Aki idáig eljutott, annak biztos feltűnt már egy nyugtalanító mintázat: a Biblia eddigi fejezeteit olvasva nagyon úgy látszik, hogy az Úr Isten szinte minden egyes emberi próbálkozást, mellyel bármilyen értelemben közelebb kerülhetnének hozzá teremtményei, válogatott kegyetlenségekkel igyekszik aktívan megakadályozni. Nem ehetsz a Tudás fájáról. Nem ehetsz az Élet fájáról. Ne hozz nekem kedves gesztusként holmi piszlicsáré gyümölcsöket, mint az a félnótás Kain. És most a legújabb az, hogy ne építs magas épületeket, hogy közelebb lehess hozzám, különben új nyelvet ültetek az agyadba, amit mások nem fognak érteni. Vagyis az Úr láthatóan bármilyen drasztikus eszközt hajlandó bevetni annak érdekében, hogy emberi teremtényeinek minden olyan próbálkozását letörje, ami saját határaik feszegetésére, vagy önnön fejlődésükre irányul - noha állítólagosan a maga képére teremtette őket, így természetes ambícióik is feltehetően hasonlók lehetnek. (#GodWorksInMysteriousWays) Ezen felül, mintha ez nem lenne elég egy fejezetre, jön egy újabb genealógia is - ráadásul ismét elképesztő életkorokkal -, emellett feltűnik a színen a judaizmus, a kereszténység és az iszlám közös ősatyja, Ábrahám is, aki egyelőre még Ábrám néven fut.

(Mózes I. könyve, 11:1-32)

„Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének. És mondának egymásnak: »Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól«; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És mondának: »Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.«” - 11:1-4

Az előző fejezetben azt olvashattuk, hogy Noé fiainak leszármazottai közül már többen is külön nyelveket alakítottak ki saját nemzetségeiknek - itt viszont azzal szembesülünk, hogy az egész emberiség ugyanazt az egy nyelvet beszéli.

Visszaugrottunk az időben talán? Úgy kell ezt értelmezni, hogy Hám unokája, Nimród még az előtt alapította Bábelt (1Móz, 10:10), az előtt  kezdett épülni Bábelben torony, és az előtt szállt alá az Úr összezavarni a nyelvet, hogy a többi nemzetség különálló nyelveket hozott volna létre? Ily módon pedig a jelen fejezetben foglaltak igazából valahová az előző passzus eseményei közé ékelődnek be? Az előző fejezetet újraolvasva én azt mondanám, hogy ez a felfogás nem lenne helytálló. Hiszen amíg az imént felvetett értelmezéssel látszólag összhangban lenne időben az, hogy a Biblia szerint Jáfet szigetlakó unokái, vagyis Nimród kortársai elkezdtek „a maguk nyelvén” beszélni (1Móz, 10:5), addig azzal már nehezebben lehetséges összeegyeztetni, hogy Hám fiairól - köztük az elátkozott Kánaánról -, tehát egy korábbi generáció tagjairól is azt deklarálja a szöveg, hogy saját nyelvet alakítottak már ki addigra (1Móz, 10:20). Sőt, utóbbi helyzet áll fenn Sém fiainak esetében is (1Móz, 10:31). Ezenfelül ott van az az állítás, hogy a földi nyelvek Péleg, vagyis Sém dédunokájának, más szavakkal egy későbbi generáció idején váltak külön (1Móz, 10:25). Vagyis mindezek fényében nem lehet szó arról, hogy Bábel tornyának története időben beékelődik valahová Noé genealógiájába: hiszen ha ez lenne a helyzet, akkor egyidejűleg több helyre, több generációhoz is be lehetne, vagy be kellene szúrni azt.

Ne tévesszük szem elől, hogy a biblikus idővonalon még mindig a Teremtés utáni 1700-as évek körül járunk, emellett azt se feledjük, hogy a valóság idővonalán sok nép beszélt már sok különböző nyelven, jóval e szövegek keletkezését megelőzően. Vagyis aki nem akarja komolyan azt állítani, hogy többek közt a sumerek, akkádok, indiaiak, kínaiak, inkák és egyiptomiak nyelve igazából egy és ugyanaz volt, annak nem ebben a bronzkori mesében kell keresnie a megoldást arra a kérdésre, hogy miért van ennyiféle nyelv a Földön.

