Jákob/Izráel és Ézsau között évtizedek után létrejön a rettegett találkozás, aztán ismét elválnak útjaik. Ám előtte biztos, ami biztos, Jákob/Izráel harmadszor is átveri testvérét. Aztán letelepedik Sikem városában, ahol érdekes nevű oltárt állít.

Jákobban - akinek a nevének az előző fejezet végétől kezdve elvileg már Izráelnek kellene lennie - korábban kiakadt a paranoiaméter, amikor megtudta, hogy Ézsau négyszáz embere kíséretében vonul felé, ugyanis valamiért meg volt győződve arról, hogy Ézsau meg akarja ölni őt is, és a családját is. Rossz lelkiismeretének szimbólumaként, vagy elővigyázatosságból bőkezű ajándékokat küldetett hát követekkel az általa többször is csúnyán megalázott Ézsaunak, hogy megpuhítsa őt.

Most pedig elérkezett a nagy találkozás és az igazság pillanata, kiderül, mire ment Jákob/Izráel az Ézsaunak közvetítők útján küldött „kenőpénzzel”. Vajon Jákob/Izráel hosszú távolléte meglágyította valamelyest Ézsau szívét, vagy valóban olyan elhivatottan bosszú- és vérszomjas, ahogy azt Jákob/Izráel feltételezi? Az Úrral való privát és szemtanúk nélküli birkózómeccs vajon hozott-e bárminemű változást az eddig simlis és gyáva Jákobban/Izráelben? (Értsd: növesztett-e gerincet?) A cselekmény alakulása alapján izgalmas fejezetnek indul ez, melyben Jákobot/Izráelt végre valahára seggbe haraphatnák korábbi szarkeveréseinek (szerintem jogos) következményei, ám (spoiler alert) sajnos nem lesz az - testvérdráma helyett testvérbohózat alakul ki.

Mivel a simlis Jákob/Izráel nem egy vitéz alkat, testvére serege láttán úgy dönt, hogy a legjobb védekezés a megalázkodás. Ezért gyorsan jól látható helyre állítja nejeit és azok gyerekeit, meg a szolgálólányokat és azok gyerekeit, valószínűleg azt gondolván: „Ha a kenőpénz nem vált be, talán a gyerekek látványa majd visszafogja szőrös majom bátyámat a vérengzéstől.” Az már láthatóan nem jutott eszébe, hogy ha testvére valóban olyan bosszúszomjas lenne, ahogy azt ő gondolja, akkor minden bizonnyal már réges rég levadászta volna - emellett, ha Ézsau tényleg le akarná mészárolni az egész pereputtyot, akkor csak szívességet tett neki azzal, hogy egy helyre gyűjtötte a minden bizonnyal rettegő fészekaljat. Oh, well...

Végül megérkezik Ézsau, Jákob/Izráel pedig nyel egy nagyot, és majrézva hajbókolni kezd előtte. Bizonyára nehéz lehetett Jákob/Izráel számára a hajlongás, hiszen egyrészt már hetven is elmúlhatott a történetnek ezen a pontján, másrészt az előző fejezetben egy éjszakán át birkózott az emberi alakot öltött Úrral (vagy egy angyallal, vagy egy álomképpel, vagy Barbrady sheriffel, vagy a denveri musztángok bajnokcsapatával), aki egy finom érintéssel kificamította a csípőjét. Jákob csípője gyógyult meg ilyen gyorsan, vagy Ézsau vonult ennyire lassan? A Biblia nem taglalja.

