Ádám nemzetségei: A Föld első benépesítése

Miután az egyszeri hívő megemésztette azt, hogy Ádám és Éva kétszer, kétféleképpen lett megteremtve a Biblia szerint, talán kevésbé fogja már csodálkozással eltölteni az, hogy leszármazásfájukból is kétfajta verzió van, melyek szintén több ponton ellentmondanak egymásnak: mint oly sok más esetben, a kanonizált Biblia későbbi összeállítói láthatóan nem törődtek azzal, hogy nyilvánvalóan két különböző szerző, ráadásul egymást kizáró írásait hegesztették össze. És ha ez nem lenne önmagában elbizonytalanító egy olyan könyv esetében, amit nagyon sokan tévedhetetlennek gondolnak, az ötödik fejezetből - melynek legfőbb célja az, hogy behozza a történetbe Noét - újfent ízelítőt kaphatunk a bronzkori mágikus gondolkodásból és világfelfogásból, például amikor a biblikus „ősapák” képtelenül magas életkorára tekintünk (az „ősanyákat”, mint általánosságban a női nemet, itt is hanyagolják a szerzők).

(Mózes I. könyve, 5:1-32)

„Ez az Ádám nemzetségének könyve. A mely napon teremté Isten az embert, Isten hasonlatosságára teremté azt. Férfiúvá és asszonynyá teremté őket, és megáldá őket és nevezé az ő nevöket Ádámnak, a mely napon teremtetének. Élt vala pedig Ádám száz harmincz esztendőt, és nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Séthnek.” - 5:1-3

Ahogy azt egy korábbi bejegyzésben már taglaltam, Isten elnevezései folyamatosan váltakoznak a Biblia szövegében, attól függően, hogy ki volt az adott rész szerzője, és mikor, és hol írta azt. Az előző fejezetek Úr Istent (JHVH) emlegetnek, itt pedig hirtelen visszatérünk az első teremtéstörténet során használt Istenhez (Elohim) - legalábbis a fejezet végéig. A közkeletűbben propagált második teremtéstörténettel ellentétben, melyben JHVH csak Ádámot teremtette a maga képére, földből, ám Éva létrehozásához valamiért Ádám oldalbordájára volt szüksége, itt Isten ismét kétneműnek tűnik: hiszen a maga hasonlatosságára, férfivá és nővé teremtette az embert, egymással egy időben. Az, hogy „nevezé az ő nevöket Ádámnak”, ne tévesszen meg bennünket: az eredeti szövegben itt az Ádámot (vagy ádámot) köznévi értelemben használták, hiszen a sémi szó jelentése egyszerűen az, hogy „az emberi faj tagja” - tulajdonnévi értelemben jelenti csak az első férfit, Ádámot. Arról, hogy Éva miért nincs név szerint megemlítve itt (sem) - noha nyilván elévülhetetlen érdemei voltak az utódnemzésben -, a szerzőket kellene megkérdezni.

Ádám százharminc (130!) éves korában nemzette Sétet (és Éva is, ami azt illeti - most komolyan: miért hanyagolja őt ennyire a Biblia?). Mivel az idő pontos behatárolása nem erőssége a Bibliának (és akkor még finoman fogalmaztam), nem lehet egyértelműen megadni, hogy az előző fejezetben emlegetett első testvérpár, Kain és Ábel születése hol helyezkedik el pontosan a biblikus idővonalon. (E fejezet szerint sehol.) Annyit azonban mégiscsak lehet tudni, hogy Kain és Ábel még azelőtt születtek, hogy szüleik betöltötték volna a százharminc (130!) éves kort, hiszen a Sét név jelentésének a Biblia azt adta meg az előző fejezetben - kissé átfogalmazva -, hogy „Ábelért cserébe, akit meggyilkolt Káin”. Mi a franc történt tehát Kainnal és Ábellel ebben a genealógiában? Véletlenül, vagy valamilyen célzattal lettek kihagyva innen?

