Eljött hát az idő, hogy korábbi ígéretéhez híven az Úr vízbe fojtsa a földi életet, mert az emberek, akiket a maga képére teremtett, „szívükben gonoszak”. Ha nem is adunk hitelt e történetnek, a mindent, még a legmagasabb hegyeket is beborító özönvíz elgondolása szépen szemlélteti, hogy a bronzkori emberek - még az írástudók is - miként vélekedtek többek közt a Földről, a természet működési mechanizmusairól, és arról a mindenek felett hatalmas entitásról, aki az egész hóbelevancot állítólagosan irányítja: nevezetesen az Úr Istenről, aki az első teremtéstörténet alapján az egész, roppant kozmoszt egyetlen nap leforgása alatt, mintegy utógondolatként hozta létre a semmiből - ám akinek ennél jóval több időre volt szüksége ahhoz, hogy kivégezze a jelentéktelen kis „halványkék pötty” teljes élővilágát.

Mielőtt belemennék a bibliai Özönvíz taglalásába, elmesélek egy régi-régi történetet, ami a mózesi könyveknél is korábban keletkezett (és ami egyúttal képtelenségében is valamelyest emberségesebb az utóbbiban foglaltaknál):

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Utnapistim nevű ember, akit Éa, a vizek mélységének ura egy nap felkeresett, hogy titokban elárulja neki: az istenek közös megegyezéssel borzalmas özönvízzel készülnek elpusztítani Szurippak városát és minden ott élőt. Éa a szörnyű hír közlése után arra utasította Utnapistimet, hogy vesse el gazdagságát, aztán pontosan megadott paraméterek alapján építsen bárkát rekeszekkel, gyűjtsön ebbe magvakat és állatokat, végül vackolja be magát oda ő is és családja is (ismerős?). Utnapistim így is tett: lement a tenger partjára, mesteremberek segítségével megépítette a hatalmas hajót, berakodta oda a magvakat és beterelte az állatokat. Végül ő is, rokonai is, és rokonainak gyerekei is bezárták magukat a bárkába - sőt, Utnapistim még a bárka megépítésében segédkező kézműveseket is elszállásolta.

Aztán elérkezett az ominózus pillanat: a föld megrázkódott, és az éjszaka eljövetelével szikraeső hullott a földre. Amikor a viharisten, Adad a városra bocsátotta az áradatot, Utnapistim „elvonult a fedélzetről, és Puzuramurri kapitányra bízta a bárkát s minden utasát”. „Amikor a hajnalfény felizzott”, már elképesztő erővel tombolt a vihar: fülsüketítő mennydörgés rázta meg az eget, melynek aljáról hatalmas, barna felhő kúszott egyre magasabbra. Az orkán gátakat szakított, falakat rombolt. Mindenre sötétség borult, „sűrű homály takará el a földet”, végül „cserépként összetörött az ország”. Hat napon, s hat éjjelen át zúgott-morajlott a déli szél, ami „sziklákat döntött, sarkát a víz szügyébe vágta s korbácsával habosra verve addig űzte-hajtotta, míg csak ágaskodva a hegyre nem tört. Zilált sörényű harci ménként szembeszökve, vadul sodorva, hullám zúdult az emberekre, akik lentről mindegyre följebb szöktek az ár elől s a csúcson tehetetlenül megrekedtek... Hetednapon elült az orkán, a tenger vize visszagördült medrébe s nem hullámzott többé – vége szakadt a vízözönnek!”

Oly mértékű volt a pusztítás és a szenvedés, hogy még az istenek is szűkölve menekültek Anu égi hegyére, hogy ott nyüszítsenek összekuporodva. A „széphangú” Istár istennő, látván a rombolást és az élők gyötrelmét, azonnal megbánását fejezte ki korábbi döntése miatt, és így üvöltött fájdalmában: „Tűnt idők szép városa, iszappá lettél, mert gonosz tanácsot adtam én is a többi istennel együtt! Hogyan is szólhattam ily gonoszul az isteni gyűlésen? Hogyan is pusztíthattam el így népeimet!? Ezért hagytam őket nemződni, születni, hogy most halak zsákmányaiként töltsék meg a tengert? Együtt sírnak velem az istenek is.” És sírt Utnapistim is, amikor kitekintett a bárka aprócska ablakán, és látta, hogy „odalett az ember”.

