Vajon merre van a halott istenek sírkertje? Gyászolják őket? Öntözi sírhantjaikat bárki is?

Volt idő, amikor Jupiter királynak számított az istenek között, és akárki, aki kételkedett a fennhatóságában, arra ipso facto barbárként és ignorámuszként tekintettek. Ám van-e olyan ember manapság, aki Jupitert dicsőíti? És mi a helyzet Vitzilopocstlival? Évente 50000 fiatal férfit és szűz lányt gyilkoltak le, hogy áldozatként mutassák be őket neki - és tették mindezt kevesebb, mint ötszáz éve. A jelenben azonban csupán egy-egy kóbor bennszülött emlékezik meg őróla a mexikói erdők mélyén - már ha egyáltalán. Vitzilopocstlinak - csakúgy, mint sok másik istenségnek - nem ember volt az apja. Úgy fogant, hogy anyja, egy erényes özvegy látszólag ártatlan kacérkodásba kezdett a Nappal. Amikor Vitzilopocstli összehúzta szemöldökét, apja, a Nap megállt az égen. Amikor haragosan felüvöltött, földrengések nyeltek el egész városokat. Amikor szomjas volt, hívei 10000 gallonnyi emberi vérrel itatták. Ámde Viztilopocstli mára oly impozánsan merült feledésbe, akárcsak Allen G. Thurman. Egykoron Allah, Buddha és Odin egyenrangú társa volt. Mai társai közt azonban csupán olyan neveket találunk, mint Coxey tábornok, Richmond P. Hobson, Nan Petterson, Alton B. Parker, Adelina Patti, Weyler tábornok és Tom Sharkey.

És ha szóba került Vitzilopocstli, eszébe juthat az embernek az öccse, Tezkatlipoka is. Tezkatlipoka csaknem ugyanakkora hatalommal bírt, mint bátyja: ő évente 25000 szüzet fogyasztott el. Vezessenek hát a sírjához, hadd zokogjak és akasszak fejfájára gyöngykoszorút! Tudja valaki, hol van Tezkatlipoka sírja? Vagy Ketzalkóatl sírhalma? Hát Tlaloké? Vagy Csalcsilutlikvéé? Vagy Xiuhtekutlié? Vagy az édes Kenteotlé? Vagy Tlazolteotlé, aki a szerelem istennője volt? Vagy Miktlántekutlié? Vagy Ixtliltoné? Vagy Omakatlé? Vagy Jakatekutlié? Vagy Mixkoatlié? Vagy Sipe-Toteké? Vagy a Tzitzimimék népes táboráé? Hol vannak a csontjaik? Hol van a fűz, melynek hárfájukat támasztották egykor? Miféle nevesincs, sivár pokolban várják feltámadásuk reggelét? Kik vették át megüresedett munkaköreiket?

Ki lépett Dís helyére, aki Cézár szerint a kelták főistene volt? Ki lépett Tarves, a bika helyére? Vagy Moccos, a disznó helyére? Vagy Epona, a kanca helyére? Vagy Mullo, a mennyei hím szamár helyére? Volt idő, amikor az írek ugyanazzal az erőszakos vehemenciával magasztalták az imént említett isteneket, amilyennel a jelenben az angolokat rühellik. Ám mára már a legrészegesebb ír is csak kacag rajtuk.

Ezeket az isteneket nem magányosan lepte el a feledés köde: a halott istenek pokla éppen olyan zsúfolt, mint a csecsemők számára fenntartott presbiteriánus pokol. Ott található meg Damona, Esus, Drunemeton, Silvanus, Dervones, Adsullata, Dewi, Belisama, Axona, Vintios, Taranuous, Sulis, Cocidius, Atesmerius, Dumiatis, Caletos, Moccus, Ollovidius, Albiorix, Loucetios, Vitucadrus, Ogmios, Uxellus, Borvo, Grannus és Mogons. Fénykorukban mind-mind hatalmas istenek voltak ők, egyre csak követeltek és parancsoltak, és milliók borultak le előttük, akiket olykor felemeltek, olykor pedig elnyomtak - mind-mind felülmúlhatatlan istenségek voltak ők, nem holmi kispályások. Férfiak gürcöltek generációkon át, hogy grandiózus templomokat építsenek számukra - olykor szekérnagyságú kőtömbökből. Szeszélyeik értelmezésének roppant feladata papok, mágusok, főesperesek, hittérítők, béljóslók, püspökök és érsekek ezreinek szolgált mindennapos kihívásként. Kételkedni bennük egyet jelentett a halállal, rendszerint a máglyán. Hadseregek szálltak síkra azért, hogy megóvják őket a hitetlenektől: falvakat égettek porig, nőket és gyerekeket mészároltak le, jószágot kergettek el értük. Ám végül mindegyikük elgyengült és kimúlt, és ma már nincs olyan ágrólszakadt egyén, aki előttük hajlongana. És, ami ennél is rosszabb: elfeledett sírjaiknak, melyekben fekszenek, örökre nyoma veszett - így egy tisztelettudó idegennek még csak lehetősége sincs arra, hogy esetleg jelképesen és udvariasan részvétet nyilvánítson nekik.

Mi lett Széth sorsa, akit hajdanán magas rangú istenként tiszteltek az egész Nílus-völgyben? Milyen sorsra jutott

Mind olyan istenek voltak ők egykoron, kiknek fennhatóságához kétség sem fért. Többüket, félve és remegve, még az Ótestamentum is említi. Öt-hatezer évvel ezelőtt azonos rangot töltöttek be magával Jahvével - a legrosszabbak még Thornál is magasabban álltak a ranglétrán. Mégis mind a történelem szemétdombján végezték. És velük együtt

Talán azt gondolja, most csak ámítom önt. Hogy csupán kifundáltam ezeket a neveket. Nem. Kérje csak meg a helyi plébánost, hogy kölcsönözzön önnek bármilyen jobbfajta értekezést összehasonlító vallástudomány témában: az összes felsorolt nevet meg fogja találni ebben. Ezen istenek mindegyikét a lehető legnagyobb tisztelet és magasztosság övezte. Mindahányan civilizált népek istenei voltak. Mindegyikükben milliók hittek. Milliók imádták őket. Elvben mindegyikük mindenható, mindentudó és halhatatlan volt.

És most mind halott.

1922

A fordítás alapjául szolgáló forrás: H. L. Mencken: A Mencken Chrestomathy. Random House, New York, 1982. 95-98. o.