Hazafelé tartó útján Jákob kis híján pánikrohamot kap, amikor megtudja, hogy az általa kétszer csúnyán megalázott Ézsau négyszáz emberrel közelít felé. Követekkel küldött ajándékokkal igyekszik hát megenyhíteni testvérét, ám nem nagyon bízik ennek sikerében. Aztán, egy éjszakai vonulást követően, Jákob fizikai közelharcba keveredik magával az Atyaúristennel! Vagy egy angyallal. Vagy álmodik.

(Mózes I. könyve, 32:1-32)

„Jákób tovább méne az ő útján, és szembe jövének vele az Isten Angyalai. És monda Jákób mikor azokat látja vala: »Isten tábora ez«; és nevezé annak a helynek nevét Mahanáimnak.” - 32:1-2

A kiterjedt fészekaljjal való menetelés során Jákob a pusztában lődörgő angyalokra lesz figyelmes. Vajon miről lehetett felismerni őket? Talán láthatatlan kórus éneke kísérte csatangolásukat? Esetleg Jákobot megpillantva pózba vágták magukat, mint Charlie angyalai? A Biblia nem taglalja.

Ahogy azt sem, hogy mit kerestek azon a helyen, amit Jákob aztán a szerény „Isten tábora” névvel illetett. A cselekmény alakulásának szempontjából végső soron mindegy is, mert amilyen hirtelen felbukkantak, olyan váratlanul el is tűntek. Csak a kérdést hagyták maguk mögött, hogy mégis mi értelme volt ennek a kis közjátéknak?

„Azután külde Jákób követeket maga előtt Ézsaúhoz az ő bátyjához, Széir földébe, Edóm mezőségébe, és parancsola azoknak mondván: »Így szóljatok az én uramnak Ézsaúnak: Ezt mondja a te szolgád Jákób: Lábánnál tartózkodtam és időztem mind ekkorig. Vannak pedig nékem ökreim és szamaraim, juhaim, szolgáim és szolgálóim, azért híradásul követséget küldök az én uramhoz, hogy kedvet találjak szemeid előtt.«” - 32:3-5

Nem tűnik túlzottan valószínűnek, hogy több évtizedes háráni tartózkodása alatt Jákob tartotta volna a kapcsolatot Ézsauval - elvégre éppen az ő gyilkos haragja elől volt kénytelen Háránba menekülni, miután megalázóan hígvelejű megtévesztéssel ellopta Izsák Ézsaunak szánt, egyszer használatos, pörköltvezérelt atyai ráolvasását. (Legalábbis a huszonhetedik fejezet szerint. A huszonnyolcadik fejezet alapján feleséget keresni ment Háránba Jákob.) Előtte meg egy tál lencséért „megvásárolta” az éppen éhen halni készülő Ézsau örökösödési jogait. Vagyis a testvérek gyaníthatóan nem keresték egymás tisztelve szerető társaságát Jákob távolléte alatt.

Szóval honnan tudta Jákob, hol tartózkodik éppen Ézsau? Talán kényszerű háráni száműzetése alatt földalatti kémhálózatot működtetett elővigyázatosságból, ami kizárólag Ézsau mozgását figyelte? Vagy bepittyegett a radaron az Ézsauba ültetett nyomkövető? Esetleg azért bukkantak fel az imént az angyalok, hogy figyelmeztessék Jákobot testvére közelségéről, ám a Bibliához híven a szerzők ezt balladai homályba süllyesztették? Mivel a Biblia nem taglalja, így be kell érnünk azzal, hogy Jákob egyszerűen csak tudta, merre jár éppen Ézsau, akihez aztán követeket küldött. „Inkább ezek pusztuljanak, ha a bátyám esetleg még nem enyhült meg.” - gondolhatta magában a bátor Sir Robin Jákob.

„És megtérének Jákóbhoz a követek, mondván: »Elmentünk vala a te atyádfiához Ézsaúhoz, és már jön is elődbe, és négyszáz férfi van vele.«” - 32:6

Nahát, nahát. Úgy tűnik, testvére több évtizedes távolléte idején az eddig bármiféle ambícióktól mentesnek ábrázolt Ézsau nem csak a szőrös majomtökeit vakarászta, hanem verbuvált magának egy hadseregre való embert - akiknek kíséretében most büszkén Jákob elébe vonul. Mindeközben valószínűleg nem ment ki a fejéből az sem, hogyan babrált ki vele kétszer is oly megalázóan Jákob.