Mindez pedig nem más, mint a körülbelül négyezer-kétszáz éve keletkezett sumer-akkád Gilgames-eposz özönvízről szóló mítoszának első fele, amit a XI. tábla mesél el. Lehet szemezgetni a hasonlóságokat és különbségeket Utnapistim és Noé történetei között. Folytatás a következő bejegyzésben.

Jöjjön az Özönvíz!

(Mózes I. könyve, 7:1-24)

„Monda az Úr Noénak: Menj be te, és egész házadnépe a bárkába: mert téged láttalak igaznak előttem ebben a nemzedékben.” - 7:1

Tisztában vagyok vele, hogy rosszindulatú kukacoskodásnak fog tűnni a kérdésem, de mégis: mire fel engedte a bárkára az Úr Noé „házanépét”, hogyha kizárólag Noét látta igaz embernek az akkoriban élők között (ahogy az előző fejezetben is)? Hiszen, hogyha az Özönvíznek az előző fejezet alapján az a leplezetlen célja, hogy tiszta lappal és igaz emberekkel kezdődhessen újra minden, akkor nem túl nagy kockázat az egy „igaz, tökéletes férfiú” mellett „szívükben gonosz” egyéneket felengedni a földi élet fenntartására szánt hajóra? (Félreértés ne essék: nincs semmi bajom Noé családjával. Hogyan is lehetne? A Biblia szerzői egy büdös szóval sem értekeztek róluk eddig azon kívül, hogy Noénak van három fia és egy névtelen felesége. Bár Noé jelleméről sem tudunk sokkal többet.) Tudjuk, persze, hogy ennek a Föld későbbi benépesítéséhez van köze a teremtés lenullázása után - de vegyük figyelembe, hogy ha az Özönvíz elülését követően megint „nem igaz emberek” szaporodnának el, akkor a bibliai felfogás szerint ez azt vonná maga után, hogy az Úr előbb-utóbb ismét kénytelen lenne kiirtani mindent és mindenkit!

Még egyszer: nem túl nagy kockázat ez? A Mindenhatóról lévén szó, nem lehetett volna másként megoldani az emberi faj fennmaradását a teremtés lenullázása után? (Vagy - csak úgy mellékesen megjegyezve - egyáltalán nem lenullázni a teremtést minden földi élőlény kiirtása révén?) Például, ha már Noén kívül elvileg ki kell irtani mindent és mindenkit, mi történt a földből való állat-, és a semmiből való embergyártás első teremtéstörténetbeli módszerével? Mi történt a porból való férfikészítés második teremtéstörténetbeli módszerével? Mi történt a nőkészítés oldalbordából klónozásos, nevetséges módszerével? (Vagy ez utóbbi csak egy egyszer használatos trükk volt, hogy a nőket a férfiakhoz képest másodrendűnek mutathassák a szerzők?) Hogyha ezek a lehetőségek mind adottak, mi végre kell lehúzni az összes élőlényt egy hatalmas vécén, csak mert az emberek "szívükben gonoszak"? Bár, hogyha a valódi cél nem a jóindulatú, békés és szenvedésmentes megoldáskeresés, hanem az, hogy minden és mindenki dögöljön meg, akkor nincs több kérdésem.

„Minden tiszta baromból hetet-hetet vígy be, hímet és nőstényét; azokból a barmokból pedig, a melyek nem tiszták, kettőt-kettőt, hímet és nőstényét. Az égi madarakból is hetet-hetet, hímet és nőstényét, hogy magvok maradjon az egész föld színén.” - 7:2-3

Itt - ugyanúgy, mint a két eltérő teremtéstörténet esetében - ismételten annak lehetünk tanúi, hogy az állítólagosan Isten által ihletett, tévedhetetlennek mondott Bibliában két különböző, egymásnak több ponton ellentmondó szövegváltozat lett meglehetősen slendrián módon összehegesztve (ami abból is látszik, hogy e fejezet eredeti szövegében Isten itt is egyszer Elohim, másszor JHVH). Az előző fejezetben az Úr azt az ukázt adta ki Noénak, hogy minden állatfajból egy-egy párt gyűjtsön össze. Ez a rész azonban már különbséget tesz tiszta és tisztátalan állatok között, melyek közül az előbbiekből hét-hét, utóbbiakból pedig kettő-kettő példányt kell a bárkában elszállásolni. És vajon honnan tudhatta Noé, hogy mely állatok számítanak tisztának, és melyek tisztátalannak? Nos, sehonnan, ugyanis a titkolózó JHVH ezt Mózes idejéig nem fedte fel a szerencsés kiválasztott nép előtt. (És a Természetvédelmi Világszövetség sem létezett, hogy felhívja az Úr figyelmét arra, hogy azok a vadon élő állatfajok, melyek száma kétszázötven-ötven szaporodóképes egyedre csökkent, súlyosan veszélyeztetettnek számítanak - ez alatt már gyakorlatilag kihalásra vannak ítélve.)

