A sikemi tömegmészárlás után Jákob/Izráel Bételbe megy, ahol megjelenik neki az Úr, aki újfent számtalan utódot ígér neki, meg más népek földjeit. Bétel másodjára, és harmadjára is Bétel lesz. Ráhel fiút szül, ám belehal a szülésbe. Izsákkal is utoljára találkozunk.

Mózes I. könyve, 35:1-29

„Monda pedig az Isten Jákóbnak: »Kelj fel, eredj fel Béthelbe és telepedjél le ott; és csinálj ott oltárt amaz Istennek, ki megjelenék néked, mikor a te bátyád Ézsaú előtt futsz vala.«” - 35:1

Az Úr - miután az előző fejezetben csendben és tétlenül végignézte Dina megerőszakolását, a sikemi férfiak öncsonkítását és lemészárlását, és a sikemi asszonyok és lányok elrablását (és feltehetően rabszolgává tételét) - végre valahára feltűnik a színen, hogy kihúzza kiválasztottját a slamasztikából. Már megint. Megparancsolja hát Jákobnak/Izráelnek, hogy menjen, telepedjen le Bételben, és ott állítson oltárt „amaz” istennek, aki korábban megjelent neki azon a helyen.

Érdekes fogalmazásmód. Nem azt mondja az Úr, hogy „állíts oltárt nekem”, amitől az embernek az a zavarba ejtő benyomása támad, hogy egy másik istenről beszél. De miért tenne ilyet? Vannak rajta kívül más istenek is? Skizofrén? Vagy csak egyes szám harmadik személyben utal magára, ami a megalománia egyik biztos jele (ahogy a saját magának való oltárállíttatás is)? A Biblia nem taglalja.

„Akkor monda Jákób az ő házanépének, és mind azoknak, kik vele valának: »Hányjátok el az idegen isteneket, kik köztetek vannak, és tisztítsátok meg magatokat, és változtassátok el öltözeteiteket. És keljünk fel, és menjünk fel Béthelbe, hogy csináljak ott oltárt annak az Istennek, ki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és velem volt az úton, a melyen jártam.« Átadák azért Jákóbnak mind az idegen isteneket, kik nálok valának, és füleikből a függőket, és elásá azokat Jákób a cserfa alatt, mely Sekhem mellett vala.” - 35:2-4

Azok, akik Jákob/Izráel háza népén kívül „vele valának”, minden bizonnyal az elrabolt sikemi asszonyok és lányaik. Megpróbálom a helyükbe képzelni magam:

Közvetlenül egy tömegmészárlás után vagyunk, melyben megözvegyültem. Ha fiatal vagyok, szexrabszolga lettem, ha idős, „csak” rabszolga. És itt ez az ember, aki azt mondja, hogy nem a tömegmészárlás miatti esetleges retorzió okán kell sebtében felszívódnunk a tett színhelyéről, ami számunkra az otthont jelentette eddig, hanem azért, hogy (újabb) oltárt állíthasson számunkra idegen istenének, ki utóbbiért fel kell adnunk a számunkra vigaszt nyújtó sajátunkat, vagy sajátjainkat. Szívmelengető élethelyzet...

Vajon mi történt azokkal, akik nem adták fel saját, Jákob/Izráel által idegennek titulált isteneiket? A Biblia nem taglalja.

Az elrabolt, vallásuktól megfosztott sikemi özvegyek és lányaik már csak abban reménykedhettek, hogy a történtekről valahogy értesülnek a környező városok lakói, és talán igazságot szolgáltatnak nekik.

„És elindulának. De Istennek rettentése vala a körűltök való városokon, és nem üldözék a Jákób fiait.” - 35:5

Nos, a környező városok lakói mégsem szolgáltattak igazságot az elrabolt sikemi nőknek, mert az Úr rettegést küldött rájuk...