Aztán, mindenki legnagyobb meglepetésére, a szintén hetven körüli, többször megalázóan átvert Ézsau futásnak ered, és előle több évtizede elmenekült testvére nyakába borul - mintegy bizonyítva, hogy Jákob/Izráel igazából magából indult ki, amikor azt feltételezte, hogy Ézsau le akarja gyilkolni mindnyájukat. Személy szerint én azt vártam, hogy ha Ézsau nem is tesz kárt Jákobban/Izráelben, legalább a szemére veti az ellene elkövetett aljasságokat, miközben elereszt néhány ízes sértést, mondjuk „Kedves ecsém, aranyér van az arcodon.”, vagy valami ilyesmit. De nem. Ehelyett mindketten zokogni kezdenek. A feltehetően amnéziás vagy demenciás Ézsau talán a viszontlátás öröme miatt, mert úgy tűnik, mintha elfelejtette volna testvére ellene elkövetett üzelmeit, Jákob/Izráel pedig minden bizonnyal a megkönnyebbülés miatt, hogy már megint megúszta a szarkeveréseit.

A háttérben a gyerekekkel aggódva ácsorgó két feleség és szolgálólány, akik eddig csak sodródtak a képtelen eseményekkel, pedig megkönnyebbülten felsóhajthattak és összenézhettek, és szavak nélkül is tudhatták, hogy mind ugyanarra gondolnak: „A férjünk egy pöcs!”

Miután elapadnak a könnyei, Ézsau felnéz és megpillantva Jákob/Izráel fészekalját megkérdezi, kik ők. Jákob/Izráel így felel: „A gyerekek, akiket Isten ajándékozott nekem.” Ennek hallatán Lea, Ráhel, Fredé és Glené Bilha és Zilpa szemei elkerekedhettek, és valószínűleg a nyelvükre kellett harapniuk, hogy ne mondják: „Isten ajándékozta neked?! Mit szívtál te? Végigkúrtál mindnyájunkat, mi ajándékoztuk neked a gyerekeket, te kókler, miközben az Úr hülyegyerek módjára szórakozott a méhünkkel!” Ennek ellenére libasorban meghajolnak a pár perce még rettegett Ézsau előtt, miközben feltehetően mérgüket elnyomva, rühellő pillantásokat lövelltek érdemeiket eltagadó kedves férjük felé.

És Ézsau is a nyelvére haraphatott Jákobra/Izráelre pillantva, azt gondolván: „Szüleink kiakadtak, amikor én két nőt vettem feleségül, aztán meg egy harmadikat. Erre ez elém állít néggyel?” Apropó szülők: Jákob/Izráel hiába volt a mama kedvence, a fejezet során egyetlen alkalommal sem kérdez rá, mi van évtizedek óta nem látott anyjával, Rebekával, vagy apjával, a kivénhedt és megvakult Izsákkal, akiről utoljára úgy tűnt, mintha a halálán lett volna.

Miután ennek a hajbókolásnak is vége, Ézsau megérdeklődi, mi végre volt a neki követek útján küldetett rengeteg ajándék. „Hogy benyaljak... őőő... hogy kedvet találjak az én uram szemei előtt.” - feleli Jákob/Izráel. Itt lenne a tökéletes pillanat, hogy Ézsau azt mondja: „Az én uram, hm? Annyi vér nem volt abban a simlis pucádban, hogy személyesen járulj elém, mondjuk bocsánatot kérni? Na, beszéljük csak meg, hogy is volt azzal a bizonyos lencsefőzelékkel, meg apánk nekem szánt egyszer használatos, pörköltvezérelt ráolvasásával, amit elhappoltál előlem!” Ám Ézsau csak azt mondja, hogy tartsd meg az aprót, te mocskos állat nincs szüksége Jákob/Izráel kenőpénz-szagú ajándékaira. Jákob/Izráel azonban ragaszkodik ahhoz, hogy testvére tartsa meg a neki küldetett jószágokat - de nem az ellene elkövetett megszégyenítő simlisségek miatt érzett megbánás szimbólumaként, hanem azért, mert amikor meglátta az arcát, az olyan volt, mintha az Úr arcát látta volna. (Így pedig már mi is tudjuk, hogy néz ki az Úr: mint a vörös, szőrös majom Ézsau!)