Egyáltalán mit jelent az, hogy tiszta és tisztátalan állat? A választ a Léviták, vagyis Mózes harmadik könyvében találjuk, méghozzá a tizenegyedik fejezetben, amikor is az Úr felvázolja az addigra már Egyiptomból kimenekített, kiválasztott népnek, hogy mely állatokat vehetik maguknak eledelül (tiszták), és melyeket nem (tisztátalanok).  E lista szerint pedig tisztátalan (és „útálatos”)

• a „barmok” közül a teve, a hörcsög, a nyúl, a disznó, és „minden barom, a melynek hasadt a körme, de nincs egészen ketté hasadva, és nem kérődzik” (3Móz, 11:26);
• minden uszonnyal és pikkellyel nem rendelkező vízi élőlény;
• a madarak közül a sas, a keselyű, a halászsas, a sólyom, a héja, a holló, a strucc, a bagoly, a kakukk, a karvaly, a kuvik, a hattyú, a fülesbagoly, a bölömbika, a pelikán, a gém, a gólya, a szarka, a büdös - vagy búbos - banka és a denevér (mely utóbbi természetesen nem madár, hanem elevenszülő emlős, de ezt a bakit a korábbi és későbbi, szintén tudatlanságból fakadó tévedések nagyságrendjének fényében akár el is nézhetjük a Biblia szerzőinek);
• minden négy lábon járó(!) szárnyas rovar;
• minden állat „a mely a négylábúak között a talpán jár” (3Móz, 11:27);
• a csúszó-mászó állatok közül a menyét, az egér, a gyík, a sündisznó, a kaméleon, a gekkó, a tarkagyík, a csiga és a vakond. E konkrét fajok felsorolása után azonban hirtelen minden „a mi csúszik-mászik a földön, útálatos legyen, meg ne egyétek” (3Móz, 11:41);
• minden állat, ami hason csúszik, és minden állat a csúszó-mászók közül, ami négy vagy több lábon jár.

Az imént említett, tisztátalannak kikiáltott fajokból tehát elvileg csak egy-egy párt kellett Noénak becsalnia a túlélést jelentő bárkába, a fennmaradó több százezer fajból pedig hét-hét példányt kellett valahogy összegyűjtenie. Azt, hogy ezt pontosan mégis hogyan tette Noé, és azt, hogy egyáltalán honnan tudta, hogy mely fajokból kell kettőt-kettőt, és melyekből kell hetet-hetet összegyűjtenie, a Biblia nem taglalja. Feltételezem, hogy nem az Úr által kiirtásra ítélt, „szívükben gonosz”, rohadék emberek segédkeztek neki e lehetetlen küldetésben - ha így lett volna, akkor ez újabb érdekes bepillantás lenne Noé és JHVH jellemébe.

„Mert hét nap múlva esőt bocsátok a földre negyven nap és negyven éjjel; és eltörlök a föld színéről minden élőt, melyet teremtettem.” - 7:4

Biztos, ami biztos alapon JHVH/Elohim negyedszerre is elismétli tömeggyilkos szándékát - ami annyira nem meglepő, hogyha azt vesszük alapul, hogy mindezt egy ötszáz (500!) év feletti, így memóriájában feltehetően erősen korlátozott embernek mondja.

„Cselekedék azért Noé mind a szerint, a mint az Úr néki megparancsolta vala. Noé pedig hatszáz esztendős vala, mikor az özönvíz volt a földön.” - 7:5-6

Száz év telt el tehát az előző fejezet és jelenlegi eseményei között. Vagyis az Úrnak nem volt elegendő száz év arra, hogy lenyugodjon, vagy hogy más megoldást találjon az emberi gonoszság problematikájára, mint hogy minden élőlényt legyilkoljon. Sajnos a Közel-Keleten akkoriban rendkívül nehéz volt kompetens indulatkezelési terapeutát találni. Kár. Noéra pedig olyannyira nem vonatkozott az előző fejezetben kinyilvánított isteni parancsolat, ami az emberek maximális életkorát 120 évben határozta meg, hogy az Özönvíz idején ennek éppen ötszörösét taposta már.