A menopauza, vagyis a petesejt-termelés fokozatos csökkenése és megszűnése, jellemzően ötvenéves kor körül következik be a nőknél, és teljesen természetes és elkerülhetetlen folyamat. Vannak persze ritka esetek, amikor nők ötvenéves kor felett szülnek gyereket, ám ezek túlnyomó többségét hosszas hormonkezelések, majd a megtermékenyített (és nem saját) petesejt mesterséges beültetése előzi meg - mint például az indiai Daljinder Kaur esetében, aki idén áprilisban, 72 évesen hozta világra Arman nevű fiát, és ezzel valószínűleg ő lett a legidősebb dokumentált édesanya a világon. Ám Mrs. Kaur labdába sem rúghat Ádám oldalbordája, Éva mellett, aki Sétet százharminc (130!) éves korában szülte a Biblia szerint, és utána még több, meg nem nevezett számú, és meg nem nevezett utódot hozott a világra - ami mellesleg nem csupán fizikai és fiziológiai képtelenségnek tűnik, hanem egyenesen elmeháborodott emberkínzásnak. Hogy legyen valamiféle képünk arról, milyen állapotban lehetett Éva Sét születésekor, íme a világ legidősebb asszonya, az 1997 augusztusában 122 évesen elhunyt Jeanne Calment, aki így nézett ki halála előtt másfél évvel:

„És telének Ádám napjai, minekutánna Séthet nemzette, nyolczszáz esztendőre, és nemze fiakat és leányokat. És lőn Ádám egész életének ideje kilenczszáz harmincz esztendő; És meghala.” - 5:4-5

Ádám (és Éva) Sét születése után még meg nem nevezett számú, és meg nem nevezett fiú- és lányutódokat „nemze”. Végül az elsőként teremtett férfiember „meghala” kilencszázharminc (930!) éves korában. Arról, hogy az első „asszonyember” sorsa mi lett, nincs adat: a (kanonikus) Biblia nem taglalja. Ádám valahogy így nézhetett ki körülbelül négyszáz évvel halála előtt:

„Éle pedig Séth száz öt esztendőt, és nemzé Énóst. És éle Séth, minekutánna Énóst nemzette, nyolczszáz hét esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Séth egész életének ideje kilenczszáz tizenkét esztendő; és meghala.” - 5:6-8

Ádám fia, Sét százöt (105!) éves korában nemzi első gyerekét, minden bizonnyal Ádám (és Éva) valamelyik meg nem nevezett lányától - más szóval saját húgától. Sét (és meg nem nevezett húga, vagy húgai) Enós születése után, apjához hasonlóan, még meg nem nevezett számú (és meg nem nevezett) fiú- és lányutódokat „nemze”, aztán kilencszáztizenkét (912!) éves korában elhunyt. Azt, hogy szülei valaha is elárulták-e neki nevének az eredetét, a Biblia nem taglalja.

Apropó vérfertőzés: hadd meséljek el itt egy személyes történetet! Egy alkalommal egy egyetemi Bibliaismeret előadás során valaki feltette az oktatónak azt a kérdést, hogy Ádám vérvonala vajon mennyire lehetett erős, hogyha fiainak a lányaival kellett közösülniük a szaporodáshoz. A (mondhatni szokásos) válasz erre az volt, hogy ezt a történetet nem szó szerint, hanem allegorikusan kell értelmezni - és mondta ezt olyan hanghordozással, mintha a kérdező azzal vádolta volna meg, hogy belefingott Jézus arcába. Hogyha általános iskolás hittan órán lettünk volna, valószínűleg le is zárult volna a szóváltás azzal, hogy a megszeppent kisdiák annyiban hagyja a dolgot - ám mi egy egyetemi előadóteremben voltunk egy fárasztó nap végén, és a kérdező nem hagyta annyiban a dolgot. A „Mégis miként lehetséges ezt allegorikusan értelmezni?” kérdésre aztán szempillantás alatt megváltozott az oktatónk hangneme, és egy hosszas, habogó és igencsak zavarba ejtő „magyarázat” következett (ami éppenséggel pont a feltett kérdésre nem válaszolt), melynek lényege röviden az volt, hogy Ádámot közvetlenül Isten hozta létre, így „Ádám genomjának minden bizonnyal tökéletesnek kellett lennie”, hiszen ha nem így lett volna, akkor „az ősapák sem élhették volna meg azt a magas kort, amit megéltek”. Végül hozzátette, hogy „mindez nem mond ellent az evolúció alapvetéseinek sem”. Akármit is értett ez alatt, akaratlanul is szemléltette, hogy pontosan annyira van tisztában az evolúcióelmélettel, mint Semjén Zsolt. (Arra a kérdésre, hogy „A tanár úr szerint tényleg ilyen sokáig éltek Ádám közvetlen leszármazottai?”, a válasz határozott igen volt, mert „a régi emberek nagyobb összhangban léteztek a természettel, és így tovább is éltek”. Nos, igazából nem.)

