„Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.” - szól a Hérakleitosznak tulajdonított mondás az időszámításunk előtti hatodik századból. Ábrahámnak és Sárának mégis sikerül, hiszen ugyanazt a dicstelen kis produkciót adják elő ebben a fejezetben is, amit a fáraónak is korábban, ráadásul ugyanazzal az eredménnyel - csupán a megtévesztett uralkodó személye más. Mindeközben kiderül, hogy az Úrnak, ha akarja, hatalmában áll visszafogni az embereket a vétkezéstől, és így megkímélni őket a büntetésektől.

(Mózes I. könyve, 20:1-18)

„És elköltözék onnan Ábrahám a déli tartományba, és letelepedék Kádes és Súr között, és tartózkodék Gérárban.” - 20:1

Szodoma és Gomora pusztulása után Ábrahám szedi a sátorfáját, és elköltözik a környékről. Nem is csoda: ugyan ki akarná egy füstölgő, kénköves kráter mellett legeltetni a jószágait, amit egy magányos, mozdulatlan sóbálvány, alias Lót egykori, névtelen felesége figyel?

Apropó Lót. Számomra érdekes módon - noha hozzá vagyok szokva a bibliai balladai homályokhoz - a szöveg nem tér ki arra, hogy Ábrahám és unokaöccse viszontlátták-e egymást a két város lakosságának kiirtása után. A két rokon találkozásának hiánya pedig nem azért kelt bennem hiányérzetet, mert oly szívesen olvasgatnék még Lót - feltehetően a korábbiakhoz hasonló - dicstelen tetteiről, hanem pusztán történetmesélési szempontból.

Egyes értelmezések szerint ugyanis Ábrahám, amikor korábban az Úrral egyezkedett a kiirtásra kiszemelt városok lakóinak lehetséges megkíméléséről, valójában unokaöccsét, Lótot akarta megmenteni. Ez a felfogás számomra legalább két szempontból problémás. Egyrészt azért, mert a szóban forgó fejezet egyetlen szóval, még csak utalás szintjén sem említi Lótot, csupán tíz jó embert, akiket az Úr angyalai végül nem találtak meg (de talán csak azért, mert nem is keresték őket). Másrészt pedig azért, mert ez erősen leértékeli Ábrahám merész és emberséges szembeszállását és alkudozását a mindenség állítólagosan teljhatalmú teremtőjével („Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az igazat a gonoszszal...” - [1Móz, 18:25]). Utóbbi, véleményem szerint, azért nem túl bölcs dolog, mert aki összességében pozitív színben szeretné feltűntetni Ábrahámot, miután elolvasta biblikus életútját, aligha engedheti meg magának, hogy bármelyik jó szándékú cselekedetét így lefokozza.

Annak fényében, hogy a cselekmény előrehaladtával Ábrahám sokszor megkérdőjelezhető erkölcsű karakterének megítélését több alkalommal, még ha csupán közvetve is, de Lót segített pozitív irányba fordítani - lásd Ábrahám korábbi előzékeny felajánlását Lótnak a területi vita során, vagy amikor Ábrahám megmentette Lótot fogva tartóitól -, én arra számítottam volna, hogy a tömeggyilkosság után legalábbis futólag felkeresi egymást a két rokon, csak hogy lássák, él-e a másik. A szöveg alapján azonban úgy tűnik, nem ez a helyzet. Ábrahám az előző fejezetben vetett egy pillantást a városok füstölgő romjaira, majd ennek a fejezetnek az elején úgy döntött, ideje sátrat bontani. A szöveg alapján nem kereste Lótot a szodomai emberek elpusztítása után, és Lót sem kereste őt.

