Az Özönvíznek vége. A megmaradt nyolc embernek kell beizzítania a motorokat, hogy az emberiség fennmaradhasson. A kilátások nem rózsásak. Ám Noé szaporodás helyett bormanufaktúrát hoz létre a szivárvány alatt... Kedves utasaim! Megérkeztünk az Abszurditás-hegységnek egy olyan magaslatára, ahol a „Sose nyomd full kreténbe’”-csúcs csupán kellemes, idilli mélyföldnek látszik már. Javaslom, akklimatizálódjanak, mert a későbbiekben csak még ritkásabb lesz a levegő az értelem számára.

(Mózes I. könyve, 9:1-29)

„Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.” - 9:1

Jellemző, hogy Isten áldását csak Noé és fiai kapták meg: Noé névtelen felesége, és fiainak névtelen feleségei - noha minden bizonnyal kulcsszerepet tölthettek be ők is a szóban forgó szaporodásban és sokasodásban - itt is el vannak felejtve.

Noé a történetnek ezen a pontján egyébként elmúlt hatszáz (600!) esztendős, és fiai is százon túl voltak már. De milyen idősek lehettek a titokzatos, meg nem nevezett nejek? Nos, ezt nem lehetséges megmondani, hiszen például, amikor Noé feleségéről van szó, még azt sem tudjuk, hogy vajon arra a meg nem nevezett asszonyra kell-e gondolni, aki Sémet, Hámot és Jáfetet szülte, vagy - tekintve, hogy a többnejűség biblikus hagyománya a korábbi fejezetekben (lásd Lámek) már meg lett alapozva - egy másik meg nem nevezett nőre. Ha az első esetet vesszük, akkor az Özönvíz lecsengését követően Mrs. Noé már biztosan száz éves kor felett járt. Ám tekintve, hogy Éva százharminc (130!) éves korában szülte Sétet, így a terhesség, a szülés és a gyereknevelés semmi esetre sem jelenthetett gondot Mrs. Noé, Mrs. Sém, Mrs. Hám és Mrs. Jáfet számára, ugye? Hiszen láthatóan Éva szaporodóképességét sem akadályozták olyan piszlicsáré dolgok, mint például az emberi fiziológia, vagy a menopauza. Mondjuk Éva számára a sokasodás nem is volt versenyfutás az idővel, mint a nyugdíjas-otthon a bárka lakóinak, lévén, hogy az Úr akkor még nem maximalizálta 120 évben az emberek életkorát (1Móz, 6:3).

Hadd foglaljam össze tömören, és arcátlan módon JHVH/Elohim helyébe képzelve magam, ezt a végtelenül jóindulatú, humánus, intelligens és kikezdhetetlen isteni tervet!

1. Azért, mert az emberek a „szívükben gonoszak”, úgyszólván lenullázom az egész Teremtést, értsd: Özönvizet bocsátok a Földre, és megölök minden élőlényt.
2. Megbízom az egyetlen „igaz, tökéletes férfiút”, az akkor ötszáz (500!) esztendős Noét, hogy építsen fából egy akkora bárkát rekeszekkel, ami a valóságban biztosan elsüllyedne - még rakomány nélkül is -, csak a Bibliában nem.
3. Noéra bízom azt a lehetetlen feladatot továbbá, hogy gyűjtsön össze minden állatból egy-egy párt, hogy az Özönvíz után folytatódhasson a földi élet - mert nincs kedvem megint porral, meg oldalbordákkal szórakozni, ahogy azt korábban az állatok, Ádám és Éva eseteiben tettem. Szívjon csak Noé a pingvinek, az ausztráliai erszényesek, meg az egzotikus ízeltlábúak Közel-Keletre szállításával!
4. Abban a száz évben, amíg a bárka épül, az állatok begyűjtése folyik, és megszületik egy teljes generációnyi halálra ítélt ember, ugyan lehetőségem lenne lenyugodni, és békésebb, jóhiszeműbb megoldást találni az emberi gonoszság problematikájára, de nem teszem.
5. Amint megépült a bárka, megnyitom a „mélység forrásait”, és tökig kitárom az „ég ablakait”, hogy a legmagasabb hegyeket is ellephesse az az ősvíz, ami a korong alakú Föld alatt, és annak szilárd burája felett van.
6. Miután minden ember és állat borzalmas halált halt - és járulékos veszteség gyanánt minden növény elpusztult -, kihúzom a dugót és leeresztem a vizet, hogy a Földet borító, csaknem 9000 méter magas, egybefüggő óceán 150/277/300/314/361 nap alatt felszáradhasson.
7. Megbízom a hatszáz (600!) éves Noét és száz esztendős fiait, hogy népesítsék be ismét a bolygót - feleségeiknek pedig Women of the Year díjat adok, amiért tűrik, hogy aszott, petyhüdt, félvak, fogatlan fószerok másszanak rájuk és ejtsék őket teherbe.

