hogyan lendüljön támadásba. Ma már nem hagyja csendbe burkolózva, beletörődve, hogy a máglyára vigyék. Ehelyett kiabál, küzd, káprázatos perpatvart kelt, fogát a hóhérba mélyeszti. Az egyház pedig hosszú idő után végre kezd ráébredni, hogy célszerűbb őt egyszerűen futni hagyni.

A Ku-Klux-Klérus tudatáig, saját ügyük szintén nagy balszerencséjére, azonban még mindig nem jutott el ez az egyszerű tény. Ők intellektuális szempontból még mindig a középkorban élnek. Úgy hiszik, hogy az avítt eszközök, melyek az 1300-as években hatékonynak bizonyultak, még most, 1925-ben is működőképesek lesznek. El kell ismernem, hogy olyan emberként, aki egész életén át harcolt ellenük, elbizakodottságuk és elkötelezettségük e téveszme iránt kellemes melegséggel tölt el. Örvendezek, hogy ők kényszerítették ki a harcot, és hogy nyílt téren, mindenki szeme láttára lesznek kénytelenek megmérkőzni.

Jóslatom szerint azután, hogy a daytoni járdákról felsöpörték az utolsó darab mogyoróhéjat, és a hot-dog árusok is hazamentek, milliónyi, kételyektől eddig a legkevésbé sem megfertőződött, nyitott elme fog úgy tekinteni a Teremtés könyvében foglaltakra, ahogy egy képregény-figura kalandjaira.

(Baltimore Evening Sun, 1925. június 15.)

A fordítás alapjául szolgáló forrás:

T. Joshi (szerk.): H. L. Mencken on Religion. Prometheus Books, New York, 2002. 181-185. o.

Előzmény:

Szelet örökölni