Lótot érdemben az előző fejezetben láttuk utoljára, amikor is öntudatlan részegségben teherbe ejtette két lányát egy Cóar közeli barlangban. A későbbiekben nem lép már a porondra a cselekményben, csupán említés szintjén fog szerepelni. (Többek közt Jézus egy világvége-váró példázatában [Luk, 17:26-33], és Péter utólagos, sajátságos és arcpirítóan átlátszó kimosdatási kísérletében [2Pét, 2:5-9]. Utóbbiról ha nem tudná az ember, hogy az Újszövetségben látja, akár azt is gondolhatná, hogy a Korán egy hitetleneket taglaló, nemkülönben szívmelengető részét olvassa - lásd a második szúrát, ami az imént említett passzusokhoz hasonlóan szintén az Ítélet Napját és a másként gondolkodók megbüntetését emlegeti.) Nem tudjuk meg, hogyan reagált Lót lányainak „titokzatos” terhességére, vagy hogy mikor, hol és hogyan halt meg. Igazából nincs is túl nagy jelentősége, csak szerintem így lett volna kerek a történet.

Mindenesetre bye-bye, Lót! Hogy igazán őszinte legyek, nekem ez a kevés is sok volt belőled.

„És monda Ábrahám Sáráról az ő feleségéről: »Én húgom ő.« Elkülde azért Abimélek Gérárnak királya, és elviteté Sárát.” - 20:2

Jaj, ne! Már megint? Hogy egy zseniális Monty Python jelenetet idézzek: „I have this terrible feeling of déjà vu!” Pontosan ugyanígy kezdődtek a bonyodalmak a tizenkettedik fejezetben is. Csak nem ugyanaz a hihetetlen, végtelenül életszerűtlen, és más népek hiedelmeit és józan eszét semmibe vevő epizód fog megismétlődni? (Spoiler alert: de.)

Noha a Biblia nem taglalja, mindenesetre úgy tűnik, hogy Gerárban is ugyanazok a szabályok érvényesek, melyek állítólag Egyiptomban is (legalábbis Ábrahám és a szerzők szerint mindenképp): tehát ha egy nő megtetszik a helyieknek, akkor szabad préda. Ha pedig férjnél van, akkor először el kell tenni a hitvesét láb alól, és azután lesz szabad préda.

És itt szeretném az erre járók segítségét kérni. Ha valaki tud olyan régi társadalomról, mely férfitagjainak egy szemrevaló, férjezett nő láttán a „sima” házasságtörést és a gyilkosságot kellett a mérleg két serpenyőjére tenniük, legyen szíves, írja meg kommentben, melyik volt ez. Azért, mert én nem találtam ilyet - hiába kerestem -, nem jelenti azt, hogy nem is volt ilyen.

Ám akár volt ilyen társadalom, akár nem, a száz éves, paranoiás elővigyázatos Ábrahám itt is a húgaként prezentálja a feleségét. Talán nem bízott abban, hogy az Úr majd vigyázni fog rá Gerárban is, hiába biztosította JHVH több alkalommal is pártfogásáról, és megszámlálhatatlan utódokról. Más szavakkal Sárának ugyanazt a kockázatot kell vállalnia Ábrahámért, amit Egyiptomban is korábban - egészen pontosan azt, hogy akarata ellenére egy idegen uralkodó ágyasává válhat.

És mit ad Isten, a kilencven (90!) éves Sára megtetszik Abimeleknek, Gerár királyának, aki azonnal az ágyában akarja tudni őt! Hiszen melyik heteroszexuális férfi ne fantáziálgatna olykor egy kilencven éves asszony bájairól? Mi lehetne ennél természetesebb és izgatóbb? (Mondjuk itt legalább nem állítja a szöveg a vén Sáráról, hogy „szép ábrázatú asszony” volt. Egy ilyesfajta kijelentés már nyilván túlfeszítené az emberi hiszékenység határait...) Ezzel pedig viszonylag rövid időn belül Abimelek a második gerontofil uralkodó a fáraó után a Bibliában.

Mindeközben azon gondolkodom, hogy amikor Ábrahám a húgaként mutatta be Sárát, Abimelek embereinek vajon nem jutott eszükbe megérdeklődni, hogy van-e férje a „húgának”? Ha egy nő valakinek a húga volt akkoriban, akkor nem lehetett férjezett? Tán annyira szokatlannak számított Gerárban (és Egyiptomban), ha egy nő a „bátyjával” mutatkozott nyilvánosan, hogy az uralkodó emberei így fordultak egymáshoz: „Srácok, ez a nő a bátyjával sétálgat, úgyhogy egészen biztosan nincsen férje, vihetjük a királynak!”? (Vagy másként fogalmazva: „Srácok, ennek a nőnek ez a férfi a bátyja, nem a férje, úgyhogy nem kell megölnünk, mielőtt elvisszük a nőt a királynak!”) A Biblia nem taglalja.