„És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja, s az égnek minden madara: minden a mi nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; minden mozgó állat, a mely él, legyen nektek eledelűl; a mint a zöld fűvet, nektek adtam mindazokat. Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.” - 9:2-4

Sok-sok állat nem kaphatta meg a memót, miszerint félniük és rettegniük kell az emberektől (esetleg egyszerűen figyelmen kívül hagyják ezt az isteni parancsolatot, vagy rendkívül meggyőzően leplezik riadalmukat). Például - a teljesség igénye nélkül - a medúzák, a krokodilok, a vízilovak, az oroszlánok, a medvék, a skorpiók, a cecelegyek, a tűzhangyák és a kígyók rengeteg ember halálát okozzák minden évben.

Az én legnagyobb problémám ezzel az isteninek mondott rendelkezéssel azonban nem az, hogy nyilvánvaló ostobaság. Az én legnagyobb problémám az, hogy amellett, hogy nyilvánvaló ostobaság, még ráadásul rendkívül rosszindulatú, az együttérzés és az előrelátás teljes hiányáról tanúbizonyságot tévő, veszélyes ostobaság is. Olyan felfuvalkodott ostobaság, ami számtalan ember számára szolgált, és szolgál a mai napig is kész mentségül a földi élővilággal szembeni vétségeiket és felelőtlenségeiket illetően.

Túlságosan modern lenne tán részemről az a megközelítés, hogy réges rég a szemétdombon lenne már a helye annak a mélységesen pökhendi, egoista és rektumból előrángatott biblikus felfogásnak, miszerint a természeti világ kizárólag csak azért létezik, hogy a mi emberi érdekeinket szolgálja? Túlságosan érzelgős lenne részemről az elvárás, hogy ennél jóval több empátiával kellene viseltetnünk a bolygón velünk osztozó élőlényekkel, és nem csak azért, mert ez mindannyiunk érdeke? (Gondoljunk például az esőerdők, a korallzátonyok és ezek élővilágának pusztulására és pusztítására, és mindezek jól érzékelhető következményeire!)

Az imént taglaltak horderejének fényében pedig már-már szóra is alig érdemes az a tény, hogy a szövegben korábban említett tiszta és tisztátalan állatok közötti homályos különbségtétel itt hirtelenjében kámforrá válik. Ugyan az előző passzusok nem taglalják, hogy mégis mely állatok számítanak tisztának, és melyek tisztátalannak, ám a Léviták könyvében egy egész fejezetet szentelnek a szerzők annak az állítólagos isteni kinyilatkoztatásnak, amely ezt hivatott - elvileg első alkalommal - a kiválasztott nép elé tárni (3Móz, 11:1-47): ez alapján tiszta állat az, amit szabadon vehet „eledelűl” az ember, a tisztátalanként listázott állatokat azonban szigorúan tilos megenni, mert azok „útálatosak”. (De kedvtelésből legyilkolni, gondolom, mindegyiket szabad, hiszen erre vonatkozó tiltás nincs a Bibliában.) Ebben a fejezetben azonban az Úr azt mondja, hogy minden mozgó állatot megehetnek az emberek - az egyedüli kitétel az, hogy „éltető” vérükkel együtt nem ehetik meg a húsukat. (#ByeByeVéresHurka)

