Ábrahám ebédre invitálja a váratlanul betoppanó Urat, aki ez alkalommal is fiút ígér neki a kilencven éves, meddő Sárától. Aztán Szodoma és Gomora említésével jön egy újabb népirtás előszele, melynek hallatán Ábrahám „finoman” leiskolázza az Urat.

(Mózes I. könyve, 18:1-33)

„Megjelenék pedig ő néki az Úr a Mamré tölgyesében, és ő (Ábrahám) űl vala a sátor ajtajában, a hő napon.” - 18:1

Valószínűleg az előző fejezetben a péniszén ejtett sebet jegelve...

„És felemelé az ő szemeit, és látá, hogy ímé három férfiú áll ő előtte. És látván, eléjök siete a sátor ajtajából, és földig meghajtá magát. És monda: »Jó Uram, ha kedves vagyok te előtted, kérlek, ne kerüld el a te szolgádat. Hadd hozzanak, kérlek, egy kevés vizet, és mossátok meg a ti lábaitokat, és dőljetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy erősítsétek meg a ti szíveteket, azután menjetek tovább, mert azért tértetek be a ti szolgátokhoz.« És mondának: »Cselekedjél, a mint szólál.«” - 18:2-5

Mivel korábban már többször találkoztak, olykor látomásban, olykor személyesen, az öreg Ábrahám azonnal felismeri az Urat, jó szolgához méltóan a földre borul előtte, és így szól: „Frissen körülmetélt szolgálóim hadd hozzanak neked lábmosó vizet, meg némi ételt, mielőtt tovább mennél!” Az Úr blazírtan elfogadja az ebédmeghívást. Lám csak, ezek szerint Isten is megéhezik az Univerzum finomhangolása, a természeti katasztrófák előidézése, a percenként több ezer ima elbírálása, és kiválasztott bronzkori népe ügyes-bajos dolgainak mikromenedzselése közben! És még a lába is bepiszkolódik.

Mint később kiderül, a másik két férfi igazából angyalok voltak - egyikük talán éppen az, aki a bántalmazástól menekülő, várandós Hágárt visszaküldte gazdáihoz, és behódolásra szólította fel őt fő bántalmazója, Sára előtt.

„És besiete Ábrahám a sátorba Sárához és monda: »Siess, gyúrj meg három mérték lisztlángot, és csinálj pogácsát.« A baromhoz is elfuta Ábrahám, és hoza egy gyenge kövér borjút, és adá a szolgának, az pedig siete azt elkészíteni. És vőn vajat és tejet, és a borjút, melyet elkészített vala, és eléjök tevé. És ő mellettök áll vala a fa alatt, azok pedig evének.” - 18:6-8

Ábrahám összedobat egy tápláló, frissen elkészített menüt váratlan vendégeinek, akik eközben feltehetően órákon át türelmesen várnak egy fa alatt. Bizonyára nem volt jobb dolguk. Az étlap összeállításából pedig úgy tűnik, hogy korábban Kain - noha tudtán kívül - tényleg hibázott, amikor gyümölcskosárral próbált bevágódni, mert az Úr láthatóan tényleg nem vegetáriánus. Azt a Biblia már nem taglalja, hogy étkezés után vajon megkérdezte-e az emberi alakban mászkáló Úr, hogy merre találja a slozit (mert aki eszik, az feltehetően kulázni is fog előbb-utóbb).

Ábrahám vendégszerető gesztusa pedig fontos lesz még a későbbiekben, mert segíthet megérteni, hogy a történet szerint, és az adott kor kontextusában voltaképpen miért „kellett” az Úrnak később elpusztítania Szodoma és Gomora városait - de erről bővebben a maga idejében.

„És mondának néki: »Hol van Sára a te feleséged?« Ő pedig felele: »Ímhol van a sátorban.« És monda (az Úr): »Esztendőre ilyenkor bizonynyal megtérek hozzád és ímé akkor a te feleségednek Sárának fia lesz.« Sára pedig hallgatózik vala a sátor ajtajában, mely annak háta megett vala. Ábrahám pedig és Sára élemedett korú öregek valának, és megszünt vala Sáránál az asszonyi természet. Nevete azért Sára ő magában, mondván: »Vénségemre lenne-é gyönyörűségem? Meg az én uram is öreg!«” - 18:9-12

Ábrahám valószínűleg azért nem emlékezteti az Urat arra, hogy az előző fejezetben már fiút ígért neki Sárától, mert akkor eszébe juttatta volna azt is, hogy ennek hallatán ő is az Úr képébe röhögött - ahogy most Sára is, noha ő csak a sátor mögött fülelve. És egy ilyen kinyilatkoztatás hallatán ugyan miért ne tette volna? (Nagyanyám is így járna el, ha ilyesmit mondanék neki, pedig ő csak nyolcvan lesz az idén.)