Egyébként miért volt olyan fontos az Úrnak, hogy a bárka száz éves építési projektje előtt jelentse be, hogy az ember életkora mostantól maximum 120 év lehet? Ha amúgy is megöl mindenkit, nem teljesen mindegy, milyen kort élhetnek meg az áldozatok? Nem lett volna logikusabb mindenki kiirtása után foganatosítani ezt, majd közölni a hírt a Noé famíliával? Sém, Hám és Jáfet száz esztendősek voltak az Özönvíz idején. Ezek szerint a kataklizmikus kihalási esemény lecsengése után még maximum húsz év állt rendelkezésükre, hogy besegítsenek az ember faj fenntartásában? Egy súlyosan veszélyeztetett faj esetében, ha valami, hát ez a Mission: Impossible.

„Beméne azért Noé és az ő fiai, az ő felesége, és fiainak feleségei ő vele a bárkába, az özönvíz elől. A tiszta barmok közűl, és a tisztátalan barmok közűl, a madarak közűl, és minden földön csúszó-mászó állat közűl, kettő-kettő méne be Noéhoz a bárkába, hím és nőstény: a mint Isten megparancsolta vala Noénak. Lőn pedig hetednapra, hogy megjöve az özönvíz a földre.” - 7:7-10

Na, álljunk meg, mert mindjárt eldurran az agyam: most akkor a tiszta állatok közül mégsem hét-hét példány megy a bárkába, amint az néhány sorral feljebb írva vagyon, hanem mégiscsak kettő-kettő? Mi értelme volt akkor ennek a képtelen tiszta-tisztátalan különbségtételnek? Hitbuzgalmukban a Biblia összeállítói nyilván nem figyeltek oda az ilyen finom részletekre és anakronizmusokra. Mindenesetre Noé teljesíti az Úr első strófában mondott parancsát, és családjával és több százezer állatfaj képviselőivel egyetemben bevackolja magát a bárkába. Azt, hogy Noé hogyan érte el, hogy a ragadozók ne faljanak fel, vagy öljenek le más állatokat, a Biblia nem taglalja. Ahogy azt sem, hogy miként sikerült felcsalnia őket a bárkára - bár hatszáz év alatt nyilván volt ideje arra, hogy autodidakta módon kiképezze magát a világ első állatidomárjának (és, ami azt illeti, hajóácsának is), noha erre nincsen semmiféle utalás a szövegben.

„Noé életének hatszázadik esztendejében, a második hónapban, e hónap tizenhetedik napján, felfakadának ezen a napon a nagy mélység minden forrásai, és az ég csatornái (ablakai) megnyilatkozának.” - 7:11

Tehát, hogyha a biblikus idővonalat vesszük alapul, akkor az Özönvíz az Ádám teremtése utáni 1656. év februárjának 17. napján kezdődött. Vagyis a mindenható, mindentudó, mindenütt jelenlévő, és egyes elmondások szerint mindörökkön létező, jóságos Úr Isten 1656 évig volt képes elviselni saját emberteremtményeit, akiket a maga képére formált (ami, egyes mai embereket nézve és hallva, végül is nem kis teljesítmény), mielőtt az élővilág többi részével együtt kiirtotta volna mindet. Micsoda mértékletesség! Micsoda jóság! Micsoda szeretet!

Ahhoz, hogy pontosan értsük, mit takarnak a „nagy mélység forrásai” és az „ég ablakai” kifejezések, az első teremtéstörténethez kell visszakanyarodnunk. Ahogy az ezt taglaló bejegyzésben írtam, e genezis világfelfogása szerint a Föld egy szilárd burával, más szóval firmamentummal fedett korong, ami egy egész univerzumnyi, titokzatos eredetű ősvízben létezik: vagyis a földfelszín alatt is, és a firmamentum felett is végtelen víz zárja körül. Az „ég ablakait” pedig egyfajta csapóajtókként lehet elképzelni, melyek ha megnyílnak, akkor esik az eső, ha pedig bezáródnak, akkor eláll az eső. (Még Arisztophanész [i.e. 446 - i. e. 386] idejében is magyarázatra szorult, hogy az esőzés előfeltétele a felhők megléte, lásd A felhők című színdarabot.) Nos, ez esetben nem záródtak be az „ablakok”.