Apropó „éltető” vér: számos alkalommal került már a híradásokba, hogy a Jehova Tanúinak nevezett szekta tagjai visszautasították, hogy életmentő vérátömlesztésben részesítsék őket, vagy saját gyerekeiket. És, amikor e szerencsétlen, felelőtlen idióták emberek irracionális magatartásukra kísérelnek meg valami magyarázatfélét adni, előszeretettel idézgetik többek közt a fenti sorokat a tévedhetetlen Bibliából. Meg ezeket: „Mert minden testnek élete az ő vére a benne levő élettel. Azért mondom Izráel fiainak: Semmiféle testnek a vérét meg ne egyétek, mert minden testnek élete az ő vére; aki megeszi azt, irtassék ki.” - 3Móz, 17:14. És ezeket is: „Csakhogy abban állhatatos légy, hogy a vért meg ne egyed; mert a vér, az a lélek: azért a lelket a hússal együtt meg ne egyed!” - 5Móz, 12:23. Láthatóan hiába rukkolt elő e letaglózóan röhejes szekta vezetése a nyilvánosság nyomására, csaknem húsz éve azzal a szintén ánuszból elővarázsolt dogmával, hogy híveinek mégiscsak szabad bizonyos esetekben vérátömlesztést, vagy vérkészítményeket elfogadni - feltéve, ha azt követően megfelelően vezekelnek ezért -, még a közelmúltban is lehetett olvasni olyan híreket, hogy egy-egy hívő megalapozatlan és veszélyes hiedelmei miatt inkább a halált választotta, mintsem hogy vérátömlesztést kapjon - vagy ami talán még rosszabb: tétlenül nézte volna végig saját gyereke halálát.

„De a ti véreteket, a melyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. A ki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.” - 9:5-6

Ez gyakorlatilag a „szemet szemért, fogat fogért” elvének más szavakkal való megfogalmazása. A Biblia tárgyilagos, szűkszavú stílusához híven azonban nem tér ki olyan finomságokra, hogy mi a teendő például olyankor, amikor valaki önvédelemből öl, vagy amikor az Úr szólítja fel prófétáit népirtásra (többek között 5Móz, 7:16), vagy amikor az Úr személyesen gyilkolja meg Egyiptom minden elsőszülöttjét (2Móz, 12:29). Hasonlóképp nem tér ki arra sem, hogy milyen szédületesen álszent, kétszínű és cinikus húzás az Úr Isten részéről kinyilatkoztatni mindezt közvetlenül azután, hogy szemernyi lelkiismeret-furdalás nélkül legyilkolt minden élőlényt az Özönvízzel.

Egyébként pedig kinek a feladata lenne megölni a gyilkosokat? Azt az embert, aki megöl egy gyilkost, szintén gyilkosnak kell-e tekinteni? Mi van akkor, amikor kiderül, hogy valakit tévesen, vagy hazug módon vádoltak meg gyilkossággal, de ennek ténye csak azt követően kerül napvilágra, miután a büntetést már végrehajtották? Vagy itt csak a vélt-valós bosszú által nyújtott időleges kielégülés a lényeg? A Biblia nem taglalja.

Na és mi a helyzet Kainnal, aki meggyilkolta a testvérét, ám az Úr jelet tett rá, hogy mások ne ölhessék meg őt? Mi van Lámekkel, aki maga ismerte be, hogy „embert öltem, mert megsebzett; ifjat öltem, mert megütött”, ám ezt követően vígan éldegélt tovább feleségeivel?

Mindezen észrevételek és kérdések mellett azonban meg kell hagyni, a szerzők részéről dicséretes mozzanat, hogy a gyilkosságot nem követendő magatartásként mutatják be. Még akkor is, hogyha az erre adott indoklást, miszerint „Isten a maga képére teremté az embert”, megint csak altesttájékról varázsolták elő; még akkor is, hogyha ennek kinyilvánításában sem ők voltak az elsők, hiszen jóval korábban megtették már ezt más népek is, többek közt az Óbabiloni Birodalom uralkodói (lásd Hammurapi törvényoszlopát); és még akkor is, amikor felmerül az az elkerülhetetlen elméleti kérdés, hogy vajon meddig jutott volna az emberiség, hogyha e szövegek keletkezéséig azt gondolta volna a többség, hogy a gyilkosság „okés” dolog.

„Ti pedig szaporodjatok és sokasodjatok, nyüzsögjetek a földön és sokasodjatok azon.” - 9:7

Az egyszeri olvasó számára talán unalmas, hogy a Biblia sokszor újra és újra megismétli ugyanazt az isteni parancsolatot, gyakorta egy fejezeten belül is, de emlékezzünk: abból az összesen nyolc emberből, akik akkoriban a Földön éltek, a szöveg alapján négyen biztosan száz éves kor felett jártak - így pedig könnyedén elképzelhető, hogy kissé szenilisek lehettek már. (A többi négy meg nő volt, úgyhogy a szerzők - szokásos módon - szarnak rá, hogy velük mi a helyzet.)