Ézsau végül elfogadja Jákob/Izráel ajándékait, csak ne rinyáljon már, aztán azt javasolja, folytassák együtt útjukat. Jákobnak/Izráelnek azonban esze ágában sem volt ilyesmit tenni. „Szőrös majom bátyám eddig nem hánytorgatta fel az ellene elkövetett dolgaimat, és hülye leszek hagyni, hogy később megtehesse!” - gondolhatta Jákob/Izráel, és a gyerekekre, a fiatal jószágokra és a pereputty lassú mozgására hivatkozva elutasítja az ötletet. Aztán ígéretet tesz, hogy majd Széírben találkoznak. Ha Ézsaunak lett volna egy csöpp esze, testvére korábbi üzelmeire visszagondolva azt mondta volna itt, hogy „Semmi gond, én is tudok lassan menni.”, vagy „Neked elgurult a gyógyszered, ha azt hiszed, hogy még egyszer szem elől tévesztelek.” Ám Ézsau nem mond ilyesmit. Ehelyett felajánlja, hogy hagy néhány kísérőt a saját emberei közül a pereputty védelmére. Jákob/Izráel azonban ezt is elhessegeti, valószínűleg mézes-mázosan mondván (az új fordítású Biblia alapján): „Minek az, ha elnyertem uram jóindulatát?”

Ézsau bekapja a csalit, és még aznap elindul Széírbe emberei kíséretében. Az emberben pedig akaratán kívül eluralkodik az antiklimax érzése. Mindeközben az Úr valószínűleg így reagált Jákob/Izráel legújabb simlisségére:

Jákob/Izráel igen vastag bőrrel megáldott arcára pedig feltehetően önelégült büszkeség ült ki, miközben azt figyelte, ahogy jóhiszemű és játszi könnyedséggel megvezethető testvérét elnyeli a horizont. „El sem hiszem, hogy féltem ettől a találkozástól. Harmadszor is sikerült átvernem ezt a szellemi fogyatékos, szőrös majmot!” - gondolhatta dicsőségesen, miközben Széír helyett Szukkót felé vette az irányt.

Szukkótban aztán le is telepedett, ám azt, hogy mennyi időt töltött ott, a Biblia nem taglalja. Ahogy azt sem, hogy Ézsau, amikor tudatosult benne, hogy megint csúnyán át lett verve, kereste-e csalfa testvérét, vagy csak Kovács Kati módjára azt dúdolgatta-e, hogy „Ha legközelebb látlak, már nem figyelek rád”.

Ezt követően Jákob/Izráel „minden bántás nélkül” hátára veszi ismét a pereputtyot, melynek épsége miatt olyannyira aggódott látszólag az imént, hogy Kánaánba emigráljon, és akciósan  megvásároljon egy mezőt Hámor fia, Sikem városának közvetlen közelében. (És itt lett volna a remek alkalom a jóindulatú és mindentudó Úr számára, hogy figyelmeztesse Jákobot/Izráelt, hogy egy szem lányát, Dinát a következő fejezetben maga Hámor fia, Sikem fogja itt brutálisan megerőszakolni - de nem teszi.)

Egy ilyen jó üzletet pedig illik megünnepelni, ezért Jákob/Izráel újabb oltárt állít, melynek a magyar változatban azt a nevet adja, hogy „Isten, Izráel Istene”. Ami nem azért érdekes leginkább, mert átnevezése óta itt említik az egykori Jákobot először Izráelként a szerzők, hanem azért, mert az oltár neve az eredeti (és a King James) szövegváltozatban úgy szerepel, mint „El-elohe-Yisrael”. Yisrael Izráelt, az elohe (ami az eloah szó birtokos formája) köznévi értelemben istent jelent, El pedig az egykori Kánaán területén élő politeista és monolatrista népek főistene volt (akit régebben találtak ki maguknak az ott élők, mint a Bibliában szereplő istent). Vagyis a név, amit Jákob/Izráel az oltárnak állítólag adott, igazából az, hogy „El, Izráel istene”.

