Az Úr álomkép alakját öltve biztosítja Ábrámot támogatásáról, de Ábrám egyelőre nem vágyik másra, csak utódokra. Ezt követően egy velős, csillagszámolással és állatáldozatokkal tarkított párbeszéd során az Úr negyedszerre is Ábrámnak ígéri más népek földterületeit. Aztán - biztos, ami biztos alapon - ötödszörre is.

Ábrám és Lót területi egyezkedése után, ebben az izgalmasan induló fejezetben egy háború kellős közepén találjuk magunkat, melyben két, királyok alkotta koalíció veselkedik egymásnak. És hogy miért harcolnak? Igazából nem tudni. Valószínűsíthetően azért, hogy az idős Ábrám kidomboríthassa lappangó hadvezéri képességeit, és szempillantás alatt megoldja a homályos előzményeken alapuló bonyodalmakat, megmentve ezzel az időközben elrabolt Lótot is - méghozzá játszi könnyedséggel, ahogy az a nagy monoteisztikus vallások kiválasztottjaihoz illik.

Ábrám, ha nem is dicsőségesen, de a fáraó megtévesztése révén megtollasodva tér vissza Egyiptomból, hogy aztán külön utakon kezdjenek járni Lóttal. Eközben az Úr ismételten Ábrámnak és eleddig nem létező leszármazottainak ajándékozza Kánaán földjét, holott Száraj még mindig meddő, emellett korából kiindulva a valóságban már jóval túl lett volna a menopauzán is - mondjuk, ez eddig sem volt akadálya a gyereknemzésnek a Bibliában.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy Ábrám/Ábrahám különleges jelentőséggel bíró karakter a Bibliában, mint az, hogy a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot is ábrahámi vallásként szokás emlegetni. Az elkövetkező fejezetekben az ő története tárul majd elénk, melyben a bőkezűen adagolt szexen, házasságtörésen, hazugságokon, erőszakon, csonkításon és népirtáson kívül ott lesz az a nevezetes eset is, melyben Ábrám/Ábrahám letaglózó hajlandóságot mutat arra, hogy hideg fejjel és hidegvérrel meggyilkoljon emberáldozatként egy ártatlan gyereket. A cselekmény előrehaladtával pedig fokozatosan kiderül, hogy miért nem lenne szabad az utókornak bárminemű tisztelettel tekintenie rá.

Ábrám/Ábrahám megjelenésével és főszereplővé avanzsálásával alapvető változás következik be a biblikus történetmesélésben: a korábbiakban tapasztalt globális, viszonylag nagy időtávokat felölelő narratíva hirtelen gyorsasággal lokálisra és valós idejűre vált, és a cselekmény csupán egy szűk földrajzi területre kezd koncentrálódni - már-már fullasztóan szűkre, mintha a közel-keleti pusztaságon kívül nem is létezett volna akkoriban más. Éppen ezért, még mielőtt részletesebben rátérnék Ábrám/Ábrahám történetére, indokoltnak gondolom röviden összegezni az eddigi eseményeket, csak hogy tisztábban láthassuk, miféle lábazaton, milyen világfelfogáson alapul a cselekmény további része.

Aki idáig eljutott, annak biztos feltűnt már egy nyugtalanító mintázat: a Biblia eddigi fejezeteit olvasva nagyon úgy látszik, hogy az Úr Isten szinte minden egyes emberi próbálkozást, mellyel bármilyen értelemben közelebb kerülhetnének hozzá teremtményei, válogatott kegyetlenségekkel igyekszik aktívan megakadályozni. Nem ehetsz a Tudás fájáról. Nem ehetsz az Élet fájáról. Ne hozz nekem kedves gesztusként holmi piszlicsáré gyümölcsöket, mint az a félnótás Kain. És most a legújabb az, hogy ne építs magas épületeket, hogy közelebb lehess hozzám, különben új nyelvet ültetek az agyadba, amit mások nem fognak érteni. Vagyis az Úr láthatóan bármilyen drasztikus eszközt hajlandó bevetni annak érdekében, hogy emberi teremtényeinek minden olyan próbálkozását letörje, ami saját határaik feszegetésére, vagy önnön fejlődésükre irányul - noha állítólagosan a maga képére teremtette őket, így természetes ambícióik is feltehetően hasonlók lehetnek. (#GodWorksInMysteriousWays) Ezen felül, mintha ez nem lenne elég egy fejezetre, jön egy újabb genealógia is - ráadásul ismét elképesztő életkorokkal -, emellett feltűnik a színen a judaizmus, a kereszténység és az iszlám közös ősatyja, Ábrahám is, aki egyelőre még Ábrám néven fut.

