„Mondd még egyszer, ki is vagy te?”

Hogyha meg szeretnénk bizonyosodni arról, hogy valaki elolvasta a Bibliát, elég feltenni neki a következő kérdést: „Fel tudná vázolni nekem a bibliai teremtéstörténetet?” Hogyha az illető visszakérdez, hogy „Melyik teremtéstörténetre gondol a kettő közül?”, legalább annyit leszűrhetünk, hogy az elejét minden bizonnyal elolvasta (vagy legalábbis valaki elmesélte neki). Igen, a Biblia két eltérő teremtéstörténetet vázol fel Mózes I. könyvének első fejezeteiben.

Mielőtt azonban belefognék az első teremtéstörténet taglalásába a következő bejegyzésben, úgy érzem, muszáj ezt megelőzően megemlékeznem egy olyan kérdésről, amit aligha lehet mellékesnek nevezni:

Ki az Isten?

Már a Biblia legelső sora is („Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.” - 1Móz, 1:1) olyan problémát vet fel, melyet egy hitét komolyan vevő személy nemigen seperhet a szőnyeg alá. Több forrás szerint ugyanis a legrégebbi héber szövegváltozatokban az „elohim” szó szerepel az „Isten” helyén. Az „elohim” (kis kezdőbetűvel) pedig az „eloah”, vagyis „isten” szó többes számú alakja. Tehát a szöveg tükörfordításban úgy szólna, hogy „Kezdetben teremték az istenek az eget és a földet.”

Hány istenről beszélünk tehát, amikor a Teremtőt emlegetjük? Most akkor „eloah” van, vagy „elohim” vannak? Ez a szóhasználat, főleg egy monoteisztikus vallás tekintetében, minimum szemöldökráncolásra ad okot, hiszen éppen az egyes- és a többes szám használata az, ami a monoteizmust elválasztja a politeizmustól.

(És - talán szintén nem mellékesen - az angyalokról és szentekről még szó sem esett, akikhez a keresztény hívők szintén imádkoznak és közbenjárást kérnek tőlük. És az Ördögről/Sátánról sem, aki egyesek szerint manapság is válogatott csalafintaságokkal próbálja tévútra csábítani az embert, és akit az állítólagosan mindentudó, mindenható, mindenütt jelen lévő, mindenek felett hatalmas Isten látszólag képtelen legyőzni - sőt, sok hívő „információi” alapján manapság is folyamatos harcban áll vele. Hogyan lehet komoly arccal monoteisztikusnak nevezni egy olyan vallást, amelyben két istenség - vagy egy istenség és egy kvázi-istenség, vagy angyal - perlekedik folyamatosan egymással? Az én szememben ez minimum „sztereoteizmus”, vagy „duoteizmus”.)

A mezei hívőnek további fejvakargatásra adhat okot az is, hogy a korai héber szövegváltozatokban egyes helyeken Elohimként ("Istenek"), nagy kezdőbetűvel utalnak Istenre, máshol pedig kis kezdőbetűvel - vagyis a szövegben ugyanannak a szónak a köznévi és tulajdonnévi verziója váltakozik.

És, ha már Isten nevénél tartunk: az egyes szövegváltozatok (többnyire bronzkori) szerzői, akárkik is voltak, látszólag a kisujjukat sem mozdítják azért, hogy a rájuk következő korokban megkönnyítsék mindazok dolgát, akik nem merültek el a teológia finoman fogalmazva is ingoványos „tudományában”. Merthogy a dolgok csak még bonyolultabbá válnak, amikor azzal kell szembesülnie az egyszeri olvasónak, hogy a bibliai Istent nem csak Elohim néven emlegeti az Ószövetség szövege: ott van még többek között a tetragrammaton (YHWH vagy JHVH) és az Adonaj - melyek keresztezéséből a Jehova és Jahve nevek származnak -, vagy az El Sháddái* is. Mindeközben a mennybéli „Kedves Vezető” nevét elvileg nem is szabad használni sem szóban, sem írásban.