Szegény, simlis Jákob, mintha cseberből vederbe került volna. Az előző fejezetben Lábán üldözte őt egy hadseregre való emberrel, most meg nagyon úgy tűnik, hogy Ézsau fogja letámadni. De ahogy a régi mondás tartja: ha egy tál lencséért kicsalod testvéred elsőszülötti jogait, aztán ellopod egyszer használatos, pörköltvezérelt ráolvasását, ne számíts meleg fogadtatásra.

„Igen megíjede Jákób és féltében a népet, mely vele vala, a juhokat, a barmokat és a tevéket két seregre osztá. És monda: »Ha eljön Ézsaú az egyik seregre, és azt levágja, a hátramaradt sereg megszabadul.« És monda Jákób: »Óh én atyámnak Ábrahámnak Istene, és én atyámnak Izsáknak Istene, Jehova! ki azt mondád nékem: Térj vissza hazádba, a te rokonságod közé, s jól tészek veled: Kisebb vagyok minden te jótéteményednél és minden te hűségednél, a melyeket a te szolgáddal cselekedtél; mert csak pálczámmal mentem vala által ezen a Jordánon, most pedig két sereggé lettem. Szabadíts meg, kérlek, engem az én bátyám kezéből, Ézsaú kezéből; mert félek ő tőle, hogy rajtam üt és levág engem, az anyát a fiakkal egybe. Te pedig azt mondottad: Jól tévén jól tészek te veled, és a te magodat olyanná tészem mint a tenger fövénye, mely meg nem számláltathatik sokasága miatt.«” - 32:7-12

Jákobnál kicsapja a biztosítékot a pánik, ezért két részre bontja népes pereputtyát. „Ha ez a szőrös majom Ézsau elhivatott bosszúszomjában leölné az egyiket, legalább a másik megmarad.” - sakkozott magában a nem enyhén paranoiásnak tűnő Jákob. De ha Ézsau valóban olyan elhivatottan bosszúszomjas, ahogy azt simlis testvére gondolja, nem teljesen mindegy, hány részre van osztva a pereputty? Nem vágná le mindegyiket Ézsau? Egyáltalán, miért feltételezi Jákob, hogy Ézsau őt, és vele együtt az egész családját is lemészárolná? Talán magából indul ki? A Biblia nem taglalja.

Aztán Jákobnak eszébe jut, hogy eddig minden szarságát megúszta, csak mert az Úr valamiért az ő oldalán állt, ezért imádkozni kezd hozzá. (Szerencséjére a Tízparancsolat még odébb van, így nem kövezte meg őt senki, miután kimondta az Úr nevét.) Emlékezteti, hogy ő, az Úr utasította, hogy térjen haza Háránból, emellett azt is megígérte, hogy számtalan utóda lesz - ha pedig Ézsau megölné, mindkettő nagyon komplikált lenne. Bár, a Bibliáról lévén szó, talán nem lehetetlen.

Vajon volt olyan pillanat mindeközben, amikor eszébe jutott Jákobnak a L’Oréal szlogenje?

„És ott hála azon éjjel: és választa abból, a mi kezénél vala, ajándékot Ézsaúnak az ő bátyjának: kétszáz kecskét és húsz bakot; kétszáz juhot, és húsz kost; harmincz szoptatós tevét s azok fiait; negyven tehenet, és tíz tulkot: húsz nőstény szamarat, és tíz szamár vemhet. És szolgái kezébe adá, minden nyájat külön-külön, és monda az ő szolgáinak: »Menjetek el én előttem, és közt hagyjatok nyáj és nyáj között.« És parancsola az elsőnek, mondván: »Ha az én bátyám Ézsaú előtalál és megkérdez téged, mondván: Ki embere vagy? Hová mégy? És kiéi ezek előtted? Akkor azt mondjad: Szolgádé Jákóbé; ajándék az, a melyet küld az én uramnak Ézsaúnak, és ímé ő maga is jön utánunk.« Ugyanazt parancsolá a másiknak, a harmadiknak, és mindazoknak, kik a nyájak után mennek vala, mondván: »Ilyen szóval szóljatok Ézsaúnak, mikor vele találkoztok. Ezt is mondjátok: Ímé Jákób a te szolgád utánunk jő.« Mert így gondolkodik vala: »Megengesztelem őt az ajándékkal, mely előttem megy, és azután leszek szembe vele, talán kedves lesz személyem előtte.«” - 32:13-20