No, lám csak! Évszázadokon át harcolunk az „istentelen” tudománnyal, és próbáljuk gátját szabni a fejlődésnek, hogyha az légből kapott vallásos dogmákat veszélyeztetne, ám amikor a szent(nek mondott) írások hézagjait kell betömködni; amikor a megmagyarázhatatlant kell megmagyarázni; amikor fából kell vaskarikát csinálni; és amikor az allegorikusságra tett alaptalan utalások csődöt mondanak, akkor előszeretettel nyúljuk le vesszük kölcsön az tudomány vívmányait és szóhasználatát.

Próbáljuk ki, mi történne, hogyha valakit különösebb ok nélkül elküldenénk a picsába, és az illető számon kérné rajtunk hangnemünket - mi pedig azzal a „magyarázattal” próbálnánk lecsendesíteni őt, hogy ordenáré stílusunkat allegorikusan kell értelmezni! Vajon az elképedt sértett ennek hallatán azt gondolná, hogy ezzel el is van intézve a dolog, vagy bővebb magyarázatot várna (esetleg jól pofán vágna)?

„Éle pedig Énós kilenczven esztendőt, és nemzé Kénánt. És éle Énós, minekutánna Kénánt nemzette, nyolczszáz tizenöt esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. És lőn Énós egész életének ideje kilenczszáz öt esztendő; és meghala. Éle pedig Kénán hetven esztendőt, és nemzé Mahalálélt. És éle Kénán, minekutánna Mahalálélt nemzette, nyolczszáz negyven esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Kénán egész életének ideje kilenczszáz tíz esztendő; és meghala. Éle pedig Mahalálél hatvanöt esztendőt, és nemzé Járedet (Jered). És éle Mahalálél, minekutánna Járedet nemzette, nyolczszáz harmincz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat. És lőn Mahalálél egész életének ideje nyolczszáz kilenczvenöt esztendő; és meghala.” - 5:9-17

Sét fia, Énós (és meg nem nevezett nőrokona) kilencven (90!) éves korában nemzi Kénánt, és Kénán mellett meg nem nevezett számú, és meg nem nevezett fiú- és lányutódokat, aztán kilencszázöt (905!) éves korában „meghala”.

Énós fia, Kénán (és meg nem nevezett nőrokona) hetven éves korában (70: na, ez már végre valamelyest hihető is) nemzi Mahalalélt, és Mahalalél mellett meg nem nevezett számú, és meg nem nevezett fiú- és lányutódokat, aztán kilencszáztíz (910!) éves korában „meghala”.

Kénán fia, Mahalalél (és meg nem nevezett nőrokona) hatvanöt éves korában (65: ez eddig a leghihetőbb) nemzi Jeredet, és Jered mellett meg nem nevezett számú, és meg nem nevezett fiú- és lányutódokat, aztán nyolcszázkilencvenöt (895!) éves korában „meghala”.

Haladjunk inkább tovább, nincs itt semmi látnivaló!

„Éle pedig Járed száz hatvankét esztendőt, és nemzé Énókhot (Énók). És éle Járed, minekutánna Énókhot nemzette, nyolczszáz esztendőt; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Járed egész életének ideje kilenczszáz hatvankét esztendő, és meghala.” - 5:18-20

Na, álljunk csak meg! Az előző fejezet végén még arról volt szó, hogy (ki tudja, mikor, és ki tudja, kitől) Kain nemzette Énókot. (Ne tévesszen meg senkit a Károli fordítás, ami Kain fiát Hanókhnak nevezi: a Hanókh a héber Énók egy másféle átirata csupán.) A most taglalt fejezet alapján azonban mégsem Kain, hanem Mahalalél fia, Jered (és meg nem nevezett nőrokona) nemzette Énókot, százhatvankét (162!) éves korában - és Énók mellett meg nem nevezett számú, és meg nem nevezett fiú- és lányutódokat, mielőtt kilencszázhatvankét (962!) éves korában meghalt volna.

Íme, Ádám részleges genealógiája a Teremtés könyvének negyedik fejezete alapján:

„Éle pedig Énókh hatvanöt esztendőt, és nemzé Methuséláht (Matuzsálemet).” - 5:21

Jered fia, Énók (és meg nem nevezett nőrokona) hatvanöt évesen (vagyis valamelyest hihető életkorban) nemzette Matuzsálemet. Az előző fejezetben, Káin genealógiájában Matuzsálemet Írád fia, Mehújáél nemzette. Az ötödik fejezet ezzel szemben meg sem említi Kaint, ellenben itt is szerepel Énók és Matuzsálem - csak éppenséggel más apáktól.