„És szóla az Isten Noénak és vele az ő fiainak, mondván: »Én pedig ímé szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal ti utánnatok. És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve a mi a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig. Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és soha sem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére.«” - 9:8-12

Az előző fejezetekben Isten kiirtotta a teljes földi élővilágot, mert az ember „szívében gonosz”, aztán ígéretet tett arra, hogy még egyszer nem tesz ilyet, mert az ember „szívében gonosz”. Itt újfent megfogadja, hogy nem bocsát többször Özönvizet az egész bolygóra. Azt, hogy ezt esetleg szégyenkező hangnemben nyilvánította-e ki, vagy sem, a Biblia nem taglalja. (Későbbi biblikus működését tekintve, személy szerint kételkedem a megbánó tónusban.)

Hogyha az egész bolygóra nem is, de válogatott részeire azért lesújtott egy-egy váratlan „mini-özönvízzel” az Úr. Legalábbis ezt a következtetést tudjuk levonni akkor, hogyha nem hiszünk azoknak az „istentelen tudósoknak”, akik többek közt a közel háromszázezer áldozatot követelő, 2004 karácsonyán(!) bekövetkezett indiai-óceáni szökőárat természetes okokra vezetik vissza (méghozzá istenkáromló tényeket és bizonyítékokat használva!).

Hogy esküjének súlyt adjon, az Úr szövetséget köt Noéval és fiaival, és az ő későbbi ivadékaikkal. Érdekes, és kissé savanyú szájízt hagyó mozzanat, hogy az Úr Isten e szövetséget kiterjeszti az állatokra is, mely állatokat éppen az imént bocsátotta az emberek rendelkezésére, és melyeknek „félniük és rettegniük” kell az emberektől. (Mert ugyan igaz, hogy levadászhatlak, megölhetlek, megnyúzhatlak, és végső soron azt tehetek veled, amit csak akarok, ám vigasztaljon a tudat, hogy Isten szeret téged, cicuskám!) És, szokás szerint, nem tudom nem észrevenni, hogy miközben Noéra, Noé fiaira és az állatokra külön kitérnek a szerzők, a nőket már megint „elfelejtik” megemlíteni.

Mindezek tetejében képtelen vagyok túllépni azon is, hogy némi továbbgondolás után milyen baljóslatúnak, és milyen mélységesen bizarrnak is hangzik valójában ez az állítólagos szövetség. Vegyük végig, hogy mi előzte meg ezt az idilli „koalíciót”! Isten eltörli a teljes földi életet, a túlkoros túlélők pedig több hónapnyi vízen hánykolódás után azt látják, hogy felpuffadt, rothadó tetemek uralják az élettelen tájat. Ezt követően az Úr - e leírhatatlan mértékű pusztítás és szenvedés után, amit ő maga okozott - szövetséget köt a kiválasztott hátrahagyottakkal, és megígéri, hogy a továbbiakban tartózkodni fog az ilyesmitől? Mi ez, ha nem az abszolutisztikus uralkodó és az ő kényének-kedvének kitett elnyomottak közötti kapcsolat definíciója? Olyan ez, mintha Hitler odaállt volna az auschwitzi koncentrációs tábor embertársaik maradványainak körében álló, meggyötört túlélői elé, és azt mondta volna nekik: „Mostantól partnerek vagyunk. Ígérem, többször nem foglak kiirtani benneteket. Keblemre, cimborák!” Hogyha az utóbbi képzeletbeli szituációra azt mondanánk, hogy beteges és groteszk, akkor nem látom be, miért ne járhatnánk el ugyanígy az előbbi képzeletbeli történettel is.