„És esék az eső a földre negyven nap és negyven éjjel. Ugyanezen a napon mentek vala be Noé és Sém és Khám és Jáfet, Noénak fiai, és Noé felesége és az ő fiainak három felesége velök együtt a bárkába. Ők, és minden vad az ő neme szerint és minden barom az ő neme szerint és minden csúszó-mászó állat, mely csúsz-mász a földön, az ő neme szerint és minden repdeső állat az ő neme szerint, minden madár, minden szárnyas állat, kettő-kettő méne be Noéhoz a bárkába minden testből, melyben élő szellem vala. A melyek pedig bemenének, hím és nőstény méne be minden testből, a mint parancsolta vala Isten őnéki: és az Úr bezára utánuk az ajtót.” - 7:12-16

Na, akkor itt is álljunk meg, mert azon kívül, hogy mindjárt eldurran az agyam, még tökön is fogom szúrni magam: csupán néhány sorral feljebb Noé és „házanépe”, meg az összes állat bementek már a bárkába - még mielőtt a földből feltört volna az ősvíz, és negyven napra megnyíltak volna a firmamentum ablakai! Erre most bevonulnak még egyszer? (Tán kijöttek, hogy a megkíméltek nyugalmával, családilag csodálhassanak meg egy meghitt kihalási eseményt?)

Ráadásul egy nap leforgása alatt betereltek több százezer vadállatot is? Komolyan, egy nap alatt? Hogyan? 20 állat/sec sebességgel? És ne kerülje el a figyelmünket az sem, hogy ebben a részben már nincsenek megkülönböztetve a tiszta és tisztátalan állatok: mindegyikből csupán egy pár suhan be elképesztő sebességgel a bárkába (tehát a korábban említett hetes szám itt is kukázva lett). JHVH/Elohim végül e második, és egyben utolsó bevonulás után bezárja mögöttük az ajtót (de feltehetően csak azután, hogy eloltotta az állatok hatalmas sebessége és súrlódása következtében keletkezett tüzeket). Utnapistimmel ellentétben Noé a szűk családon kívül senki mást nem szállásolt el a bárkában. Micsoda "igaz, tökéletes férfiú"!

„Mikor az özönvíz negyven napig volt a földön, annyira nevekedének a vizek, hogy felveheték a bárkát, és az felemelkedék a földről. A vizek pedig áradának és egyre nevekedének a földön, és a bárka jár vala a víz színén. Azután a vizek felette igen nagy erőt vevének a földön, és a legmagasabb hegyek is mind elboríttatának, melyek az egész ég alatt valának. Tizenöt singgel (könyökkel) nevekedének a vizek feljebb, minekutánna a hegyek elboríttattak vala.” - 7:17-20

Ezek szerint tehát 6,675 méternyire (1 könyök = 44,5 cm) emelkedett a víz a legmagasabb hegycsúcs, vagyis a Mount Everest (8848 méter) fölé. De ugyan ki és honnan tudhatta akkoriban, melyik a Föld legmagasabb hegye, hogyha - példának okáért - még Amerika és Ausztrália létezéséről sem tudtak? Na és hogyan, és ki mérte le, hogy pontosan tizenöt könyökkel emelkedett a víz szintje e titokzatos hegy magassága fölé? Ha meg is tesszük azt az önkényes engedményt, hogy a bolygó legmagasabb pontjának a szövegek keletkezésének régiójában található Ararátot (5165 méter) vesszük - ahol (spoiler alert) a bárka a történet szerint később megfeneklett -, még így is fényévekre vagyunk bármitől, amit akár csak hozzávetőlegesen is valószínűnek lehetne hazudni.