Hogyan kell elképzelni mindezt? Az Úr Professzor X módjára rácsatlakozott a Mennyei Cerebrora, becélozta a környező városok teljes lakosságát, miközben azt mormogta: féljetek? Ha ilyesmire képes, nem tudott volna rettegést küldeni Sikemre, arra a gyökérre, mielőtt az megerőszakolta volna Dinát, amivel egyúttal elejét vehette volna az azt követő ocsmányságcunaminak is? Vagy tudta volna, csak nem akarta? A Biblia nem taglalja.

Mindenesetre amit az Úr tett, ma úgy hívnák: az igazságszolgáltatás akadályozása. És mindezt a csaló és szarkeverő Jákobért/Izráelért, meg tömeggyilkos fiaiért.

„Eljuta azért Jákób Lúzba, mely Kanaán földén van, azaz Béthelbe, ő maga és az egész sokaság, mely ő vele vala. És építe ott oltárt, és nevezé a helyet Él-Béthelnek, mivelhogy ott jelent meg néki az Isten, mikor az ő bátyja előtt fut vala.” - 35:6-7

Emlékszünk még, miért „futa vala” Jákob/Izráel az ő bátyja, a szőrös majom Ézsau elől? Dereng valami, ha azt mondom: pörköltvezérelt ráolvasás agyalágyult csellel való eltulajdonítása? E menekülés során nevezte el Jákob/Izráel a helyet, a korábbi Lúzt Bételnek, és állított oltárt, miután álmában egy égbe menő létrát látott (1Móz 28:18-19). Most pedig (talán a már meglévő mellé) újabb oltárt építve elnevezi a helyet El-Bételnek - ami azért is furcsa, mert El az egykori politeista kánaáni népek főistenének a neve.

„És meghala Débora, a Rebeka dajkája, és eltemeték Béthelen alól egy cserfa alatt, és nevezék annak nevét Allon-Bákhutnak.” - 35:8

Ez a Debóra nem azonos a Bírák könyvében szereplő Debórával. Ez a Debóra annak a Rebekának a dajkája, aki a történetnek ezen a pontján már jóval meghaladta a száz éves kort, és aki elvileg a még öregebb Izsákkal tengeti nyugdíjas éveit Mamréban. Vagyis Debóra - akiről nem derül ki, miért nem volt ő is Mamréban - is közelebb lehetett a kétszázhoz, mint a százhoz, amikor meghalt. Erre varrjál gombot, Jeanne Calment!

Allon-Bákhut egyébként annyit tesz: a Siratás Tölgyfája.

„Az Isten pedig ismét megjelenék Jákóbnak, mikor ez jöve Paddan-Arámból, és megáldá őt. És monda néki az Isten: »A te neved Jákób; de ne neveztessék többé a te neved Jákóbnak, hanem Izráel légyen neved.« És nevezé nevét Izráelnek.” - 35:9-10

Látható, hogy az egymással versengő, eltérő történetváltozatok idősíkjai már megint kissé összekuszálódtak a végleges verzióban, hiszen az Úr korábban - birkózómeccsük után - már átnevezte Jákobot Izráelre. Az ezt megelőző fejezetekben is hol Jákobnak, hol Izráelnek hívták ugyanazt a szereplőt.

De szerintem mindkettő borzalmas név, ezért - ahogy Lady Lavender tette Ivyval - mostantól Etelnek fogom hívni.

„És monda néki az Isten: »Én vagyok a mindenható Isten, nevekedjél és sokasodjál, nép és népek sokasága légyen te tőled; és királyok származzanak a te ágyékodból. És a földet, melyet adtam Ábrahámnak és Izsáknak, néked adom azt, utánad pedig a te magodnak adom a földet.« És felméne ő tőle az Isten azon a helyen, a hol vele szólott vala.” - 35:11-13

Kezd már nagyon sulykolásnak - hogy ne mondjam: propagandának - hangzani ez az egész, mert ez már a sokadik alkalom, hogy az Úr ugyanazt a fogadalmat teszi ugyanannak az embernek. Az Úr Etelnek is immár másodjára ígéri meg ugyanazokat a dolgokat, melyeket Ábrahámnak is megígért hatszor (1Móz 13:15; 15:7; 15:18; 17:8; 22:17; 24:7), és Izsáknak is háromszor (1Móz 26:3; 26:4; 26:24), hogy tudniillik nagycsaládos lesz, uralkodók származnak majd tőle, és ami a legfontosabb: szabadon válogathat más népek földjei közül, because fuck you, that’s why. Gyanúsan önérdek-vezéreltnek tűnik ez az ismételgetés a szerzők részéről...