Sára a cselekménynek ezen a pontján már elmúlt kilencven esztendős, és a szerzők szerint is átesett a menopauzán (feltehetőleg már vagy negyven-ötven éve, de a Bibliáról lévén szó, ki tudhatja pontosan?). Egy ilyen korú asszonynál egy esetleges terhesség - már ha ilyesmi a Biblián kívül lehetséges lenne egyáltalán - felérne az emberkínzással. (Emellett a mai közvélekedés sem ítélné meg kedvezően. Például az egyik legidősebb dokumentált kismama, a 72 esztendős, indiai Daljinder Kaur mesterséges megtermékenyítését rengetegen tartották etikátlannak és bírálandónak, többek között - ám nem kizárólag - a születendő gyerek sorsának kapcsán.) Gondolom a régi felfogás szerint, ha egy nő kilencven évesen képes ripsz-ropsz összedobni több adag pogácsát váratlan vendégeknek, akkor arra is lehet energiája, hogy meddő létére kihordjon egy gyereket a menopauza után...

„És monda az Úr Ábrahámnak: »Miért nevetett Sára, ezt mondván: Vajjon csakugyan szűlhetek-é, holott én megvénhedtem? Avagy az Úrnak lehetetlen-é valami? Annak idején, esztendőre ilyenkor visszatérek hozzád, és fia lesz Sárának.«” - 18:13-14

Van-e valami, ami lehetetlen az Úr számára? (A történet alapján a méltányosságon, a józan észen és a bizonyíthatóságon kívül láthatóan nincs...) E tekintélyt parancsoló, feltehetően költőinek szánt kérdés után az Úr megdorgálja Sárát, amiért önkéntelen nevetés formájában adott hangot kétségeinek - noha Ábrahámmal nem így járt el korábban. Szóra is alig érdemes, apró kettős mérce...

„Sára pedig megtagadá, mondván: »Nem nevettem én«; mivelhogy fél vala. De monda az Úr: »Nem úgy van, mert bizony nevettél.«” - 18:15

Sára óvodás kislány módjára, szégyellősen előbújik a sátor mögül, és azt állítja, nem nevetett, miközben feltűnően igyekszik rejtegetni, hogy a kacarászástól, bizony, becsurrantott egy picit. Az Urat azonban nem lehet átverni, aki e kínos kis közjáték végeztével drámaian, tunikáját meglebbentve hátat fordít Izsák leendő anyjának, és meg sem köszönve az ebédet, elmegy. Sára pedig feltehetően kezeit tördelve, riadtan ácsorgott egy darabig, amiért belehazudott az Úr arcába.

„Azután felkelvén onnan azok a férfiak, Sodoma felé tartanak vala. Ábrahám is velök méne, hogy elkisérje őket. És monda az Úr: »Eltitkoljam-é én Ábrahámtól, a mit tenni akarok? Holott Ábrahám nagy és hatalmas néppé lesz; és benne megáldatnak a földnek minden nemzetségei. Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének ő utánna, hogy megőrizzék az Úrnak útát, igazságot és törvényt tévén, hogy beteljesítse az Úr Ábrahámon, a mit szólott felőle.«” - 18:16-19

Ugyan ki, és honnan tudta a történet szerzői és lejegyzői közül, hogy mit mormogott magában az Úr? Ott voltak? Meginterjúvolták? Vagy beleláttak az állítólag kifürkészhetetlen utakkal rendelkező égi „Kedves Vezető” gondolataiba? És miért használtak olyan megfogalmazást, amiben az Úr megveszekedett megalomániás módjára, egyes szám harmadik személyben utal magára monológja során? Korábban akkor miért egyes szám első személyben intézte a szavait és utasításait másokhoz? Meghasadt a tudata talán?