Hiszen mindez maximum akkor lehetne csak lehetséges, hogyha a Föld tényleg lapos lenne (nem az), és a földkéreg alatt valóban végtelen mennyiségű ősvíz lenne (de nincs), emellett tényleg szilárd bura fedné, ami elválasztja az atmoszféra tetejét a felette lévő ősvíztől (de ez sincs). Ma már - a maga módján siralmasan kacagtató - Lapos Föld Társaság (Flat Earth Society) tagjain kívül szinte egyáltalán nincs olyan önbecsüléssel (és nyolc általánossal) rendelkező ember, aki komolyan, szégyenérzet nélkül érvelne emellett. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy a geológusok az idők során nem találtak semmiféle bizonyítékot semmiféle világméretű özönvízre - mert ha lett volna ilyen, annak lennének egyértelmű nyomai. Például az ókori egyiptomiaknak sem szólt senki.

„És oda vesze minden földön járó test, madár, barom, vad, és a földön nyüzsgő minden csúszó-mászó állat; és minden ember. Mindaz, a minek orrában élő szellem (az élet lehelete) vala, szárazon valók közűl mind meghala. És eltörle az Isten minden állatot, a mely a föld színén vala, az embertől a baromig, a csúszó-mászó állatig, és az égi madárig; mindenek eltöröltetének a földről; és csak Noé marada meg, és azok akik vele valának a bárkában. És erőt vevének a vizek a földön, száz ötven napig.” - 7:21-24

És, persze, „eltörölteték” az összes hal és tengeri emlős, emellett az összes növény is, mintegy járulékos veszteségekként, amikor a sós vizek „összekeveredtetének” az édes vizekkel (ám a halak és tengeri emlősök, csakúgy, mint a második teremtéstörténetben, itt is el vannak felejtve). Kísérlet gyanánt nézzük csak meg, mi fog történni, hogyha az aranyhalunk akváriumának körülbelül 20 Celsius-fokos édesvizét kicseréljük ennél hidegebb tengervízre! Próbáljuk csak ki, meddig bírja majd kedvenc szobanövényünk, hogyha sós vízbe merítjük, és áztatjuk 150 napon át!

És ehhez vegyük hozzá még azt is, hogy a Biblia alapján a tengerszinttől mérve 8854,675 méter magas víztömeg borította a Föld teljes felszínét (a Mariana-árok legmélyebb pontjától, vagyis a Challenger Deeptől mérve pedig 19848,675 méter)! Vajon mennyi fény szűrődhetett le ilyen körülmények között például az Ararát csúcsára? Nos, semennyi. A napfény - bizonyos feltételek mellett - legfeljebb ezer méteres mélységig képes lehatolni a vízben, az ez alatti területeket már állandó éjfél-zónának nevezik, és teljes sötétség és hideg uralkodik ott. A fotoszintézis 200 méteres tengermélység után gyakorlatilag lehetetlenné válik: vagyis adieu, minden növény!

És hiába könyörgött fejvesztve kegyelemért, hiába jajveszékelt, hiába esedezett megannyi férfi, öregasszony, terhes nő és gyerek, és hiába menekült vegytiszta pánikban magasabb helyekre a víz elől megannyi állat: az Úr csak Noét kiáltotta ki igaznak, ezért rajta és családján kívül abortálta a teljes földi életet.

Összefoglalva: hogyha a hirtelen jött hatalmas víztömeg nem végzett volna eleve minden földi élőlénnyel, akkor ezt az édes és a sós vizek összekeveredése, a huzamos ideig tartó roppant víznyomás, sötétség és hideg minden bizonnyal megtette - a teljes földi és vízi életet, embereket, állatokat és növényeket tekintve egyaránt. (Kivéve a korábbiakban taglalt óriásokat, vagy nephilimeket.) Pontosabban megtette volna, hogyha fikarcnyi hitelt is lehetne adni a Gilgames-eposz özönvíztörténetének e felturbózott, túllicitált és, ha ez lehetséges, még inkább értelemgyalázó plagizálásának. (Melyben JHVH/Elohim - Istár istennővel ellentétben - nem mutat semmiféle megbánást, vagy lelkiismeretfurdalást kegyetlen és gyomorforgató tettéért.) Ha pedig Utnapistim elbeszélését nem tekintjük valóságosnak, akkor ezt Noé történetével végképp nem tehetjük meg.

***

A következő fejezetben az Úr minden bizonnyal kihúz valamiféle hatalmas, rejtett dugót, mert más magyarázat nem nagyon van arra, hogy a bolygót beborító, mindent és mindenkit legyilkoló, elképesztő mennyiségű víztömeg mitől indulna apadásnak.