Jákob engesztelő ajándékokat küldet Ézsaunak a Lábántól bizarr módon megszerzett jószágok formájában, részletekben. (Amivel igencsak leredukálhatta a két részre osztott pereputty egyikét, megkönnyítve testvére dolgát, ha az tényleg támadni akarna.) Azt, hogy ezt rossz lelkiismeretből fakadó megbánásból, vagy egyszerű beszariságból tette-e, a Biblia nem taglalja. Jákob paranoiájából kiindulva, és arra gondolva, hogy talán megkímélhette volna az egész pereputtyot, ha összeszedi bátorságát és egyedül, személyesen megy Ézsau elébe bocsánatért esedezni, én az utóbbira tippelek.

Amellett, hogy egyenesebb és tiszteletre méltóbb, van más oka is, amiért egy korrekt, személyes bocsánatkérés jobb ötletnek látszik. Abból, hogy Ézsau négyszáz ember kíséretében vonul az őt kétszer is röhejesen megalázó Jákob elébe, számomra úgy tűnik, hogy Ézsau nem csupán gazdag, hanem büszke ember is lett. Vajon mennyire bölcs dolog a megalázó részéről „kenőpénzt” küldeni egy gazdag, büszke embernek?

„Előlméne tehát az ajándék; ő pedig azon éjjel a seregnél hála. Felkele pedig ő azon éjszaka és vevé két feleségét, két szolgálóját és tizenegy gyermekét, és általméne a Jabbók révén. Vevé hát azokat és átköltözteté a vízen, azután átköltözteté mindenét valamije vala.” - 32:21-23

Elindultak a követek az engesztelőnek szánt ajándékokkal, ám Jákob paranoiája még mindig háromezer lóerővel dübörög. Fogja hát a kiccsaládot, és az éj leple alatt átköltözteti őket a folyó másik oldalára. Aztán meg „mindenét valamije vala”, amiből úgy tűnik, hogy a korábban két részre osztott pereputty megint egyetlen nagy pereputtyá egyesült. Az Ézsautól visszaérkező követek meg majdcsak megtalálják őket valahogy, gondolhatta magában Jákob.

Most pedig kösse fel mindenki az állát, aki azt gondolta, hogy Jákob története nem lesz már bizarrabb a harmincadik fejezetben megénekelt hígvelejű genetikai mágiánál!

„Jákób pedig egyedűl marada és tusakodik vala ő vele egy férfiú, egész a hajnal feljöveteléig. Aki mikor látá, hogy nem vehet rajta erőt, megilleté csípőjének forgócsontját, és kiméne helyéből Jákób csípőjének forgócsontja a vele való tusakodás közben. És monda: »Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal.« És monda Jákób: »Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.« És monda néki: »Mi a te neved?« És ő monda: »Jákób.« Amaz pedig monda: »Nem Jákóbnak mondatik ezután a te neved, hanem Izráelnek; mert küzdöttél Istennel és emberekkel, és győztél.« És megkérdé Jákób, és mondá: »Mondd meg, kérlek, a te nevedet.« Az pedig monda: »Ugyan miért kérded az én nevemet?« És megáldá őt ott. Nevezé azért Jákób annak a helynek nevét Peniélnek: »Mert látám az Istent színről színre, és megszabadult az én lelkem.«” - 32:24-30

Mi itt az adekvát reakció?

Ez?

Talán ez?

Esetleg ez?

Megszámlálhatatlan értelmezése van ennek az elképesztő epizódnak, nézzünk is meg néhányat!

Vannak olyanok, akik szerint Jákob egyértelműen az Úrral birkózott. Ezt a tábort erősíti többek között Luther Márton és Kálvin János is, akik a Biblia „vegytiszta” szövegéből indultak ki. (A szövegben szereplő titokzatos „férfiút” az új fordítású Biblia egyébként nagy kezdőbetűs „Valakiként” emlegeti.)

Vannak olyanok, akik szerint Jákob egy angyallal harcolt. Például Rási szerint a szóban forgó angyal Ézsau védőangyala volt, Samael. Más, angyallal való küzdelmet preferáló értelmezések szerint hiába mondja Jákob a harc után, hogy „látám az Istent színről színre”, ez csupán költői túlzás, és teljesen érthető és helyénvaló, ha az Úr angyalait valaki összekeveri az Úrral. (Utóbbi emberek, gondolom, elfogadnák megcsaláson rajtakapott feleségük hasonló elven alapuló védekezését is, miszerint összekeverték őket a postással.)

Vannak olyanok, mint például Maimonidész, akik szerint ez a rész csupán egy álom volt, egy riadt ember víziója, így maximum szimbolikusan vagy allegorikusan értelmezhető és értelmezendő. (Csakúgy, mint a Biblia összes többi olyan része, melyek hallatán egy ötéves gyerek is csak a szemöldökét ráncolja. )

Vannak olyanok, akik Jákob hosszúra nyúló birkózómeccsét Jézus jóval későbbi (első) eljövetelének előrevetítéseként interpretálják, hiszen az ő értelmezésükben Jákob birkózópartnere valójában „Krisztus előzetes megtestesülése volt, emberi alakban”. (Bizonyítva, hogy aki mindenütt ómeneket akar látni, az mindenütt ómeneket is fog látni.)

Vannak olyanok, akik szerint e jelenet szerzői más népek korábban keletkezett mitológiáiban fellelhető jelenetekből merítettek ihletet (például a Gilgames-eposzból), melyekben a főhős istenekkel, vagy csodálatos isteni teremtményekkel küzdött. (Vagyis jóindulatúan megközelítve kölcsönvettek, rosszindulatúan megközelítve loptak.)

És vannak olyanok, akik a szöveg beható vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ezt a részt nagy valószínűséggel csak jóval később toldották az eredeti szövegbe, hogy - csakúgy, mint a teremtéstörténetek és az Özönvíz leírásának esetében - két konkurens, egymásnak ellentmondó történetváltozatot hegesszenek eggyé. Az egyik változatban a tizenkét törzs pátriárkája egy Jákob nevű ember volt, a másikban pedig egy Izráel nevű, ami feltehetően olyan eldönthetetlen szektariánus bozótharcok sorozatához vezethetett, melyben mindkét félnek egyenlő eséllyel lehetett igaza (mely esély mindkét fél esetében leginkább a nullához tendál, de vallási kérdésekben ennek nem szokott jelentősége lenni). Megelőzendő e konfliktus elmérgesedését, szükség volt hát egy kompromisszumos magyarázatra, ami feloldja ezt a feloldhatatlan dilemmát, és amit mindkét fél elfogad. Máshogy fogalmazva, szükség volt egy értelmezésre, amivel egyszerre lehet igaznak beállítani két olyan történetet, melyek nem lehetnek egyidejűleg igazak. (#Duplagondol) Ezen a ponton állhatott elő valaki azzal a sületlenségében és pofátlanságában is zseniális javaslattal, hogy Jákob és Izráel innentől kezdve, mintegy varázsütésre legyen ugyanaz a személy - ehhez pedig nem kellett mást tenni, mint némileg összefésülni a két eltérő legendát, majd hozzátoldani az így kapott történethez egy részt, melyben az Úr átnevezi a pátriárkát. Ezt látszik alátámasztani, hogy a továbbiakban felváltva és bármiféle következetesség nélkül utal a szöveg ugyanarra a személyre hol Jákobként, hol Izráelként, akár ugyanazon a mondaton belül is. Mintha az Úr és a szerzők is elfelejtették volna, hogy Jákob isteni parancsra már az Izráel nevet viseli. (Érdekes módon Ábrahám és Sára esetében, akik korábban az Ábrám és Szárai neveket viselték, sem az Úr, sem a szerzők nem voltak ilyen figyelmetlenek.)

Szóval lehet válogatni az egymásnak homlokegyenest ellentmondó értelmezések között, vannak dögivel.