„Monda azután az Úr: »Mivelhogy Sodomának és Gomorának kiáltása megsokasodott, és mivelhogy az ő bűnök felettébb megnehezedett; alámegyek azért és meglátom, vajjon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek-é vagy nem? Tudni akarom.«” - 18:20-21

Az Úr azon tanakodott az imént, hogy elmondja-e Ábrahámnak, mik a tervei Szodomával és Gomorával, miközben még azt sem tudja biztosan, mi is folyik ott valójában - de afelől bizonyosnak látszik, hogy semmi jó. Ezek szerint fentről, vagy akárhol is székelt akkoriban, amikor éppen nem emberi alakban mászkált a földön, nem látta - csupán hallotta. (Mint a viccbeli kínai tévészerelő.) Aztán emberi alakban, távolról elindult a hang forrásának irányába két angyalával (mert túl praktikus lett volna egyenesen Szodomában megjelenni), de út közben még betért Ábrahámhoz lábat mosni és ebédelni.

„És elfordulának onnan a férfiak, és menének Sodomába. Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala. És hozzá járula Ábrahám és monda: »Avagy elveszted-é az igazat is a gonoszszal egybe? Talán van ötven igaz abban a városban, avagy elveszted-é, és nem kedvezel-é a helynek az ötven igazért, a kik abban vannak? Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az igazat a gonoszszal, és úgy járjon az igaz mint a gonosz: Távol legyen tőled! Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?«” - 18:22-25

Az Úr azt mondta pár másodperce, hogy személyesen akar „alámenni”, hogy ellenőrizze, milyen állapotok uralkodnak Szodomában és Gomorában. Ám hirtelen meggondolja magát (szokása...), és inkább a két angyalt küldi oda - a következő fejezet tanúsága szerint ugyanis ők azok a bizonyos férfiak, akik „elfordulának” és „menének Sodomába”.

És most hagyjuk, hogy Ábrahám valódi gondolatolvasó módjára kitalálta, hogy az Úr tulajdonképpen elpusztítani készül a két várost és azok összes lakosát (hiszen erről egyetlen szó sem esett eddig)! Ehelyett adjuk meg az elismerést, ahol az kijár, hiszen ez azon ritka esetek közé tartozik, amikor a történetbeli Ábrahám valóban követendő példaként viselkedik!

Az Úr a szodomai és gomorai gonoszság problematikáját - csakúgy, mint az Özönvíz esetében - azonnal népirtással óhajtja megoldani végtelen jóindulatában és bölcsességében. Semmi tárgyalás, semmi mediáció, semmi útmutatás. Nem, itt példamutatás helyett elrettentő példastatuálásra készül az Úr, miközben azt sem tudjuk biztosan, hogy pontosan miben is nyilvánul meg a két város lakosainak állítólagos gonoszsága.

Aztán Ábrahám az Úr elé áll, és gyakorlatilag azt mondja neki: „Ugye nem gondolod komolyan, Uram, hogy a két városban minden egyes ember velejéig romlott? Távol legyen tőled - még egyszer mondom: távol legyen tőled! -, hogy ártatlanokat gyilkolj le a gonosznak ítéltekkel együtt! Törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom vagy egy személyben - mégis hogyan juthat ilyesmi az eszedbe?” (Épp csak ezt nem teszi hozzá: „És egyesek még azt mondják, hogy te vagy az erkölcseink forrása. Na, ne röhögtess!”)

E sorok alapján az állítólagos isteni igazságfelfogás és jóindulat igen távol áll az emberitől (hiába teremtette állítólag az Úr az embert a maga képére). Úgy tűnik, mintha még a Biblia szerzői és lejegyzői is amellett érvelnének indirekt módon, hogy természetes morális érzékeinkhez semmi szükség semmilyen égi „Kedves Vezetőre”, és ezt Ábrahám e fejezetbeli viselkedésével szemléltetik! (Akinek egyes korábbi és elkövetkező cselekedetei [lásd Sára és a fáraó esetét, emellett Hágár és Izsák sorsát] igencsak megkérdőjelezik morális iránytűjének működését, de ez mostani szavait illetően mellékes.) Ráadásul a Mindenható lejjebb megfogadni látszik egyszerű teremtményének szavát, és hajlandóságot mutat bizonyos feltételek megléte esetén arra, hogy változtasson eredeti, népirtó tervén - vagyis Ábrahám látszólag megingatta azt a kozmikus, megfoghatatlan teremtő intelligenciát, ami állítólagosan az egész, világnak nevezett hóbelevancot életre hívta, annak minden jóságával és bajával együtt.

