Amikor nagyszerű köztársaságunkban újabb botrány tör ki, az jellemzően gyorsan maga mögött hagyja valós okait és lényegét, és rögvest alámerül az irrelevanciák és a képmutatás tengerében.

Ki emlékszik már például az Alkotmány Tizennyolcadik Kiegészítésének hatályba lépését megelőző optimista, szép napokra, és a klérusi és világi „alkoholmentes próféták” szenteskedő jövendöléseire? Ki emlékszik arra, hogy utóbbiak azt jósolták nekünk, hogy a szesztilalom majd kiüríti a börtönöket, csökkenti az adóterheket, felszámolja a szegénységet, és véget vet a politikai korrupciónak? No és arra, hogy saját szemükkel látva a szesztilalom dicstelen hatásait és eredményeit, még az emellett korábban legvehemensebben óbégatók is jellemidegen, diszkrét csendbe burkolóztak? És burkolóznak ma is. Tévedésük, és a védhetetlen és a megmagyarázhatatlan megmagyarázása helyett előálltak inkább egy újabb „Szent Üggyel”. Kezdeti harcuk, ami egy babbitti értelemben vett utópiáért folytatott hadjáratként indult, mára egy Bűnüldözésért kiáltó, misztikus kampánnyá silányult. Hiába groteszk kudarc a szesztilalom, a harc nem állhat meg számukra. Pontosan tudják, hogy a leghatékonyabb módja a figyelemelterelésnek az, hogyha a praktikus szándék helyét átadják egy transzcendens szándéknak, és a kezdeti kategorikus imperatívuszt felváltják egy másikkal - bűvészeket megszégyenítő gyorsasággal.

Ezért kell ma Tennessee-ben egy oktatásra és állami iskolákra vonatkozó törvény megsértéséért bíróság elé állnia egy vidéki pedagógusnak, és polgártársai józan eszére bíznia magát. Az ügy első ránézésre igen egyszerű. Az állami törvényhozás béreslegényei, hogy felkészítsék fiataljaikat az ottani életre, állami iskolákat alapítanak. A tanítás feladatának elvégzésére pedagógusokat alkalmaznak ezekben az iskolákban. A pedagógusok irányításához szabályokat fektetnek le és törvényeket hoznak, melyek előírják, mit taníthatnak, és mit nem taníthatnak ezek a pedagógusok. Miért is ne? Hogyan lehetne ez másképp? Pontosan ez a szokás uralkodik mindenhol, ahol iskolák vannak. Legyenek akárhol, minden iskolára előre meghatározott célok és koncepciók vonatkoznak, melyek kinyilvánítják, milyen eszközökkel és tudással kell felruházniuk a diákokat. Egy iskola nyilvánvalóan nem taníthat mindent: köti mindegyiket a merő szükségszerűség, hogy olyan dolgok tanítására korlátozza magát, melyek akár kulturális, akár praktikus értelemben a legnagyobb haszonnal járnak a helyi ifjúságnak. Nos, mi járhatna nagyobb haszonnal egy Tennessee-i halhatatlan gyereke számára, mint egy olyan oktatás, ami jó Tennessee-i lakost farag belőle: aki tiszteli az apját, jóban van szomszédaival, behódol a helyi vallásnak, és nem pedzeget megkérdőjelezhető helyi erkölcsöket?

A Tennessee-i evolúcióellenes Butler-törvény pusztán ennyit akar elérni, nem többet. Pont annyiban más ez a szabályozás más hasonló szabályozásokhoz képest, mint amennyire Tennessee más a világ többi részéhez képest. Tennessee állam kivonta magát a nagy nemzeti olvasztótégelyből, ami bizonyos értelemben akár örömteli is lehetne. Az itt élők többsége olyan jellemvonásokat mutat, melyek szinte egyáltalán nem jellemzőek például New York, vagy Kalifornia lakosaira. A Tennessee-beliek - egyebek mellett - megőrizték egy régóta letűnt kor antropomorf vallását. És nem csupán gyakorolják ezt - ténylegesen hisznek benne. Számukra az Ótestamentum nem egy „tizenkettő-egy-tucat” vallásos sikerkönyv, amit a benne foglalt, már-már a pornográfia határait súroló ocsmányságok miatt kell elolvasnia mindenkinek: számukra az Ótestamentum a történelem hiteles lenyomata, melyben a lejegyzett ügyletek épp olyan igazak, mint Barbara Frietchie, és Washington és a cseresznyefa legendái, vagy a néhai Woodrow erőfeszítéseinek története, aki megpróbált minket kivonni a háborúból. És lévén, hogy így tekintenek ezekre a szentnek bélyegzett hitregékre, elvárják, hogy gyerekeiknek is ezt tanítsák az iskolákban. Bármilyen tanítás, ami ezzel szembe megy, leírhatatlanul sértő számukra. És amikor egy ilyesfajta tanítás tiltakozásaik ellenére mégis az iskolafalak közé kerül, a továbbhaladásnak csupán egyetlen módját látják: erővel letörni ezt a tanítást, méghozzá bármi áron.