Vajon miért illette Jákob/Izráel egy másik, politeista nép főistenének a nevével az oltárt? Miért nem az lett az oltár neve, hogy „JHVH/Jahve/Jehova, Izráel istene”? Az előző fejezetben (1Móz, 32:9) Jákob ezt mondja: „Óh én atyámnak Ábrahámnak Istene, és én atyámnak Izsáknak Istene, Jehova!” Miért lett itt hirtelen Jehovából El? Miért nem maradt Isten neve végig, következetesen Elohim (ami az eloah szó többes számú alakja!), ahogy az az első fejezetben volt? A Biblia nem taglalja.

***

(Mózes I. könyve, 33:1-20)

Jákób pedig felemelé szemeit és látá, hogy ímé Ézsaú jő vala, és négyszáz férfiú ő vele; megosztá azért a gyermekeket Lea mellé, Rákhel mellé, és két szolgálója mellé.

És előreállítá a szolgálókat és azok gyermekeit, ezek után Leát és az ő gyermekeit, Rákhelt pedig és Józsefet leghátul.

Maga pedig előttök megy vala, és hétszer hajtá meg magát a földig, a míg bátyjához juta.

Ézsaú pedig elibe futamodék és megölelé őt, nyakába borúla, s megcsókolá őt, és sírának.

És felemelé szemeit s látá az asszonyokat és a gyermekeket, és monda: »Kicsodák ezek teveled?« Ő pedig monda: »A gyermekek, kikkel Isten megajándékozta a te szolgádat.«

És közelítenék a szolgálók, ők és gyermekeik és meghajták magokat.

Elérkezék Lea is az ő gyermekeivel, és meghajták magokat; utoljára érkezék József és Rákhel, és ők is meghajták magokat.

És monda Ézsaú: »Mire való ez az egész sereg, melyet előltalálék?« És felele: »Hogy kedvet találjak az én uram szemei előtt.«

És monda Ézsaú: »Van nekem elég, jó öcsém, legyen tiéd, a mi a tiéd.«

Monda pedig Jákób: »Ne úgy, kérlek, hanem ha kedvet találtam szemeid előtt, fogadd el ajándékomat az én kezemből; mert a te orczádat úgy néztem, mintha az Isten orczáját látnám, és te kegyesen fogadál engem. Vedd el kérlek az én ajándékomat, melyet hoztam néked, mivelhogy az Isten kegyelmesen cselekedett én velem, és mindenem van nékem.«

És unszolá őt, és elvevé.

És monda: »Induljunk, menjünk el, és én előtted megyek.«

Felele néki Jákób: »Az én uram jól tudja, hogy e gyermekek gyengék, és hogy szoptatós juhokkal és barmokkal vagyok körűl, a melyeket ha csak egy napig zaklatnak is, a nyájak mind elhullanak.

Menjen el azért az én uram az ő szolgája előtt, én is elballagok lassan, a jószág lépése szerint, a mely előttem van, és a gyermekek lépése szerint, míg eljutok az én uramhoz Széirbe.«

És monda Ézsaú: »Hadd rendeljek melléd néhányat a nép közűl, mely velem van.« S ez monda: »Minek az? csak kedvet találjak az én uram szemei előtt.«

Visszatére tehát Ézsaú még az nap az ő útján Széir felé.

Jákób pedig méne Szukkóthba és építe magának házat, barmainak pedig hajlékokat csinála, s azért nevezé a hely nevét Szukkóthnak.

Annakutána minden bántás nélkül méne Jákób Mésopotámiából jövet Sekhem városába, mely vala a Kanaán földén, és letelepedék a város előtt.

És megvevé a mezőnek azt a részét, a hol sátorát felvonta vala, Khámornak a Sekhem atyjának fiaitól száz pénzen.

És oltárt állta ott, és nevezé azt ily névvel: Isten, Izráel Istene.