Kinek a fia volt akkor Énók, és kié volt Matuzsálem?

• Kain genealógiája az előző fejezet alapján így fest (4:17-22):
  • (Ádám), Kain, Énók, Írád, Mehújáél, Matuzsálem, Lámek.
• Ádám genealógiája a Krónikák I. könyve (1:3) szerint így néz ki:
  • „Ádám, Séth, Énós. Kénán, Mahalálél, Járed. Énókh, Methuséláh, Lámekh.”
• Utóbbi ismétlődik meg fordított sorrendben az Újszövetségben, Lukács evangéliumában (3:37-38) is:
  • „... ez Lámekhé, ez Mathuséláé, ez Énókhé, ez Járedé, ez Mahalaléelé, ez Kajnáné (Kénán), ez Énósé, ez Sethé, ez Ádámé, ez pedig az Istené.”

Vagyis mindazoknak, akik abban hisznek, hogy a Biblia a szó szerinti igazságot tartalmazza, most is fel van adva a lecke, ugyanúgy, mint a két eltérő teremtéstörténet esetében: vagy elhiszik azt, hogy a két egymást kizáró genealógia egyidejűleg igaz, vagy kiválasztják az egyiket és önhatalmúlag mellőzik a másikat, esetleg azt mondják, hogy Énókból is, Matuzsálemből is és Lámekből is kettő volt, vagy kétszer születtek meg.

„És járt Énókh az Istennel, minekutánna Methuséláht nemzette, háromszáz esztendeig; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Énókh egész életének ideje háromszáz hatvanöt esztendő. És mivel Énókh Istennel járt vala; eltűnék, mert Isten magához vevé.” - 5:22-24

Énók nem csupán abból a szempontból érdekes, hogy a Biblia alapján két apja (és így feltehetően két anyja is) volt - hiszen ugyanez elmondható Matuzsálemről is. Énók azért is érdekes, mert egyrészt a szerző az ő esetében fontosnak tartja kiemelni, hogy ő nem csak úgy „éle” a világba, mint a többi ősapa, aki a fejezetben szerepel mellette, hanem mert ő Istennel „járt” (mert itt Istennek még van materiális teste, mint a második fejezetben). Másrészt Énók az első olyan ember a Bibliában (de nem az utolsó), aki nem halt meg: ehelyett háromszázhatvanöt (365!) évesen hirtelen eltűnik a föld színéről, mert Isten egyszer csak, ki tudja, miért, „magához vevé” őt (de honnan "vevé", és ami még érdekesebb: hová?). Az Újszövetségben Pál Zsidókhoz írt levele így emlékezik meg a bizarr példátlan esetről (11:5) : „Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált, és nem találták meg, mert az Isten felvitte őt. Mert felvitetése előtt bizonyságot nyert a felől, hogy kedves volt Istennek.” Azt, hogy Énók mit csinált másképp, mint a többiek, amiért ilyesfajta protekcióban kegyben részesült - vagy azt, hogy mégis hogyan reagáltak leszármazottai hirtelen eltűnésére -, a Biblia nem taglalja.

Mivel én csak a biblikus kánonban szereplő szövegekkel kívánok foglalkozni ebben a rovatban, így olyan kánonba nem vett, más szóval apokrif nyalánkságokba nem kívánok belefolyni, mint például Énók könyve, melyben többek között lázadó angyalok és „asszonyemberek” szülte óriások (nephilimek) is szerepelnek. Eleve elég tudatlanság, következetlenség, átgondolatlanság, logikátlanság, fantazmagória és ostobaság van a kanonizált szövegekben ahhoz, mintsem hogy ezt még a Biblia összeállítói által is kiselejtezésre ítélt irományokkal tetézzem.

„Éle pedig Methusélah száz nyolczvanhét esztendőt és nemzé Lámekhet. És éle Methusélah, minekutánna Lámekhet nemzette, hétszáz nyolczvankét esztendőt; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Methusélah egész életének ideje kilenczszáz hatvankilencz esztendő; és meghala.” - 5:25-27

Énók (vagy Mehújáél?) fia, Matuzsálem (és meg nem nevezett nőrokona) száznyolcvanhét (187!) éves korában nemzi Lámeket, és Lámek mellett meg nem nevezett számú, és meg nem nevezett fiú- és lányutódokat, aztán kilencszázhatvankilenc (969!) éves korában „meghala”. Őt nem „vevé” magához az Isten, hiába volt a legidősebb ember a Bibliában.