*: Mózes I. könyvében, a 17. fejezet első strófájában Isten így mutatkozik be Ábrahámnak (akit akkor még Ábrámnak hívtak, de erről majd később): „Én a mindenható Isten vagyok”. Az eredeti héber szövegben ugyanezen a helyen az olvasható, hogy „Én El Sháddái vagyok”. Az El Sháddái szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy „az, aki több mint elegendő”. Figyelembe véve Elohim/JHVH/Adonaj/El Sháddái/... ószövetségi működését, én ezt úgy szeretem inkább értelmezni, hogy „az, akiből egy is túl sok”.

Lehetséges, persze, amellett érvelni, hogy az egyes nevek, melyekkel Isten helyenként utal magára a szövegben, tulajdonképpen olyan jelzők, melyekkel bizonyos tulajdonságait, vagy aktuális hangulatát írja le, ezáltal gyakorolva hatást arra a személyre, akinek éppen kinyilatkoztatja magát. Noha nem ismeretlen dolog az, hogy egyes történelmi személyiségek neveit állandó jelzős szerkezetekkel látják el - gondolhatunk itt Nagy Sándorra, Kékfogú Haraldra, Könyves Kálmánra, Igazságos Mátyásra, Véres Máriára, stb. -, ám ezt szinte mindig az utókor teszi, nem a személyiség maga. Vajon milyen pillantásokat kapnék, teszem azt, egy állásinterjún, hogyha a következőképpen mutatkoznék be: „Jó napot kívánok, Bosszúálló Bölcs Béla vagyok”? Vagy ha ugyanezt többes számban tenném: „Kovács Bélák vagyok”? Vagy ha egyszer Kovács Bélaként, egyszer Tóth Elemérként, máskor Faragó Ödönként, megint máskor Brian Cohenként, aztán Názáreti Jézusként?

Miért fontos Isten (sok) neve?

Azért szántam külön bejegyzést ennek a kérdésnek, mert feltételezem, hogy hozzám hasonlóan sokan nem hallottak korábban arról, hogy hány és hány különböző néven emlegeti Istent a Biblia. Ennek problematikája egyetlen alkalommal sem merült fel, amikor a Bibliáról tanítottak engem: sem általános iskolában, sem középiskolában, sem hittan órákon. (Mostoha nagyanyám sem értekezett erről, amikor időlegesen sikerült hívővé rémítenie a pokolról tartott „kiselőadásaival”, és az ágya fejtámlája felett lógó töviskoszorúval.) Sőt, még az egyetemi kötelező Bibliaismeret szemináriumon sem került szóba ez a kérdés, ahol az iskoláskorú gyerekek számára felvizezett lózungok helyett már „komolyabb” teológiai témakörök is felmerültek - többek között olyanok, hogy a fosszíliákat a Sátán helyezte el a különböző földrétegekbe, csak hogy megingassa hitünket a teremtést illetően, vagy hogy „Teljességgel elgondolható - minden ellentétes érv és bizonyíték ellenére -, hogy a régi korok emberei 800-900 évig is élhettek, és a nők 100 éves kor felett is gyerekeket szültek”.

Szőrszálhasogatásnak tűnhet ennyit elidőzni azon, hogy Isten hogyan emlegeti magát, és hogyan mutatkozik be egyes kiválasztottaknak a Bibliában - ám én úgy gondolom, hogy ez nem felesleges akadékoskodás. Hogyan is lehetne ez mellékes, szőnyeg alá seperhető kérdés, amikor a monoteisztikus hívők úgy vélik, hogy mindenki - nem csak ők, mindenki - feltétlen, kérdés nélküli tisztelettel és engedelmességgel köteles adózni egy olyan állítólagos felsőbb hatalomnak (és híveinek), aki egyszer úgy utal magára, hogy „az, aki több mint elegendő”, máskor pedig többes számban emlegeti magát?