„De Isten Abimélekhez jöve éjjeli álomban, és monda néki: »Ímé meghalsz az asszonyért, a kit elvettél, holott férjnél van.« Abimélek pedig nem illette vala őt, és monda: »Uram, az ártatlan népet is megölöd-é? Avagy nem ő mondotta-é nékem: én húgom ő; s ez is azt mondotta: én bátyám ő. Szívem ártatlanságában, és kezeim tisztaságában cselekedtem ezt.«” - 20:3-5

Az Úr preferált kommunikációs csatornáján, vagyis álom képében közli a királlyal, hogy „Rákúrtál, Abimelek: férje van a menyasszonynak, úgyhogy meghalsz!”

A mindentudónak, mindenhatónak és mindenütt jelen lévőnek mondott Úr Isten láthatóan gyakorta elfelejti, hogy emberteremtményei nem rendelkeznek ezekkel a kvalitásokkal - noha állítólag a saját képre formálta őket. Ahogy az eddigiek során oly sokszor, itt is felmerül a kérdés, hogy Abimeleknek mégis honnan kellett volna tudnia, hogy egy húgnak hazudott, férjes asszonyt hozatott az udvarába? Vagy azt, hogy férjes asszonnyal - ráadásul egy kilencven (90!) éves férjes asszonnyal - lefeküdni nem kóser dolog az Úr szemében?

A Biblia nem taglalja, hogy Abimelek milyen istenben, vagy istenekben hitt, ám láthatóan azonnal tudta, hogy Ábrahám pártfogója, JHVH beszélt hozzá álmában - aki a szöveg alapján nem mutatkozott be a királynak, hanem eddigi szokásához híven azonnal fenyegetőzni kezdett.

Az előző fejezet végén Lót lányai gyakorlatilag megerőszakolták saját apjukat, teherbe is estek tőle, mégsem részesültek semmiféle megdorgálásban. Valamivel korábban Ábrahám, noha Sára kérésére, házasságtörést követett el Hágárral, és ebből sem csinált senki problémát - különösen az Úr nem, hiszen amikor a terhes Hágár elmenekült Sára kegyetlenkedései elől, az Úr angyala visszaküldte őt bántalmazó gazdáihoz. Ezek után nehezemre esik túlzottan fennakadni azon, hogy Abimelek egy általa hajadonnak hitt, kilencven éves nővel akart enyelegni (akiről ráadásul álmában derült csak ki, hogy igazából férjnél van, vagyis hazudott). És a kulcsszó itt az „akart”, merthogy a szöveg szerint a király még „nem ismerte meg” Sárát, amire fel is hívja az Úr figyelmét. (Érdekes módon a tizenkettedik fejezetben nem emelte ki a szöveg, hogy a fáraó „nem illette vala” Sárát...) Aztán Ábrahám mintájára felteszi a kérdést: „És te ennek ellenére, ártatlanul akarsz megölni, Uram?”

„És monda az Isten néki álomban: »Én is tudom, hogy szívednek ártatlanságában mívelted ezt, azért tartóztattalak én is, hogy ne vétkezzél ellenem, azért nem engedtem, hogy illessed azt. Mostan azért add vissza az embernek az ő feleségét, mert Próféta ő: és imádkozik te éretted, és élsz; hogyha pedig vissza nem adod: tudd meg, hogy halállal halsz meg te, és minden hozzád tartozó.«” - 20:6-7

Ez az isteni monológ azért furcsa és mellbevágó számomra, mert ez alapján úgy tűnik, hogy az Úrnak hatalmában áll megakadályozni, ha akarja, hogy valaki Neki nem tetsző dolgot műveljen - és egyúttal azt is, hogy emiatt meg kelljen büntetnie az illetőt. Ezen kívül én azt szűröm le még ebből, hogy eme akadályoztatás „tényéről” a delikvens nem is feltétlenül tud, hacsak az Úr el nem árulja neki utólag.