„Éle pedig Lámekh száz nyolczvankét esztendőt, és nemze fiat. És nevezé azt Noénak, mondván: Ez vígasztal meg minket munkálkodásunkban s kezünk terhes fáradozásában e földön, melyet megátkozott az Úr. És éle Lámekh, minekutánna Noét nemzette, ötszáz kilenczvenöt esztendőt; és nemze fiakat és leányokat. És lőn Lámekh egész életének ideje hétszázhetvenhét esztendő; és meghala. És mikor Noé ötszáz esztendős volt, nemzé Noé Sémet, Khámot és Jáfetet.” - 5:28-32

Lámek megszületésével, mondhatni, összeér a két genealógia. Azonban, az előző fejezettel ellentétben, ez sem a feleségeit (Ádá és Cillá), sem a korábban név szerint említett ivadékait (Jábál, Júbál, Tubálkain és Naama) nem taglalja. Ahogy arról sincs említés, hogy Lámek kit, vagy kiket ölt meg az előző fejezetben, amiért saját véleménye szerint hetvenhétszeresen kellene megbűnhődnie. Szintén nem tudjuk meg azt sem, hogy ki Noé anyja (Ádá, Cillá, vagy valaki más?). Lámek mindenesetre kinyilatkoztatja, hogy száznyolcvankét (182!) évesen nemzett fia, Noé fog majd vigasztalást nyújtani számukra, miközben a JHVH által megátkozott földet túrják (a fejezet elejével ellentétben Isten itt már nem Elohim). Lámek aztán hétszázhetvenhét (777!) éves korában meghal, és nem, őt sem „vevé” magához az Isten. (És lévén, hogy Matuzsálem itt még életben volt a történet szerint, Lámek leszármazottai atyjuk temetésén talán még azt a szófordulatot is elsüthették, hogy "Milyen fiatalon halt meg!")

És íme, Ádám genealógiája e fejezet szövege alapján:

A kérdés pedig még mindig adott: Kainon, vagy Séten keresztül jutunk el Lámekhez, és így az állítólagosan vigaszt hozó Noéhoz? E dilemma csak akkor tűnik mellékesnek, hogyha figyelmen kívül hagyjuk azt a későbbiekben vázolt bibliai felfogást, miszerint az apák bűnei a fiúkra szállnak „hetedíziglen”. (És micsoda fantasztikus, ésszerű morális vívmány hagyni, vagy elősegíteni, hogy valaki olyan bűnért bűnhődjön, amit nem ő követett el!) Mert hogyha ezt vesszük alapul, akkor a biblikus felfogás szerint Noé mindenképpen bűnös embernek számít az első genealógia alapján: ha a negyedik fejezetben apja nem is gyilkolt volna („embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött” - 4:23), Kain bűne még így is a feje felett lebegne, hiszen Kaintól számítva Noé a hatodik generáció tagja. De ez, persze, csak akkor helytálló, hogyha úgy döntünk, hogy Kaintól származtatjuk Noét. Ha azonban Séttől származtatjuk őt, és azt állítjuk, hogy Noé nem volt bűnös ember (leszámítva az Isten által minden emberre kollektíven kirótt eredendő, vagy áteredő bűnt), akkor amellett kellene hitünket tennünk, hogy az ősapák képtelenül és abszurd módon hosszú életük során nem követtek el bűnöket - máshogy fogalmazva létrehoztak egy olyan idilli rendszert, amelyben senki nem árt semmilyen módon senkinek, vagy legalábbis Istennek nem tetsző módon nem. Ám ha ez utóbbi értelmezés mellett döntünk, akkor egy még nagyobb dilemmával szembesülünk: ha az ősapák közül nem volt senki bűnös (leszámítva az Isten által minden emberre kollektíven kirótt eredendő, vagy áteredő bűnt), akkor Isten miért érezte szükségét annak a következő fejezetekben, hogy kiirtsa a teljes földi életet az emberek gonoszsága miatt?

A fejezet végén Noé ötszáz (500, most komolyan 500!) évesen nemzi Sémet, Hámot és Jáfetet. Azt, hogy Noénak három különböző anya szült-e a három fiút egyazon évben, vagy egy anya szült hármas ikreket, a Biblia nem taglalja.

Noé megjelenésével pedig a következő fejezetekben utánunk az özönvíz - vagy, ha úgy tetszik, a teremtés szinte totális lenullázása.