Az Úr folyamatos ígérgetéseiről valamiért Leslie Nielsen jut eszembe az Airplane! című filmből, ahogy a legváratlanabb pillanatokban be-benyit a pilótafülkébe „Számítunk magukra, ne hagyjanak cserben!” felszólítással.

„Jákób pedig emlékoszlopot állíta azon a helyen, a hol szólott vele, kőoszlopot; és áldozék azon italáldozattal, és önte arra olajat. És nevezé Jákób a hely nevét, a hol az Isten szólott vala ő vele, Béthelnek.” - 35:14-15

Először: Etelt az imént nevezte át az Úr másodjára is Jákobról Izráelre, a szöveg ennek ellenére még mindig Jákobként emlegeti. Másodszor: a helyet, ahol az égbe vezető létráról álmodott, Etel már elnevezte Bételnek (egyébként már az azt megelőző fejezetekben is Bételként emlegették, lásd a tizenkettedik és tizenharmadik fejezeteket, de sebaj); aztán az Úr elküldte őt Bételbe, amit Etel átnevezett El-Bételnek; végül az Úr fűt-fát ígért Etelnek, aki ezért elnevezte a helyet - dobpergés! - megint csak Bételnek, és harmadik alkalommal is állított ott egy oltárt. Harmadszor: mi az a demencia?

Azt hiszem, ezek után eljött az ideje az én italáldozatomnak is.

„És elindúlának Béthelből, s mikor Efratától, hogy oda érjenek, már csak egy dűlőföldre valának, szűle Rákhel, és nehéz vala az ő szűlése. S vajudása közben monda néki a bába: »Ne félj, mert most is fiad lesz.« És mikor lelke kiméne, mert meghala, nevezé nevét Benóninak, az atyja pedig nevezé őt Benjáminnak. És meghala Rákhel, és eltemetteték az Efratába (azaz Bethlehembe) vivő úton. És emlékoszlopot állíta Jákób az ő sírja fölött. Rákhel sírjának emlékoszlopa az mind e mai napig.” - 35:16-20

A fejezet kezdetén az Úr arra szólította fel Etelt, hogy telepedjen le Bételben, de mintha a falnak beszélt volna: Etel továbbzötyög Efrát felé, elfelejtve, vagy leszarva az isteni utasítást.

Ráhel út közben vajúdni kezd, de komplikációk lépnek fel, ami még a nem túl távoli múltban is nagyon sokszor egyet jelentett a halállal, nemhogy abban az időben, amikor a történet játszódik. Szegény Ráhel meg is hal, ám előtte utolsó leheletével elnevezi újszülött kisfiát Benóninak. Aki pedig azt gondolta, hogy ha valamit, hát szeretett felesége végső akaratát Etel tiszteletben fogja tartani... Nos, Regős Bendegúzt parafrazeálva: nem olyan családból származik ő. Etel Bételnek Benjáminnak nevezi át a gyereket, aztán emlékoszlopot állít Ráhelnek.

A bába Ráhelhez intézett, feltehetőleg vigasztalónak szánt szavaiból pedig arra következtetek, hogy ezt a részt sem nők találták ki.