Az Úr által generált példátlan kihalási esemény, a.k.a. az Özönvíz, majd Noé grandiózus, égő állatáldozata, és később a vétlen Kánaán rabszolgává átkozása után somewhere under the rainbow, mintegy fellélegzés gyanánt következik egy újabb, első ránézésre dögunalmasnak látszó genealógia, melyben fárasztó felsorolásra kerülnek olyan biblikus férfialakok, akiknek túlnyomó többségéről sem itt, sem később nem fogunk többet megtudni azon kívül, hogy állítólagosan ők népesítették be ismét a földet a teremtés lenullázása után. Ahogy azt már megszokhattuk, a nők hozzájárulásáról a bronzkori szerzők ebben a nemzetségfában is teljességgel „megfeledkeztek”. Hibát követnénk el azonban, hogyha egyszerűen átlapoznánk ezt a monoton fejezetet, hiszen a Bibliáról lévén szó, ebben az újabb, vontatott sausage festben is rálelhetünk néhány, mai tudásunkkal összeegyeztethetetlen furcsaságra és anakronizmusra.

Az Özönvíznek vége. A megmaradt nyolc embernek kell beizzítania a motorokat, hogy az emberiség fennmaradhasson. A kilátások nem rózsásak. Ám Noé szaporodás helyett bormanufaktúrát hoz létre a szivárvány alatt... Kedves utasaim! Megérkeztünk az Abszurditás-hegységnek egy olyan magaslatára, ahol a „Sose nyomd full kreténbe’”-csúcs csupán kellemes, idilli mélyföldnek látszik már. Javaslom, akklimatizálódjanak, mert a későbbiekben csak még ritkásabb lesz a levegő az értelem számára.

Ígéretéhez híven az Úr lenullázta a Teremtést végtelen jóságában, és Noé elsüllyeszthetetlen bárkája - minden bizonnyal meggyötört - lakóinak kivételével kiirtott minden élőt az Özönvízzel. Innen kellene folytatni a földi életet. Ehhez pedig először is ki kell szivattyúzni a szédületes mennyiségű vizet a firmamentum alól. És hogy meddig uralták a legmagasabb hegyeket is beborító vizek a bolygót? Nos, megkíséreltem a szöveget alapul véve kiszámolni, ám erőfeszítéseim egyenértékűnek bizonyultak a fekáliapofozással: ahány különböző, tartalmukban eltérő forrása van ennek a hanyagul összetákolt katyvasznak ugyanis, annyiféle eredmény jött ki. De legalább az Úr megígéri, hogy többször nem fog legyilkolni minden élőt (leszámítva az Apokalipszist, gondolom), which is nice.

Eljött hát az idő, hogy korábbi ígéretéhez híven az Úr vízbe fojtsa a földi életet, mert az emberek, akiket a maga képére teremtett, „szívükben gonoszak”. Ha nem is adunk hitelt e történetnek, a mindent, még a legmagasabb hegyeket is beborító özönvíz elgondolása szépen szemlélteti, hogy a bronzkori emberek - még az írástudók is - miként vélekedtek többek közt a Földről, a természet működési mechanizmusairól, és arról a mindenek felett hatalmas entitásról, aki az egész hóbelevancot állítólagosan irányítja: nevezetesen az Úr Istenről, aki az első teremtéstörténet alapján az egész, roppant kozmoszt egyetlen nap leforgása alatt, mintegy utógondolatként hozta létre a semmiből - ám akinek ennél jóval több időre volt szüksége ahhoz, hogy kivégezze a jelentéktelen kis „halványkék pötty” teljes élővilágát.