Ádám és rendkívül hosszú életű leszármazottai tíz generáción át szaporodnak és sokasodnak, mire az Úr rájön, hogy ez így nem mehet tovább: kinyilvánítja hát, hogy e fejezettől kezdve az emberek nem élhetnek tovább százhúsz évnél, és mivel természetük gonosz és erőszakos, abortálni kell őket mind. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen van egy igaz ember, az akkoriban az ötszázadik életévét taposó Noé, aki megkapja azt a grandiózus feladatot, hogy a teremtés lenullázása után tegye lehetővé a földi élet folytatását. Köszönjük, Noé!

Miután az egyszeri hívő megemésztette azt, hogy Ádám és Éva kétszer, kétféleképpen lett megteremtve a Biblia szerint, talán kevésbé fogja már csodálkozással eltölteni az, hogy leszármazásfájukból is kétfajta verzió van, melyek szintén több ponton ellentmondanak egymásnak: mint oly sok más esetben, a kanonizált Biblia későbbi összeállítói láthatóan nem törődtek azzal, hogy nyilvánvalóan két különböző szerző, ráadásul egymást kizáró írásait hegesztették össze. És ha ez nem lenne önmagában elbizonytalanító egy olyan könyv esetében, amit nagyon sokan tévedhetetlennek gondolnak, az ötödik fejezetből - melynek legfőbb célja az, hogy behozza a történetbe Noét - újfent ízelítőt kaphatunk a bronzkori mágikus gondolkodásból és világfelfogásból, például amikor a biblikus „ősapák” képtelenül magas életkorára tekintünk (az „ősanyákat”, mint általánosságban a női nemet, itt is hanyagolják a szerzők).

Mozgalmas fejezetnek nézünk elébe a negyedik képében, sok-sok mérföldkővel: létrejön az első szexuális aktus, megszületik az első embergyerek (fiú), bemutatásra kerül az első állatáldozat az Úr Istennek, megtörténik az első gyilkosság, megalakul az első város (lakosság: 3 fő), megszületik az első név szerint említett lánygyerek, és az emberek innentől számítva kezdenek állítólag közbenjáró imákat rebegni JHVH-hoz. Mindeközben az egészet - most már mondhatjuk, hogy szokás szerint - vastag, sötét és sűrű balladai homály lengi körül.

A kétféle bibliai teremtés után annak az esetnek a története következik, ami „megalapozza” azt a kollektív bűnt, melyből egyikünk sem vállalt, és nem is vállalhatott részt, és mely alól egyesek szerint Jézus szabadította fel az emberiséget saját halálával, melyből szintén egyikünk sem vállalt, és nem is vállalhatott részt. (És itt ideiglenesen tekintsünk is el attól, hogy Jézus több szempontból olyan volt, mint a népmesei okos lány, hiszen az elbeszélések szerint meg is halt, meg nem is; ember is volt, meg nem is; meg is bocsátott, meg nem is khm, végítélet, khm.) Ez a kollektív bűn mindhárom ábrahámi világvallásban - a judaizmusban, a kereszténységben, és az iszlámban is - közös pont, és ezt nevezik a katolikusok áteredő, a protestánsok pedig eredendő bűnnek.

Lássuk, mi is volt tulajdonképpen az a szörnyűséges tett, amiért a keresztény felfogás szerint az emberiségnek egészen Jézus feláldozásáig kellett kollektíven bűnhődnie (és mely kollektív bűnhődés feloldása után a történet szerint ma Jézus halála miatt kell kollektíven bűnhődnünk)!

Az első teremtéstörténet azzal fejeződött be, hogy Isten megáldotta a hetedik napot, „mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától” - amiből akár azt is leszűrhetnénk, hogy bizonyos értelemben munkanélkülivé vált: elvégezte, amit akart, innentől kezdve a teremtményeken áll, vagy bukik minden. Ez a felfogás akár a deista álláspont alátámasztásában is segédkezhetne - de, persze, csak akkor, hogyha a Biblia itt véget is érne.

Ám a Biblia itt nem ér véget. Sőt, rögtön egy másik teremtéstörténettel folytatódik, ráadásul az imént idézett strófától kezdve, ugyanezen fejezeten belül - és ez nem csupán stílusában, hanem sorrendiségében és lényegi mozzanataiban is különbözik a korábban leírtaktól.

Be kell vallanom, hogy amikor néhány éve úgy döntöttem, hogy az elejétől a végéig, elmélyülten, a részletekre és az összefüggésekre odafigyelve elolvasom a Bibliát, már ennek kezdetén kisebb sokk ért, amikor azt kellett látnom, hogy a Biblia két, egymástól eltérő teremtéstörténet tár elénk (de, hogyha az Özönvíz történetét is figyelembe vesszük, ami bizonyos értelemben a Teremtés „lenullázása” - vagy „új alapokra helyezése”, vagy „illiberális felfogása” - akkor akár azt is mondhatnánk, hogy hármat). Eléggé elszégyelltem magam emiatt, hiszen általános és középiskolai tanulmányaim során többször is kellett forgatnom a Bibliát, és ez a tény soha nem tűnt fel nekem. Elő is bányásztam gyorsan a régi, bedobozolt irodalom tankönyveimet, hogy ellenőrizzem, ezekben van-e említés a két különböző genezisről. Végül kissé fellélegezve, kissé felháborodva konstatáltam, hogy azokban is, kivétel nélkül, csak egy - amolyan keverékféle - teremtésről esik szó (arról, amelyikben Éva Ádám oldalbordájából lett „klónozva”).

„Mondd még egyszer, ki is vagy te?”

Hogyha meg szeretnénk bizonyosodni arról, hogy valaki elolvasta a Bibliát, elég feltenni neki a következő kérdést: „Fel tudná vázolni nekem a bibliai teremtéstörténetet?” Hogyha az illető visszakérdez, hogy „Melyik teremtéstörténetre gondol a kettő közül?”, legalább annyit leszűrhetünk, hogy az elejét minden bizonnyal elolvasta (vagy legalábbis valaki elmesélte neki). Igen, a Biblia két eltérő teremtéstörténetet vázol fel Mózes I. könyvének első fejezeteiben.

Mielőtt azonban belefognék az első teremtéstörténet taglalásába a következő bejegyzésben, úgy érzem, muszáj ezt megelőzően megemlékeznem egy olyan kérdésről, amit aligha lehet mellékesnek nevezni: