Izsák magához hívatja az elvileg éppen Háránba menekülő Jákobot, hogy elmondjon neki egy ráolvasást, aztán etnikai-szektariánus megfontolásoktól vezérelve arra utasítja őt, hogy menjen Háránba feleséget keresni. Út közben Jákob elszenderedik, és álmában égig érő létrát lát, melynek tetején az Úr áll, aki megint megszámlálhatatlan utódokat, és mások tulajdonában lévő földterületeket ígér neki. Aztán, miután felébredt, Jákob olyan beszédet intéz az Úrhoz, ami kísértetiesen zsarolásra emlékeztet.

Visszatekintés az előző fejezetre:

Izsák atyai ráolvasásban akarta részesíteni idősebbik ikerfiát, Ézsaut, de ezt üres gyomorral nem tudta megtenni. Megkérte hát Ézsaut, hogy menjen el vadászni, és főzzön a zsákmányból pörköltet, mert csak ezt követően tudja elmondani a neki szánt „különleges” ráolvasást. Rebeka azonban kihallgatta eme épületes párbeszédet, és bombabiztos tervet eszelt ki, hogy ne az a szőrös majom Ézsau kapja meg a mágikus szavakat, hanem az ikerpár fiatalabbik tagja, a mama kedvence, vagyis Jákob. Összedobott hát izibe’ egy kecskepörköltet, aztán ikertestvére ruháiba öltöztette Jákobot, akinek a kezeire és a nyakára kecskeszőrt is kötözött, hogy Ézsaunak tűnjön - végül beküldte őt Izsákhoz a pörkölttel aktivált ráolvasásért.

Izsák pedig kecskeszőröstül-pörköltestül bekajálta az egészet, és elkántálta Jákobnak az Ézsaunak szánt varázsigét, amit az Úr is annyiszor kinyilatkoztatott már megszámlálhatatlan utódokról és más népek tulajdonában lévő földterületekről.

Amikor Ézsau visszatért a zsákmánnyal, és szembesült azzal, hogy anyja és testvére milyen nevetségesen megalázó módon tévesztették meg őt is és Izsákot is, rinyálni kezdett apjának a neki ígért hókuszpókuszért. Izsák erre rimánkodva felvilágosította őt, hogy a Jákobnak elmondott bűbáj csak egyszer használatos volt, így Ézsaunak be kellett érnie egy silány, second-hand ráolvasással. Ezt követően Ézsau megfogadta magában, hogy meg fogja ölni Jákobot.

E privát fogadalom azonban szintén Rebeka tudtára jutott, aki arra utasította ezért Jákobot, hogy azonnal meneküljön el Háránba Ézsau haragja elől. Rebeka aztán bement Izsákhoz, és bármiféle átmenet és összefüggés nélkül bejelentette, hogy ha Jákob valami politeista kánaáni bigét vesz feleségül, akkor abba bizony belehal.

Elvileg innen kellene tovább haladnia a cselekménynek, ám a jelen fejezet alapján nagyon úgy tűnik, hogy Rebeka utolsó, szektariánus megnyilvánulásán kívül szimplán sztornózva lettek az előző fejezet történései. Olyan, mintha a szöveg összeállítói egy alternatív okot akartak volna megadni arra, hogy milyen körülmények között és miért indult el Jákob Háránba - amihez kijelölték az előző fejezet szövegét, aztán egyszerűen elfelejtettek backspace-t nyomni.

(Mózes I. könyve, 28:1-22)

„Előhívatá azért Izsák Jákóbot, és megáldá őt, és megparancsolá néki és mondá: »Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl. Kelj fel, menj el Mésopotámiába, Bethuélnek a te anyád atyjának házához, és onnan végy magadnak feleséget, Lábánnak a te anyád bátyjának leányai közűl. A mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek sokaságává légy. És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked, és a te magodnak te veled egybe; hogy örökség szerint bírjad a földet, melyen jövevény voltál, melyet az Isten adott vala Ábrahámnak.« Elbocsátá azért Izsák Jákóbot, hogy menjen Mésopotámiába Lábánhoz a Siriabeli Bethuél fiához, Rebekának, Jákób és Ézsaú anyjának bátyjához.” - 28:1-5