Szintén az előző fejezetben szerepel, hogy Hám unokája, Nimród alapította Sineár földjén azt a bizonyos várost, ahová az emberek megérkeztek, aztán téglát égettek, szurkot szereztek, és ambícióktól duzzadva nekiláttak a bajt hozó torony építésének, hogy nevet szerezzenek maguknak, és el ne széledjenek. (Apró adalék, hogy égetett téglát már a mezopotámiai emberek is biztosan használtak i.e. 3000 környékén.)

Feltételezem, hogy igazából főként az utókor szemében akarhattak maguknak nevet szerezni a bábeliek, hiszen a történet alapján Nimród idejében, amikor feltehetőleg megkezdődtek a torony munkálatai, nem sokan éltek a bolygón - merthogy elviekben két generáció, vagyis csupán maroknyi ember született lenn, az Özönvíz utáni sivár Földön.

Azt azonban már nem csak feltételezem, hogy az „el ne széledjünk az egész földnek színén” felhívás ellentmond JHVH/Elohim azon parancsolatainak, melyeket először a Teremtés, majd az Özönvíz után közölt, és melyekben arra szólítja fel az embereket, hogy szaporodjanak és töltsék be az egész földet (1Móz, 1:28 és 9:1, 7): hiszen „el nem széledve”, egy helyen összpontosulva igen nehéz lenne meghódítani bármit is, nemhogy az egész földet, ahogy azt az Úr előirányozta. (Érdekes, hogy ez a nyilvánvaló emberi engedetlenség nem fog szerepelni alább abban az „érvelésben”, amivel az Úr későbbi tettét - vagyis az akkor állítólag egyetemes emberi nyelv összezagyválását - magyarázza. Márpedig az ember azt gondolná, hogy az Úrnak az emiatt érzett bosszúsága is közrejátszhatott ebben.)

„Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek vala az emberek fiai. És monda az Úr: »Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét.« És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost. Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére.” - 11:5-9

Isten evolúciójának itt még abban a szakaszában járunk, amikor ugyan képes például a legmagasabb hegyeket is beborító, globális Özönvizet kreálni, ám időnként mégis muszáj leereszkednie teremtményei közé, hogy jobban láthassa, mit művelnek. Nyilván ahonnan leszállt, nem látta jól, mit machinálnak oly elbizakodottan, és oly serényen az emberek. Én pedig arra gondolok, hogy ha nem látta jól, akkor mégsem lehetett olyan magas (nemhogy égig érő) az a nyüves torony.

És, mivel a blog neve magyarul az, hogy „Senki sem számít a spanyol inkvizícióra”, lenne még néhány kérdésem. Például, mit ért JHVH az alatt, hogy „ímé e nép egy”? Az előző fejezet egésze arról szólt, hogy az emberek miként tettek eleget a fentiekben is említett, korábban többször megismételt isteni parancsnak: vagyis miként széledtek szét Noé fiainak nemzetségei a földön, hogy betölthessék annak egészét (ismét), és milyen népeket alapítottak, méghozzá különálló nyelvekkel - és most hirtelenjében megint egyek? És hogyan tudnám nem végtelenül cinikusként felfogni azt a megállapítást, miszerint az emberiség "munkájának ez a kezdete", hogyha figyelembe veszem az Özönvizet, melyben minden addigi munka lenullázódott? Emellett most tűnik fel az Úrnak, hogy bármilyen képtelenséget véghezvihetnek a bibliai emberek, amit csak elgondolnak magukban? Most, miután Noé minden egyes földi állatfajból összegyűjtött két-két példányt, és megépített egy olyan bárkát, aminek még rakomány nélkül is el kellett volna süllyednie a fizika törvényei alapján, ennek ellenére mégis elsüllyeszthetetlennek bizonyult a történet tanúsága szerint? Most, miután három darab százéves fószer közreműködésével létrejött három generációnyi ember, akiknek a maximális életkora - szintén isteni parancsolatra - „csupán” 120 év lehetett már? Mindezek után, csak most gondolja azt magában az Úr, hogy „Ezeknek a rohadékoknak semmi sem lehetetlen!”? És kihez beszél, amikor azt mondja, hogy „szálljunk alá, és zavarjuk össze a nyelvöket”? Nem arról volt szó, hogy egyedül van? Talán a hatodik fejezetben emlegetett, titokzatos „fiaihoz” szól (1Móz, 6:2)? Vagy ezt egyszerűen csak királyi többesként kell értelmezni, és igazából csak magával diskurál? (Utóbbi esetben ki, és honnan tudta, hogy az Úr ezt mondta?) És az utolsó kérdés: ha az Úr amúgy is „elszéleszté” az embereket, hogy megakadályozza a torony megépítését, mi végre kellett ezt még azzal is megfejelnie, hogy „az egész föld nyelvét” összezagyválja (jól kicseszve többek közt szegény egyiptomiakkal, kínaiakkal és inkákkal is, akik feltehetően olyan hülyék voltak, hogy az egészből - ugyanúgy, ahogy az Özönvíz esetében - nem tűnt fel nekik semmi)?