Vegyük például az elsőt! Adott egy földre szállt isten, aki az eddigiek alapján a semmiből létrehozott egy bolygót három nap alatt (meg utógondolatként az egész Univerzumot a negyedik nap végén, legalábbis az egyik teremtéstörténet szerint); játszi könnyedséggel kiirtotta gyakorlatilag a teljes földi élővilágot egy Özönvízzel; szanaszét szórta a túlélőket a földön és különböző nyelveket ültetett a fejükbe, hogy ne érthessék egymást, és ne tudjanak együttműködni; egy éjszaka alatt elpusztította kénköves ménkűvel Szodoma és Gomora lakosságát; távvezérléssel képes babrálni nők szaporítószerveivel; stb. - és ez a lény nem bír el egy beszari és simlis, hetven év körüli egyszerű emberteremtménnyel?

Az embernek már-már az az érzése támad, hogy a mindentudó és mindenek felett hatalmas Úr (akinek a szöveg alapján ráadásul rá kellett kérdeznie Jákob nevére, lol) csak azért jelent meg itt hús-vér alakban, hogy Jákob szétrúghassa a valagát egy privát, szabadfogású birkózómeccsen. Hagyja, hogy Jákob egy éjszakán át szétpofozza, aztán a hajnal közeledtével azt mondja magában, „Na jó, ebből elég!”, és egy könnyed érintéssel kificamítja Jákob csípőjét? Ugyan miért? És miért félt a hajnaltól? Talán vámpír? Ez a jelenet nem csak az isteni mindentudóság és mindenhatóság teljes kérdéskörét ássa alá, hanem az isteni józan észét és tekintélyét is.

De jól van, hiába nem az tűnik ki a szövegből, hogy Jákob angyallal birkózott, a játék kedvéért vegyük úgy, hogy angyallal birkózott. Ez idáig nem sok utalás volt a történetben arra, hogy milyen különleges képességek tárházával bírnak az angyalok, ám abból kiindulva, hogy korábban két angyal egy pillanat leforgása alatt megvakította Szodoma teljes férfilakosságát, felteszem, még jó néhány hasonló trükk lehetett e különleges lények tarsolyában, mellyel lefegyverezhettek volna bárkit - főleg egy hetven év körüli, simlis és beszari alakot.

Szóval akár az Úrral, akár egy angyallal veselkedett Jákob, előbbiek eddig megismert képességei alapján nincs olyan lehetséges forgatókönyv, melyben valószerűen vagy hihetően nyerésre állhatott volna, akár csak egyetlen pillanatra is, a szóban forgó természetfeletti lénnyel szemben - vagy melyben rákényszeríthette volna akaratát („Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet”). Csak a mesékben. A következetlen, ellentmondásokkal sűrűn pettyezett, slendriánul összetákolt és az emberek torkán évszázadokon át erőszakkal lenyomott mesékben.

„És a nap felkél vala rajta, amint elméne Peniél mellett, ő pedig sántít vala csípőjére. Azért nem eszik Izráel fiai a csípő forgócsontjának ina húsát mind e mai napig, mivelhogy illetve vala Jákób csípője forgócsontjának inahúsa.” - 32:31-32

„Mind e mai napig.” Ennek a szófordulatnak akkor van értelme, hogy ha az esemény és annak lejegyzése között számottevő idő telt el. Tegyük fel, hogy Jákob/Izráel valóban létezett! Ebben az esetben egyedül ő adhatta át annak csodálatos történetét, hogy szemtől szemben megküzdött az Úrral, hiszen rajta kívül nem volt jelen senki az állítólagos eset során. Tekintve Jákob/Izráel előéletét és tetteit eme állítólagos isteni harcot megelőzően, mennyire lehettek hiszékenyek azok, akik elhitték egy ilyen kókler, csaló és szarkeverő elképesztő beszámolóját egy ilyen hihetetlen esetről? És nem csak, hogy elhitték, tovább is örökítették. Nyilván autentikus, változatlan formában, ahogy az a szájhagyomány útján terjedő történetekkel lenni szokott...

Ám ki tudja, lehet, hogy nem is hittek neki, csak kellett nekik egy kész mentség - és minden mentség jó mentség, ha azt eredményezi, hogy az embernek nem kell megennie valaminek „a csípő forgócsontján levő inát”.