„És monda az Isten: »Ez a jele a szövetségnek, melyet én örök időkre szerzek közöttem és ti köztetek, és minden élő állat között, mely ti veletek van: az én ívemet (szivárványomat) helyeztetem a felhőkbe, s ez lesz jele a szövetségnek közöttem és a föld között. És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben. És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek, és minden testből való élő állat között; és nem lesz többé a víz özönné minden testnek elvesztésére. Azért legyen tehát az ív a felhőben, hogy lássam azt és megemlékezzem az örökkévaló szövetségről Isten között és minden testből való élő állat között, mely a földön van.« És monda Isten Noénak: »Ez ama szövetségnek jele, melyet szerzettem én közöttem és minden test között, mely a földön van.«” - 9:13-17

Ebből a részből úgy tűnik, mintha Isten találta volna fel a szivárványt, mégpedig azért, hogy a földi élőlények és a közötte kötött morbid szövetség szimbóluma legyen. (Más szavakkal a szerzők azt próbálják velünk elhitetni, hogy az ember felbukkanását megelőző évmilliókban egyszer sem fordult elő olyasmi, hogy egyszerre esett az eső és sütött a Nap.) És milyen jó is, hogy feltalálta, hiszen a szöveg szerint a szivárvány hivatott emlékeztetni az Urat arra, hogy ne irtsa ki ismét a földi életet! Lám, egy mindentudó, mindenható és mindenütt jelenlévő kozmikus entitásnak is elkél olykor egy Cavinton!

Szivárvány: hogy emlékeztesselek arra, hogy noha könnyűszerrel megölhetnélek, és rajtad kívül minden más élőlényt is, de mégsem teszem. Milyen kedves! Milyen jóindulatú! (#HinniAkarok) Már csak abban kell ezek szerint reménykednünk, hogy az Úrnak nem felhőtlen időjárásban, vagy az éjszaka közepén támadnak tömeggyilkos gondolatai...

„Valának pedig Noé fiai, kik a bárkából kijöttek vala: Sém és Khám és Jáfet. Khám pedig Kanaánnak atyja. Ezek hárman a Noé fiai s ezektől népesedék meg az egész föld.” - 9:18-19

Aki idáig eljutott a Biblia olvasásában, annak már feltűnhetett, hogy a szerzők felettébb liberálisan kötetlenül kezelik az idő fogalmát - máshogy fogalmazva: a történet során sok helyen meglehetősen sűrű a balladai homály (már ha a homály szó alatt áthatolhatatlan, értelemgyalázó ködöt értünk). Például meg tudja valaki mondani a szöveg alapján, hogy pontosan mikor született Hám fia, Kánaán? A következő fejezetben, vagyis Noé genealógiájában az áll, hogy Kánaán Hám negyedik fia volt (1Móz, 10:6), és amikor megszületett, addigra Sém is, és Jáfet is nemzett már jó pár fiút. Miért kellett hát Noé számos unokája közül éppen Kánaánt ilyen furcsa módon kiemelniük ezen a ponton a szerzőknek? Erre a kérdésre kicsit lejjebb fogjuk megkapni a valóban szívmelengető választ.

Arra a problémára azonban, miszerint mégis hogyan népesítette be az egész földet három száz éves kor feletti férfi (és névtelen nő!) egy totálisan kietlen, hullaszagú és növényektől mentes világban, ráadásul úgy, hogy e folyamat közben nem pusztítottak ki megszámlálhatatlan állatfajt - melyek a szöveg alapján akkoriban pusztán két egyedből álltak -, nem kapunk a későbbiekben semmilyen, legalább megközelítően hihető, vagy értelmes választ.

És még egy dolog, amire nincs válasz: Noé vajon miért került felmentésre a szaporodásra és sokasodásra felszólító isteni parancsolat alól? Tán azért, mert a történetnek ezen a pontján már elmúlt hatszáz (600!) éves? De hiszen ez aligha lehetett probléma, hiszen az ötödik fejezetben, vagyis Ádám genealógiájában láthatóan nem okozott fikarcnyi gondot sem a szerzőknek azt állítani, hogy az ősatyák több száz éves kor felett is gyerekeket nemzettek. Miért nem szaporodhatott hát Noé az Özönvíz utáni kínkeserves és reménytelen körülmények között, amikor az valóban létfontosságú lett volna (és főleg úgy, hogy ezután élt még háromszázötven [350!] évet)? A Biblia nem taglalja.