Izsák magához hívatja Jákobot - azt a Jákobot, aki az előző fejezetben elvileg oly arcpirítóan röhejes körülmények között verte őt át, és aki elvileg kengyelfutó gyalogkakukk módjára menekül éppen Ézsau haragja elől, és már elvileg félúton jár Beérseba és Hárán között -, hogy született szektariánus módjára megtiltsa neki, hogy holmi politeista kánaáni libát vegyen feleségül. Ezt követően arra utasítja őt - ahogy Rebeka is tette elvileg az előző fejezetben, csak ott teljesen más okból -, hogy menjen el Háránba Lábánhoz, és unokatestvérei között keressen hitvest magának, hiszen mindenki tudja, hogy a vérvonal „tisztaságát” csakis a belterjes szaporodás képes biztosítani.

Ezt követően Izsák elmondja Jákobnak tartalmát tekintve gyakorlatilag ugyanazt a ráolvasást (ez esetben pörkölt nélkül!) megszámlálhatatlan utódokról és mások tulajdonában lévő földterületekről, amit az előző fejezetben elvileg már amúgy is megszerzett Jákob, és amiről Ézsau rinyálását hallva elvileg azt mondta Izsák, hogy csak egyetlen alkalommal lehet elmondani és punktum - és amit az Úr is annyiszor ismételgetett már korábban, hogy csoda, hogy az Elohim, El Shaddai, El-Olam stb. nevek mellett nem emlegették őt El-Papagájként is.

Szóval, akárcsak egy Kaland Játék Kockázat könyvben, mindenki kiválaszthatja magának, hogy a cselekményváltozatok közül melyik verziót preferálja: azt, amelyikben Jákob és Rebeka átverték egy egyszer használatos, pörköltvezérelt ráolvasásért Izsákot és Ézsaut, és Jákob ennek következtében, az életéért kényszerült Háránba menekülni Rebeka utasítására - vagy azt, amelyikben Izsák bármiféle anyai megtévesztés nélkül, egyszerűen elmondott egy atyai ráolvasást Jákobnak, aztán elküldte őt Háránba feleséget keresni az unokatestvérei közül?

(Vagy, visszatekintve a korábbiakra: azt a változatot, amelyikben Noé először két-két példányt szállásolt el a bárkában az összes állatfajból - vagy azt, amelyikben hetet-hetet bizonyos fajokból, melyekből aztán ismét kettő-kettő lett később? Vagy még korábbról: azt, amelyikben az első férfi és nő egyidejűleg lett létrehozva az állatok után - vagy azt, amelyikben először a férfi, majd az állatok, aztán utolsóként, a férfi oldalbordájából klónozva, a nő?)

„És látá Ézsaú, hogy Izsák megáldotta Jákóbot, és elbocsátotta őt Mésopotámiába, hogy onnan vegyen magának feleséget; és hogy mikor áldja vala, parancsola néki, és monda: »Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl«; és hogy Jákób hallgata atyja és anyja szavára, és el is ment Mésopotámiába; és látá Ézsaú, hogy a Kananeusok leányai nem tetszenek Izsáknak az ő atyjának: elméne (ezért) Ézsaú Ismáelhez, és feleségűl vevé még az ő feleségeihez Ismáelnek az Ábrahám fiának leányát Mahaláthot, Nebajóthnak húgát.” - 28:6-9

Hogyha az előző fejezet történéseit vesszük alapul, akkor itt Ézsaunak, saját fogadalmához híven, elvileg le kellett volna tepernie Jákobot, vagy legalábbis kérdőre kellett volna vonnia őt. Ám nem ezt teszi. Ehelyett egyszerűen kihallgatja Izsák Jákobhoz intézett szektariánus utasításait, aztán ellátogat Ábrahám és az elüldözött, egyiptomi Hágár elsőszülött fiához, Izmaelhez, és feleségül veszi annak egyik lányát, Mahalatot.