Egyedülálló ez az eljárás? Nem gondolom, hogy az. Ezt alkalmazzák mindenhol és mindig, ahol és amikor az uralkodó eszméket - legyenek azok akár valódiak, akár képzeltek - megkérdőjelezi valaki. Mi történne például egy New York-i pedagógussal, ha kiderülne, hogy a tanórákon a pápa, vagy a zsidók ellen ágál? Mi történne egy vermonti pedagógussal, ha amellett kezdene el érvelni a diákok előtt, hogy az egykori Konföderációs Államoknak volt igaza (ahogy épelméjűnek és intelligensnek tűnő emberek ezrei hiszik úgy, hogy Lee az Alkotmány utolsó védőbástyája volt, Grant pedig annak sárba tiprója)? Mi történne egy kansasi pedagógussal, ha azt tanítaná, hogy a szesztilalom veszélyes gyalázat, vagy egy New Jersey-i pedagógussal, aki pedig azt, hogy erényes? Ám szükségtelen tovább halmoznom a feltételezéseket. Annak bizonyítékai ugyanis, hogy mi történik az ilyen engedetlen tanárokkal, bőségesen elénk tárultak nemrég a nagy bolsevik-hisztéria kapcsán. Az ezzel összefüggésben meglepő gyorsasággal és barbársággal kiszabott büntetések pedig nem a távoli Tennessee-ben, hanem azokban a nagy „kultúrcentrumokban” történtek, melyek most mind Tennessee-n röhögnek. Ebben a konkrét esetben nem Dayton városa, hanem New York City volt az, ami keményen megfenyítette pedagógusait, amiért azok az utcára vonultak a Külügyminisztérium nyilvánvaló, és elleplezni próbált hazugságai miatt.

Most mégis azt várják tőlünk egyesek, higgyük el, miszerint Daytonban jelenleg valamilyen titokzatos és irgalmatlanul fontos elv forog kockán: hogy Scopes professzor elítélése halálos ütést mérhet a felvilágosodás eszméire, és sárba tiporhatja a szabadságot. Ne késlekedjünk hát, emberek, értesítsük a haditengerészetet!

Mások szerint azonban semmilyen elv sincs veszélyben Daytonban, csupán az, hogy a pedagógusok, a cipészekhez hasonlóan, maradjanak a kaptafánál: ne menjenek be hívatlanul mások házába ablakokat betörni, kifosztani a borospincét, és demoralizálni a gyerekeket. A szólásszabadság kérdése itt meglehetősen irreleváns: amikor egy pedagógus hivatali esküt tesz, felelősségének teljes tudatában mond le a szabad véleménynyilvánításról az iskola falai között - éppen úgy, ahogy egy katolikus püspök is ezt teszi a templomban, vagy egy ezredes a hadseregben, vagy egy szerkesztőségi munkatárs egy újságnál. A törvény szemében eskütételével a pedagógus világosan meghatározott és előre lefektetett doktrínák és magatartásformák fizetett propagandistájává válik. És mindannyiszor, amikor szándékosan eltér ezektől, szándékosan becsapja munkáltatóit.