„Noé pedig földmívelő kezde lenni, és szőlőt ültete. És ivék a borból, s megrészegedék, és meztelenen vala sátra közepén.” - 9:20-21

Hogyha az imént balladai homályról beszéltem, akkor itt kénytelen vagyok balladai szögesdrótos barikádot emlegetni. A Biblia szokásos, megtévesztően gyakorlatias stílusában a szerzők csak úgy blazírtan elénk dobják, hogy a hat évszázados Noé, piff-paff-puff, földművesnek állt, ám annak részleteibe már nem mennek bele, hogy ez mégis miként lehetséges, vagy hogy ez mennyi időt vett igénybe. Emlékezzünk: csaknem 9000 méter magas, hirtelen támadt, összefüggő víztömeg borította a (lapos) föld teljes felszínét, és az ezáltal okozott nyomást, hideget és teljes sötétséget semmilyen növény nem élhette túl. Emellett - a Gilgames-eposszal ellentétben, amiből az egész képtelen história táplálkozik - a Biblia szövege szerint Noéék nem tároltak el magvakat a bárkában, csupán „némi” eledelt a több tízezer állatfaj és az emberek számára (1Móz, 6:21).

Ámde jól van, legyen: a galamb is kotort valahonnan egy olajfa-ágat az előző fejezetben, fogadjuk hát el, hogy Noé is elővarázsolt valamilyen titokzatos módon egy szőlőültetvényt a halott földből (nyilván hasonlóképpen, ahogy a szerzők előbányászták ezt a történetet az ánuszukból)! Noé ezután a hasára ütött, és piff-paff-puff, feltalálta a bort, mint olyat, és így a készítéséhez szükséges technológiát és eljárást is. Végül - nyilván önnön zsenialitásán örömködve - az „egy igaz, tökéletes férfiú” jól berúgott, bormámorban leszaggatta ruháit és pucéran kidőlt a sátrában.

„Khám pedig, Kanaánnak atyja, meglátá az ő atyjának mezítelenségét, és hírűl adá künnlevő két testvérének. Akkor Sém és Jáfet ruhát ragadván, azt mindketten vállokra veték, és háttal menve takarák be atyjok mezítelenségét; s arczczal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét. Ahogy felserkene Noé mámorából, és megtudá a mit vele az ő kisebbik fia cselekedett vala, monda: »Átkozott Kanaán! Szolgák szolgája legyen atyjafiai közt.« Azután monda: »Áldott az Úr, Sémnek Istene, néki légyen szolgája Kanaán! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Sémnek sátraiban; légyen néki szolgája a Kanaán!«” - 9:22-27

Talán a legcélszerűbb, hogyha először sorba rendezzük, mit tártak elénk az imént a szerzők, és csak ezt követően mélyedünk el a leírtakban.

Noé bort készít, megissza, berúg, aztán delíriumában leveti ruháit (de ki tudja, lehet, hogy eleve nem is volt rajta ruha) és pőrén elterül sátrában. Az arra járó Hám észreveszi, hogy apja beszittyózva, öntudatlanul és meztelenül fekszik külön kis kuckójában. Hám tudatja „künnlevő” fivéreivel, hogy „Apu bekávézott, és most pucéran fetreng”. Sém és Jáfet - akik ugyan ott voltak a közelben, de valamiért nem érzékeltek semmit apjuk tivornyájából - fognak egy ruhát, majd hátrafelé menve, hogy még véletlenül se lássák csupasz atyjukat (mert ugyan ki akarná a szemét legeltetni egy több évszázados, kótyagos múmián), nem esve a hátukra és apjukban meg nem botolva letakarják a betintázott Noét. Noé végül magához tér, felméri a helyzetet, és minden bizonnyal másnaposan Sém és Jáfet rabszolgájává átkozza Kánaánt, Hám fiát, akinek semmi köze nem volt az egész, arcpirítóan röhejes mizériához. Micsoda meghitt kis családi életkép, a Farm, ahol élünkben lenne a helye!

És akkor lássuk, hogy személy szerint miért nem tudok nevetni ezen a közjátékon, holott égbekiáltóan komikus az egész jelenet! Számomra kevés visszataszítóbb dolog van egy emberben, mint az álszendeség, vagy a tudatlanságból és/vagy ostobaságból és/vagy szenteskedésből fakadó prűdség - ebből a cselekmény szempontjából teljesen random kis epizódból pedig olyannyira süt pont ez a fajta álszemérmeskedés, hogy már a puszta elolvasása is szinte kiégeti az ember szemét.