Ezzel Ézsau nejeinek száma háromra növekedett, hiszen egy korábbi fejezetben feleségül vett már két, állítólagosan hettita nőt, Juditot és Boszmatot (1Móz, 26:34) - akik közül utóbbit egy későbbi fejezet szintén Izmael lányaként fog emlegetni (1Móz, 36:3), így vagy hettita volt, vagy nem. De talán ez is csak a már megszokott Kaland Játék Kockázat játék része.

„Jákób pedig kiindula Beérsebából, és Hárán felé tartott.” - 28:10

Már megint, vagy most először? A Biblia nem taglalja.

„És juta egy helyre, holott meghála, mivelhogy a nap lement vala: és vőn egyet annak a helynek kövei közűl, és feje alá tevé; és lefeküvék azon a helyen. És álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek angyalai fel- és alájárnak vala azon. És ímé az Úr áll vala azon és szóla: »Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet a melyen fekszel néked adom és a te magodnak. És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. És ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem a mit néked mondtam.«” - 28:11-15

Történjék bármi a történetben, eddig úgy néz ki, hogy a cselekményben minden ugyanahhoz az unásig ismételgetett ígérethez vezet. Kezdem úgy érezni, mintha nem is egy bronzkori mítoszt, hanem egy propagandakönyvet olvasnék, melynek szerzői megrögzötten, rendületlenül, megalomániás papagáj módjára ismételgetik ugyanazt az arcátlan, légből kapott ígéretet, talán abban reménykedve, hogy gyanútlan, kíváncsiságtól és kételkedéstől meg nem fertőzött emberek majd igaznak fogják tekinteni azt az ismételgetés hatására. Olyan ez, mintha bemennék, mondjuk, a Buckingham-palotába, és azt mondanám II. Erzsébetnek: „Felség, legyen szíves és evakuálja a lakosságot, mert az Úr álmomban nekem ígérte ezt a földet!” Aztán pedig megismételném ezt a merész és jogtalan „kinyilatkoztatást” még néhányszor. Vajon mennyi idő után térnék magamhoz ezt követően egy gumiszobában?

Ám számomra nem számít, hányszor szerepelt eddig és hányszor fog szerepelni a későbbiekben ez az arcátlanul önhitt ígéret megszámlálhatatlan utódokról és más népek tulajdonában lévő földterületekről, hiszen az ezzel kapcsolatos problémám minden alkalommal ugyanaz.

Adott egy mindentudónak, mindenhatónak és mindenütt jelenlévőnek mondott kozmikus, teremtő entitás, ami idő és tér felett áll, és ami pár nap alatt létrehozta a (lapos) Földet és annak élővilágát, emellett, mintegy utógondolatként (1Móz, 1:16), egy nap alatt az egész Univerzumot is. Mindez nem kis teljesítmény, és az ember azt gondolná, hogy egy ilyen állítólagos, ki tudja, honnan jött entitás bármit megtehet, amit csak akar.

Erre mit csinál? Kiválaszt magának egy félreeső, piszlicsáré kis naprendszerben egy bronzkori népet - akiknek önhibájukon kívül, és a többi kontinensen élő emberekhez hasonlóan, többnyire halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mi folyik körülöttük -, aztán olyan földterületeket kezd unásig ígérgetni nekik a bolygó Közel-Keletnek nevezett részén, melyeken már más, hasonlóan megalapozott kozmikus entitásokban hívő népek éltek?

Miből állt volna egy ilyen elképesztő hatalommal rendelkező entitásnak egyszerűen a kiválasztottjai rendelkezésére bocsátani a szóban forgó területüket, ha már eleve nekik szánta? Miből állt volna neki egyszerűen odahelyezni őket, mondjuk a bábeli zűrzavar után, amikor szanaszét szórta az embereket a Földön? Vagy mindez valamiféle perverz próbatétel? Vagy ez jelenti számára a szórakozást? Miközben milliónyi galaxist felügyel, felrobbant egy-egy csillagot, és létrehoz néhány fekete lyukat és pulzárt, időnként nassolva megpihen, és kikapcsolódásként a földiek működését figyelve úgy mormog, mint egy nagymama egy brazil szappanoperát nézve: „Ezek már megint mit művelnek?” A Biblia nem taglalja.