Lássuk, jól értem-e!

Adott egy állítólagos kozmikus teremtő intelligencia, ami különös figyelmet fordít egy általa létrehozott faj, vagyis az emberek dolgaira (és főleg azokra a dolgokra, amiket emberteremtményei legtöbbször felnőttként, közös megegyezés alapján és meztelenül csinálnak egymással - vagy egymagukban, ha nem áll rendelkezésükre partner, vagy ha a partnernek fáj a feje). Ez a mindentudó, mindenható és mindenütt jelen lévő intelligencia ráadásul egyszerre működik törvényhozóként, esküdtszékként, bíróként és ítéletvégrehajtóként is, vagyis totális hatalma van teremtményei felett: Ő hozza a szabályokat, melyeket sokszor nem is oszt meg előzetesen, és melyek alapján ítéletet mond és büntetést ró ki a figyelmével kitűntetett faj minden tagjára.

Mindeközben pedig még módjában áll az is, hogy visszafogja az embereket a szabályok megszegésétől, és az ellene való vétkezéstől, hogy megóvhassa őket a büntetéstől, és megkegyelmezhessen nekik? Erről van itt szó? „Képes vagyok visszafogni téged az általam hozott szabályok megszegésétől, melyekről talán nem is tudsz, hogy ne kelljen megölnöm téged az általam hozott szabályok értelmében?”

Hogyha erről van szó, akkor milyen szellemben tekintsek ezek után a Biblia korábbi, és elkövetkező részeire? Hogyan tekintsek az Édenkertben történtekre, az Özönvízre, vagy a szodomai népirtásra annak tudatában, hogy az egész elkerülhető lett volna, ha meglett volna ehhez az isteni szándék? (Hát a fáraó szívének többszöri megkeményítésére és az egyiptomi csecsemők lemészárlására? Az éhínségekre és háborúkra? Jézus szenvedéseire? Az Ítélet Napjára?)

Hogyan tekintsek az oly sokat emlegetett isteni jóindulat és kegyelem egész kérdéskörére? Hiszen ezek önmaguktól cáfolódnak meg, amint az ember belelapoz egy történelemkönyvbe, vagy a Bibliába, vagy elolvassa a napi híreket! Hogyha igaz, hogy az Úr képes megakadályozni a rosszat, ha akarja - akár észrevétlenül is, mint egy bábmester, aki láthatatlan zsinórokon kénye-kedve szerint rángathatja teremtményeit -, akkor az emberi gonoszság teljes problémaköre Isten által kreálttá válik. Ha ez igaz, akkor senkinek a sorsa sem a sajátja, és nem számítanak sem a szabályok, sem a parancsolatok, hiszen pusztán a merő isteni szeszélyen múlik, hogy ki kap kegyelmet, és ki nem. (És így én is csak az Úr akaratából írtam ezt a bejegyzést?)

Én legalábbis így értelmezem a fenti passzust, ami a legelképesztőbb, legfelkavaróbb és legvisszataszítóbb gondolat számomra azok közül, melyeket eddig olvastam a Bibliában - de az is lehet, hogy az egész Bibliában.

Tovább haladva az isteni monológban, kedves és szívmelengető mozzanat, hogy az Úr a vétlen Abimelek szintén vétlen hozzátartozóit is beleveszi a fenyegetőzésébe. Miért kellene Abimeleknek magányosan bűnhődnie egy olyan bűnért, amit el sem követett? És milyen nagylelkű és gáláns gesztus a prófétától, Ábrahámtól, hogy imádkozik annak az embernek az életéért, akit hazugságával saját maga sodort halálos veszedelembe - és járulékosan az egész családját. (Amiből úgy tűnik, Ábrahám a korábbiak alapján pontosan tudta, milyen következményekkel fog járni, ha Sárát a húgaként mutatja be idegen földön.) Olyan ez, mintha hátba szúrnánk valakit egy nagykéssel, aztán azzal védekeznénk, hogy „De hát adtam rá puszit!”.