„Azután tovább költözék Izráel, és a Héder tornyán túl voná fel sátorát. Lőn pedig, mikor Izráel azon a földön lakozék, elméne Rúben, és hála Bilhával, az ő atyjának ágyasával, s meghallá Izráel. Valának pedig a Jákób fiai tizenketten.” - 35:21-22

Ígérem, utoljára fogok ezen rugózni, de a forrásszövegek összefésülői nem tudtak volna csak egy kicsit körültekintőbbek lenni a könyvvel, ami nélkül állítólag nem lennének erkölcseink? Nagyon kínos már, ahogy ugyanazt a személyt egyszer így, egyszer úgy nevezik. Három strófán belül. „És emlékoszlopot állíta Jákob... Aztán tovább költözék Izráel... mikor Izráel azon a földön lakozék... Valának pedig Jákob fiai tizenketten.” Az ilyen szövegkohéziós hibákért olyan karót vágott volna be nekem általános iskolában a tanító néni, hogy kettérepedt volna a tanári asztal.

Egy érdekes, és kurtán-furcsán betoldott közjáték során Lea legidősebb fia, Rúben - alias „Meglátta az Úr az én nyomorúságomat; most már szeretni fog engem az én férjem” (1Móz, 29:32) - lefekszik Ráhel egykori szolgálólányával, apja szexrabszolgájával ágyasával, Glenével Bilhával. Etel megtudja, mit tett Rúben, és... És látszólag itt a vége a dolognak. (Spoiler alert: látszólag, ugyanis a negyvenkilencedik fejezetben, amikor is halála előtt Etel mindenkit kioszt, mint a pengős malacot, ennek okán fogja megtagadni Rúben elsőszülötti jogait. Ooops!)

„Lea fiai: Jákób elsőszülötte Rúben, azután Simeon, Lévi, Júda, Izsakhár és Zebulon. Rákhel fiai: József és Benjámin. Rákhel szolgálójának Bilhának fiai: Dán és Nafthali. Lea szolgálójának Zilpának fiai: Gád és Áser. Ezek a Jákób fiai, a kik születtek néki Paddan-Arámban.” - 35:23-26

Kompakt kis genealógia. Néhány fejezettel korábban ugyan már le lett írva mindez - csakúgy mint Etel átnevezése, az Úr ígérete, és Bétel Bételnek átnevezése -, de ne mondja senki, hogy a szerzők nem gondoltak a rövid memóriával rendelkezőkre!

„És eljuta Jákób Izsákhoz, az ő atyjához Mamréba, Kirját-Arbába, azaz Hebronba, a hol Ábrahám és Izsák tartózkodnak vala. Valának pedig Izsák napjai száz nyolczvan esztendő. És kimúlék Izsák és meghala, és takaríttaték az ő eleihez vén korban, bételvén az élettel; és eltemeték őt az ő fiai, Ézsaú és Jákób.” - 35:27-29

Etel Mamréba megy meglátogatni a szüleit, akiket Ézsau pörköltvezérelt ráolvasásának lenyúlása óta nem látott. Itt kiderül, hogy apja, a száznyolcvan (180!) éves Izsák a halálán van - ami nem kis teljesítmény, ugyanis a huszonnyolcadik fejezetben, vagyis évtizedekkel korábban is nagyon úgy tűnt már, hogy a megvakult és legyengült Izsák már megette a pörköltje javát. De most már tényleg meghal.

Feltűnik a színen az Etel által többször csúnyán átvert és megkárosított, szőrös majom Ézsau is, ám sajnos nem derül ki, kérdőre vonta-e legutóbbi találkozásuk kapcsán, amikor is Etel bátor Sir Robin módjára lelécelt előle. Annyit sem jegyez meg Ézsau, hogy „Kedves ecsém, látom, még mindig nem múlt el az aranyér az arcodon”.

Végül a testvérek - akikről Izsák végső kora alapján most már tudjuk, hogy százhúsz évesek, hiszen Izsák a történet szerint hatvan éves volt, amikor Ézsau és Etel születtek (1Móz 25:26) - eltemetik apjukat, aki, ha Ábrahámon múlik, sokkal korábban meghalt volna.