És ezen problémámon mit sem enyhít egy ez esetben létra képét öltő, álomban látott ködkép egy állítólagos portálról a Föld bolygó és egy állítólagos mennybéli dimenzió között. Inkább csak több problémát vet fel, mint amit izzadságszagúan és sikertelenül bizonygatni igyekszik - akár szó szerint, akár metaforaként, vagy allegorikusan. A fentiek fényében ugyanis szerintem az alázatos szerénységnek álcázott pofátlan hiúság csúcsa, amikor egy egyszerű, állítólag eredendő bűnben fogant ember azt mondja egy másik egyszerű embernek, hogy álmok, vagy látomások formájában személyre szóló üzeneteket kap az Univerzum állítólagos teremtőjétől és felügyelőjétől.

„Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: »Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam.« Megrémüle annak okáért és monda: »Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja.« És felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt, és olajat önte annak tetejére; és nevezé annak a helynek nevét Béthelnek, az előtt pedig Lúz vala annak a városnak neve.” - 28:16-19

Ugyanúgy, ahogy korábban Ábrahám esetében, itt is egy álomról van szó. Jákob álmodott valamit, és amikor felébredt, úgy kezelte ezt, mintha valóság volna. (Szerencse, hogy nem Freddy Kruegerről álmodott, mert akkor nagyon hamar véget ért volna ez a lebilincselő történet.) Aztán megrémült, mert azt gondolta, hogy „az Úr van e helyen”. Az az Úr, aki elvileg mindenütt jelen van, szóval nem igazán értem, mi volt a riadalom oka. Végül elnevezi a helyet Bételnek, mert vagy nem tudta, vagy nem érdekelte, hogy a tizenkettedik (1Móz, 12:8) és tizenharmadik (1Móz, 13:3) fejezetek már eleve Bételként emlegették azt. (De sebaj: Ráhel halála előtt biztos, ami biztos alapon a harmincötödik fejezetben is el fogja nevezni a helyet Bételnek.)

Egyébként pedig jó nagy kőre hajthatta Jákob a fejét az éjszaka, hogyha reggel oszlopként állította fel azt.

„És fogadást tőn Jákób, mondá: »Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételűl kenyeret s öltözetűl ruhát adánd nékem; és békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem; és ez a kő, a melyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom.«” - 28:20-22

Nem tudtam, hogy az Úrhoz való hűséget feltételekhez lehet kötni. Jákob hisz az Úrban és az ő hatalmában, de csak akkor fogadja el Isteneként, hogyha előtte teljesíti a kívánságait? Máshogy fogalmazva: Jákob itt most megzsarolta a mindenható, mindentudó és mindenütt jelenlévő Urat? Ezt nevezem egónak!

Nekem kiskoromban azt tanították, hogy minden és mindenki az Úré: minden az ő tulajdona, és mint pásztor, ő határozza meg - saját belátása és kifürkészhetetlen útjai szerint -, hogy a nyája egyes tagjai miből és mennyit kapnak (ha kapnak). Akkor tehát mi ez a szarakodás a tizeddel? Mi szüksége lenne a mindenség állótólagos teremtőjének, az Univerzum állítólagos irányítójának egy közel-keleti lakos éves gabonatermésének tizedére? Mihez kezdene vele? Miért tartana igényt olyasvalaminek az akárhányad részére, amit ő maga adott, és elvileg eleve az övé volt? Talán nagybani piacot üzemeltet egy szintén általa felügyelt, távoli bolygón, ahol a földi termény kuriózumnak számít?

Egyáltalán mi történt azokkal a tizedekkel, melyek az Úrnak voltak szánva? Az emberek fogták a termést, amit az Úr kegyének gondoltak, aztán kitették annak tizedrészét egy oltárra megrohadni? Ha igen, akkor nem csoda, hogy annyi éhínség szerepel a Bibliában. Miért nem szólt le egyszerűen Jákobnak az Úr a fizikai képtelenségnek számító létra tetejétől, mondván: „Jaj, Jákob! Ne legyél már ilyen szolgalelkű! Ha hálálkodni akarsz nekem, add a terményed tizedét a nélkülözőknek, mert én semmire sem megyek vele!” A Biblia nem taglalja.