„Felkele azért Abimélek reggel, és előhívatá minden szolgáját, s fülök hallatára mindezeket elbeszélé és az emberek igen megfélemlének.” - 20:8

A király felébred, és feltehetően némi mérlegelés után úgy határoz, hogy ijesztő álmában Freddy Krueger az Úr igazat beszélt. Aztán Abimelek érdekes módon a szolgáinak meséli el, hogy mit álmodott az éjjel. Nem a hozzátartozóinak, akiknek a halálával az Úr fenyegetőzött, amennyiben nem szolgáltatja vissza Sárát Ábrahámnak.

Az emberek pedig kollektíven megrémültek. Talán akadt köztük olyan, aki odafordult a mellette állóhoz, és suttogva megkérdezte: „Ki a f... tököm az a JHVH?” Talán akadt köztük olyan is, aki egyszerűen azért rémült meg, mert azt gondolta, hogy a király megőrült, amiért álmoknak tulajdonít hitelt. A Biblia nem taglalja.

„És hívatá Abimélek Ábrahámot, és monda néki: »Mit cselekedtél mi velünk? És mit vétettem te ellened, hogy én reám és az én országomra ilyen nagy bűnt hoztál? A miket cselekedni nem szabad, olyan dolgokat cselekedtél ellenem.« És monda Abimélek Ábrahámnak: »Mit láttál, hogy ezt a dolgot cselekedted?«” - 20:9-10

Noha a szövegből nem derül ki, hogy a király felháborodott, vagy fenyegető hangnemben tette-e fel a kérdéseit, de ha így járt volna el, teljesen jogos lett volna. Főleg, ha tudta volna, hogy Ábrahámnak volt már tapasztalata azzal kapcsolatban, hogy milyen következményekkel jár, ha Sárát a húgaként prezentálja.

„Felele Ábrahám: »Bizony azt gondoltam: nincsen istenfélelem e helyen, és megölnek engem az én feleségemért. De valósággal húgom is, az én atyámnak leánya ő, csakhogy nem az én anyámnak leánya; és így lőn feleségemmé. És lőn hogy a mikor kibujdostata engem az Isten az én atyámnak házából, azt mondém néki: Ilyen kegyességet cselekedjél én velem, mindenütt valahová megyünk, azt mondjad én felőlem: én bátyám ez.«” - 20:11-13

Ábrahám pont úgy írja le féltestvérével, Sárával való viszonyát, mint ahogy azt a mesebeli okos lány tenné: „Igazat is mondtam, meg nem is. Ha biztonságban érzem magam, akkor a feleségem, ha nem, akkor a húgom.” (Épp csak azt nem tette hozzá, hogy „Nye-nye-nye, az Úr az én oldalamon áll, erre lépj valamit, Abimelek!”) Ábrahám „igazságmasszírozását” olvasva néhai nagyapám egyik kedvenc, hasonló esetekre tartogatott szavajárása jut az eszembe: „Áh, nem szartam bele a kútba - csak a kávájára, és onnan kapartam bele.”

Ha pedig tényleg azt gondolta Ábrahám, hogy „nincsen istenfélelem e helyen”, akkor miért nem fordult egyszerűen sarkon, és ment máshová? Miért érezte szükségét, hogy egy istentelennek gondolt helyen veszélybe sodorjon mindenkit? És egyáltalán: ahol nincs „istenfélelem”, ott nem is élhetnek jó emberek?

„Akkor Abimélek vett juhokat, ökröket, szolgákat és szolgálókat, és adá Ábrahámnak, és vissza adá néki Sárát is az ő feleségét. És monda Abimélek: »Ímé előtted van az én országom, a hol tenéked jónak tetszik, ott lakjál.«” - 20:14-15

Igen, hogyha valaki hazudik nekünk, amibe csaknem belehalunk, mi sem természetesebb, hogy jószágot és földterületeket ajándékozunk az illetőnek...

Hiába nem ugyanaz a metaforikus folyó, amiben tapicskolunk, az eddigiek alapján úgy tűnik, hogy a Biblia szerzői szerint a dolgok folyamatosan változó folyamában egyvalami mégiscsak állandó: amikor az Úr kiválasztottjai rászednek egy uralkodót, akkor ez az uralkodó szolgalelkű idiótának van ábrázolva, aki büntetés helyett ajándékok garmadájával halmozza el a vele kibabrálókat.