Mr. Scopest, és sok más pedagógust is, láthatóan valamiféle kényszerképzet gyötri: teletömték a fejüket bomlasztó gondolatokkal az emberi szabadság és méltóság ördögi szószólói - akiknek sorait, egyébként, magam is büszkén erősítem. E szószólók, szembesülve a New York-i esetekkel, meglátták a lehetőséget, hogy politikai tőkét kovácsoljanak mindebből. És meg is tették ezt, méghozzá rendkívüli hatékonysággal. Bevallom, én sem fogtam vissza magam e téren. A Külügyminisztérium szemenszedett hazudozói szabad prédák voltak, és minden bot megfelel, ha egy hamis kutya megregulázása a cél. Ha elég merev a lába, és jó fogást találunk rajta, még egy pedagógus is használható lehet husángként. (A magam idejében rosszabb dorongokat is használtam: egy kongresszusi képviselőt, egy pszichiátert, és egy születésszabályozás-pártit is, hogy leleplezzem egy érsek gyanús üzelmeit.) Sajnos azonban jó pár pedagógus félreértelmezte akciónk célját: téveszmékkel telve úgy kezdtek tekinteni magukra, mintha a szabadság, a tudáskeresés és a felvilágosodás apostolai lennének. Azóta sem tesznek mást, csak aggasztják és bőszítik munkaadóikat.

Úgy hiszem, világos, hogy ezek a pedagógusok tévúton járnak, és így, kizárásos alapon, munkáltatóiknak van igazuk. Nem tudok egyetlen olyan állami iskolában tanító pedagógusról sem a világtörténelemből, aki hozzátett volna bármit is a már meglévő emberi tudásanyaghoz. Képzésük nem teszi erre alkalmassá őket. Továbbá ritkán lesz olyan emberből pedagógus, akiben megvan az ehhez szükséges tettvágy, vagy elhivatottság. Az állami iskolákban tanító pedagógus munkásember, nem filozófus. Amikor beszélni kezd, munkáltatóinak hangján szól. Szavai mögött az egész közösség tekintélye áll. Ha munkáltatói és a szóban forgó közösség kreténekből áll, akkor annak a Tennessee-cirkuszhoz hasonló kutyakomédia lesz az eredménye. Ha az állami iskolában tanító pedagógus igaz akar maradni hivatali esküjéhez, nagyon óvatosnak kell lennie, hogy ne mondjon semmi olyat, ami megsértheti a helyi erkölcsöket, a helyi hókuszpókuszt, és a helyi képzeteket arról, hogy mi számít jónak, szépnek és igaznak.

Hadd szögezzem le, ha eddig nem lett volna világos: a pedagógus szót itt annak legszűkebb értelmében használom. Azokról az emberekről beszélek, akiknek egyedüli feladata az állami iskolák falai közötti tanítás. Vannak nagy tudású emberek, akik olyan ismeretekkel rendelkeznek, melyeket valóban érdemes is tudni, és akik valóban hozzájárulnak az emberi össztudás növeléséhez és terjesztéséhez. Az ilyen emberek - akik nincsenek túl sokan - szabadidejükben taníthatnak is. A mester maga mellé fogadhat tanoncokat. Ám a szóban forgó mesterek nyilvánvalóan nem azokból a Tennessee-i városkákból fognak tanoncokat venni maguk mellé, ahol régi és rossz időket idéző törvények határozzák meg, hogy ki, hol és mit taníthat - sőt, nem is a New York-i East Side-ról. Nem fogják olyan fiatalokra fecsérelni az idejüket, akikről szülőállamuk és annak oktatással kapcsolatos törvényei előre eldöntötték, hogy miután felnőnek, rotariánusok, metodista diakónusok, szeszcsempészek vagy illegális szeszfőzők lesznek. A kisebbség berkeiből fognak tanoncokat felkutatni, és olyan helyeken, ahol az iskolák lehetővé teszik, hogy a fiatalok elkerüljék az imént említett sorsot - akik, mintegy isteni csoda folytán, túlélték azokat a borzalmas szólamokat, melyeket az állam a pedagógusok szájába erőltetett, vagy kimondani engedett. E kisebbség előtt a mester felfedheti a bizonyosságok mellett kételyeit és fenntartásait is. Előttük a „hivatalos” - más szóval „jó” - álláspontok mellett felvázolhat kétértelmű dolgokat is, és rámutathat, hogyha valami kétes eredetű forrásból származik. Előttük önmaga lehet, nem egy rossz törvények által gúzsba kötött papagáj. Mert szabad oktatás csak ott lehetséges, ahol az állam szabad utat enged a gondolkodásnak.

(Nation, 1925. július 1.)

A fordítás alapjául szolgáló forrás:

T. Joshi (szerk.): H. L. Mencken on Religion. Prometheus Books, New York, 2002. 189-192. o.

Előzmények:

Szelet örökölni

A Tennessee-cirkusz

Homo Neandertalensis