Hám véletlenül, vagyis akaratán kívül meglátta részeg apja pucér testét. So. Fucking. What? Noét nem itatta le senki, magától szittyózott be és vetkőzött meztelenre. Hámnak, testvéreinek és leszármazottaiknak talán szemük elé tett tenyérrel, ujjaik között kukucskálva kellett volna mászkálniuk minden nap, előre számítva egy olyan alkalomra, amikor véletlenül pucéran láthatnák az aszott és zugivóvá vált Noét?

Az Úr az előző fejezetekben borzalmas halált hozott az egész földi élővilágra, aztán kiadta azt a lehetetlen feladatot, hogy egy szinte teljességgel élettelen bolygót tegyenek ismét élhetővé szeretett teremtményei, és nekem közvetlenül ez után azon kellene kiakadnom, hogy Hám akaratlanul meglátott egy hatszáz éves péniszt, vagy segget? A letaglózó tömeggyilkosság után egy hatszáz éves pénisz, vagy segg véletlen látványa miatt kellene erkölcsösnek, és nem komikusnak tekintenem a két öregember, Sém és Jáfet vígjátékba illő, röhejesen szemérmeskedő rákjárását, hogy letakarják eleve ájult apjukat? Ezért kellene szemet hunynom afelett, hogy nem a „bűnös”, hanem egy ártatlan gyerek bűnhődik helyette egy életen át? Tényleg, egy hatszáz éves, petyhüdt fasz miatt?

Az egész történet bűzlik attól, hogy a szerzők pusztán kész mentségként kínálják ezt a bohózatba is alkalmatlan epizódot a rabszolgaság eredetére és fenntartására: „Miért ne taszíthatnék rabszolgasorba másokat, ha érdekeim ezt kívánják? Hiszen az igaz, tökéletes Noé is éppen ezt tette Kánaánnal, miután Hám meztelenül látta őt!”

Több helyen is olvastam azt a belemagyarázást azt az értelmezést, hogy Hám megerőszakolta ájult apját, és ezért lett oly haragos Noé. Azt, hogy ezt mégis honnan veszik, vagy mire alapozzák, nem tudom. Amikor a Bibliában valamilyen szexuális aktusról van szó, a szerzők szinte mindig az álszendéskedően eufemisztikus „megismeré” szót használják. Hám a szöveg alapján azonban nem „megismeré” Noét, hanem pusztán „meglátá” az ő meztelenségét. (Egyáltalán: miért erőszakolta volna meg a száz év feletti Hám a hatszáz (600!) éves, ittas Noét? Miért?) De hogyha engedünk is ennek az alaptalan feltételezésnek, és úgy vesszük, hogy Hám valóban szexuális erőszakot követett el eszméletlen apján, azzal sem leszünk közelebb a nagyobb probléma megoldásához, vagyis ahhoz, hogy Noé miért a teljességgel vétlen Kánaánt átkozta rabszolgává, és nem Hámot, aki elkövette azt a valamiért megbocsáthatatlan bűnt, hogy puszta véletlenségből megpillantotta részegen kiterült, meztelen apját? Vagy ahhoz, hogy Sém és Jáfet miért nem vállaltak szolidaritást testvérükkel Noé borgőzös túlreagálása után? Miért nem mondtak valami olyasmit, hogy "Figyelj, testvérünk, tudjuk, hogy véletlen volt az egész, úgyhogy nem kell, hogy a fiad a rabszolgánk legyen"? Vajon mennyire kellene mélyre ásni az emberi gonoszság és butaság bugyraiban, hogy ezt igazságosnak nevezze valaki?

„Éle pedig Noé az özönvíz után háromszáz ötven esztendeig. És vala Noé egész életének ideje kilenczszáz ötven esztendő; és meghala.” - 9:28-29

Noé kilencszázötven (950!) esztendős korában halt meg, vagyis a biblikus életkor-táblázat bronzérmesévé avanzsált, hiszen korban csak Matuzsálem (969) és Jered (962) előzte meg őt. (Állítólag hatalmas botrányt kavart akkoriban, hogy Noé nem kapott plusz pontokat, amiért az Úr a bárka építése előtt 120 évben maximalizálta az emberek korát, és így neki sokkal többet kellett dolgoznia e hihetetlen teljesítményért.)