„Sárának pedig monda: »Ímé ezer ezüst pénzt adtam a te bátyádnak, ímé az neked a szemek befedezője mindazok előtt, a kik veled vannak; és így mindenképpen igazolva vagy.«” - 20:16

Juhok, ökrök, rabszolgák, szabadon választott földterület - és bónuszként némi zsebpénz is. Ha Jézus után járnánk a történetben, Ábrahám és Sára akár azt is gondolhatta volna, hogy karácsony van. És még csak kérniük sem kellett az ajándékokat: ha valakinek Isten áll az oldalán, annak láthatóan elegendő egyszerűen hazudnia is.

Az újabb fordításban Abimelek itt azt mondja Sárának, hogy „Íme, ezer ezüstöt adtam a bátyádnak, ez felment téged mindazok előtt, akik veled vannak”. Ez azt sugallja számomra, hogy Abimelek szerint a becsület megvásárolható: itt van ezer ezüst, hogy ne gondolja senki, hogy házasságtörő vagy. Ábrahám és Sára pedig jótékonyan elhallgatták, hogy a velük lévő szolgálók nagy részét attól a fáraótól kapták, akit a tizenkettedik fejezetben ugyanúgy tévesztettek meg és sodortak veszélybe, ahogy Abimeleket is most - vagyis a szolgálók pontosan ismerték gazdáik produkcióját. Más szavakkal a királyi adomány végső soron kidobott pénz volt.

„Könyörge azért Ábrahám az Istennek, és meggyógyítá Isten Abiméleket, és az ő feleségét, és az ő szolgálóit, és szűlének. Mert az Úr erősen bezárta vala az Abimélek háza népének méhét Sáráért, az Ábrahám feleségéért.” - 20:17-18

Abimélek a szöveg szerint egy ujjal sem nyúlt Sárához, ám az Úr - gondolom egyfajta előbüntetés, vagy szándékainak nyomatékosítása gyanánt - mégis meddővé tette az udvarában élő összes nőt. A királyt pedig, felteszem, sterillé, ha már a szerzők szerint őt is meg kellett gyógyítani.

Mindez pedig azért furcsa számomra, mert a szövegből úgy tűnik, mintha az egész mizéria csupán egy rövid időintervallumot ölelt volna fel. Ábrahám a húgának hazudta Sárát, akit ezért Abimélek az udvarába vitt. Aztán a királyt álmában megfenyegette az Úr, amiért férjes asszonnyal akarta csinálni azt, amit végső soron nem csinált. Vagyis feltehetően nem telt el annyi idő, hogy Abimeleknek lehetősége lett volna „megismerni” Sárát. És amúgy is: miért tartogatott volna hetekig-hónapokig egy kilencven éves asszonyt, ha annyira kívánatosnak tartotta, hogy azonnal az udvarába hozatta? Abimélek ezt követően hívatta Ábrahámot, aki összehordott valami magyarázatfélét, amiért végül egy vagyont kapott ajándékba.

Szóval nekem nem úgy tűnik, mintha ez az eseményláncolat éveket ölelt volna fel. Mindezek alapján pedig az a benyomásom, hogy az Úr maximum pár napra tette meddővé a király udvarának nőtagjait - akik ily módon talán nem is voltak tudatában annak, hogy hirtelen meddővé váltak Sára érkezésével. Ám Ábrahám szerencsére tisztában volt a helyzettel, és miután megkapta a szajrét, rögvest imádkozni kezdett.

Végül megmosolyogtató számomra, hogy a szöveg alapján a nők méhének Isten általi bezárásának vannak különböző fokozatai: az Úr Sára méhét szimplán csak bezárta, Abimélek háznépe nőtagjainak viszont már erősen zárta be. Aztán Ábrahám könyörgésének hatására hirtelen, minden további nélkül kinyitotta a szóban forgó méheket, és a nők azonnal szülni kezdtek. Felmerül a kérdés, hogy ha az Úr ily könnyűszerrel képes nők méheit nyitni-zárni, akkor Sárának Izsák fogantatására miért kellett kilencven éves koráig várnia?