Több éve egy Bibliaismeret előadáson az oktató fellengzős detektív módjára megjegyezte az Úr védelmében, hogy „Vegyük észre, hogy a két angyal az előtt indult el Szodomába, hogy Ábrahám győzködni kezdte volna Őt!” Mintha ez felmentené, vagy felmenthetné a mindentudónak, mindenhatónak és mindenütt jelenlévőnek mondott Urat az ezután bekövetkező népirtás vádja alól. Mintha nem eleve az lett volna az Úr eredeti terve, hogy elpusztítja Szodomát és Gomorát, azok minden lakosával együtt. Mi ez, ha nem kimosdatás?

„És monda az Úr: »Ha találok Sodomában a városon belől ötven igazat, mind az egész helynek megkegyelmezek azokért.« És felele Ábrahám, és monda: »Immár merészkedtem szólani az én Uramnak, noha én por és hamu vagyok. Ha az ötven igaznak talán öt híja lesz, elveszted-é az öt miatt az egész várost?« És monda: »Nem vesztem el, ha találok ott negyvenötöt.« És ismét szóla hozzá és monda: »Hátha találtatnak ott negyvenen?« És monda Ő: »Nem teszem meg a negyvenért.« Mégis monda: »Kérlek, ne haragudjék meg az én Uram ha szólok: Hátha találtatnak ott harminczan?« És Ő felele: »Nem teszem meg, ha találok ott harminczat.« És ő monda: »Immár merészkedtem szólani az én Uramnak: Hátha találtatnak ott húszan?« Felele: »Nem vesztem el a húszért.« És monda: »Ne haragudjék kérlek az én Uram ha szólok még ez egyszer: Hátha találtatnak ott tízen?« És Ő monda: »Nem vesztem el a tízért.« És elméne az Úr, minekutánna elvégezte Ábrahámmal való beszélgetését. Ábrahám pedig megtére az ő helyére.” - 18:26-33

Ábrahám, mint egy gyakorlott kofa, egyezkedni kezd az Úrral, és lealkudja a kezdeti ötven igaz embert, ami Szodoma és Gomora lakosainak megkíméléséhez lenne szükséges, tízre. Az Úr pedig megígéri, hogy ha találnak angyalai tíz igaz embert a két, láthatóan előre bűnösnek ítélt városban, akkor megkíméli mindkettő teljes lakosságát.

(Spoiler alert: a történet tanúsága szerint nem fognak találni tíz igaz embert, de ami azt illeti, nem is nagyon fognak keresgélni az angyalok. Szóval szegény Ábrahám hiába törte magát, hogy főnökük állítólagos jóindulatára és igazságérzetére hasson. A pusztítás előtt négy embernek adják majd meg a lehetőséget a menekülésre, akikből végül csak három marad - miközben utóbbiak közül személy szerint egyikükre sem mondanám az elbeszélés alapján, hogy bármilyen mércével jó emberek lettek volna...)

Az Úr feljebb arra utalt, hogy semmi sem lehetetlen számára. Ezt alapul véve nem tudta volna, mondjuk, eltranszportálni a gonoszokat máshová, hogy másoktól elzárva végezzék gonosznak mondott üzelmeiket? (Mondjuk az Antarktiszra - már ha a szerzők tudtak volna annak létezéséről a szövegek keletkezésének idején.) Az állítólagos bábeli zűrzavar során - amikor szanaszét szórta az embereket a földön, miközben egyúttal összezavarta a nyelvüket is - ezt a módszert egyszer már alkalmazta az Úr. Ádámot és Évát is „csak” kiűzte a Paradicsomból „bűnük” miatt, és nem kivégezte őket (ahogy eredetileg fenyegetőzött). Kaint is megkímélte Ábel meggyilkolása után, pedig mi lehetne gonoszabb egy nem önvédelemből elkövetett gyilkosságnál? Miért nem akart hasonlóképpen eljárni a szodomai és gomorai lakosok esetében, ha maga is látott esélyt arra, hogy nem lehet mindenki gonosz a két városban? És miből állt volna neki egyszerűen „megjavítani” a gonoszokat?

Mindemellett mi van a gyerekekkel? Mi van a terhes asszonyokkal? Nem akadt belőlük sem tíz igaz Szodomában és Gomorában? Ezek szerint ők is mind gonoszak voltak? De akkor kiktől származtak a korábban említett, „megsokasodott” jajkiáltások, melyek az Urat a helyzet kinyomozására sarkallták? Egyáltalán hányan éltek a két városban? És milyen kritériumok alapján ítéltetik valaki annyira gonosznak, hogy azonnali kiirtásra szánja őt teremtője, aki állítólag saját képére teremtette?