Képzeljük csak el azt a pánikot, amit a közös nyelv állítólagosan váratlan szétrobbanása okozhatott: egy pillanat leforgása alatt kiveszett az emberek fejéből az addig ismert, állítólag egyetlen nyelvük, melynek használatával a körülöttük lévő világot értelmezték, és amivel kommunikáltak egymással - aztán ugyanilyen váratlanul felváltotta ezt számos, teljesen új, eltérő nyelv, méghozzá azok teljes fonetikájával, fonológiájával, morfológiájával, szintaxisával, szemantikájával és pragmatikájával együtt - csoda, hogy nem robbant fel az agyuk! Addig ismeretlen hangokat kezdtek el képezni, és addig ismeretlen szavakkal, összezavarodva próbálták megtudni egymástól mindhiába, hogy mégis mi történik. Aztán pislognak egyet, és amikor felnyílik szemhéjuk, váratlanul máshol találják magukat. (Én pedig ismételten aránytalanul túlzó reakcióját látván arra gondolok, micsoda mázli, hogy az Úr a büntetések köréből korábban kukázta egy esetleges újabb Özönvíz lehetőségét.)

Emlékszem, iskoláskoromban nekünk azt a magyarázatot adta egy tanárunk a bábeli isteni tettre, hogy az Úr azt akarta megakadályozni, hogy az emberek olyan magasságba kerüljenek a torony révén, amivel egyenrangúvá válhatnak vele (mert a magasság valamiért Isten territóriuma), és a közös nyelv szétcincálásával az volt a célja, hogy az afféle emberi együttműködésnek szabjon gátat, ami egy hasonlóan veszélyes projekt indítására sarkallná őket. Én pedig gyerekként a magasságot szó szerint, vagyis tengerszint feletti magasságként értelmezve arra gondoltam, milyen jó, hogy nem repülőgépet építettek az akkori emberek, mert akkor lettünk volna csak igazán nagy szarban. Emellett az a blaszfémia is eszembe jutott, hogy ha az Úr annyira tartott attól, hogy emberteremtményei egy bizonyos tengerszint feletti magasságot elérve hasonlatossá válnak hozzá, akkor vajon miért nem volt előrelátóbb, és teremtette az egész (korong alakú) birodalmát teljesen síknak?

Tovább játszva a magasság gondolatával, vajon hogyan nézne ki a világ, ha a bábeli történet igaz lenne? Minden reptéren, űrrakétán, hegyen és felhőkarcolón lenne egy figyelmeztető jelzés, miszerint „Felhívjuk utasaink/látogatóink figyelmét, hogy bizonyos magasság elérése után hirtelen és végérvényesen más nyelveket fognak beszélni, és nem fogják többé érteni embertársaikat”? Továbbá egy másik nyelv elsajátításához - amit senki más nem beszélne - elegendő lenne pilótának, asztronautának, vagy hegymászónak állni? Ilyen feltételek mellett lennének egyáltalán repülők, meteorológiai léggömbök és magas épületek?

Mindez, persze, csak némi csipkelődő mókázás a részemről, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a nyelvelsajátítás folyamata jóval bonyolultabb annál, mintsem hogy komolyan azt gondolja bárki, hogy egy egykori isteni közbeavatkozás okozta a Föld nyelvi sokszínűségét. Ha egyetemi éveim alatt nem olvastam volna nyelvtudománnyal foglalkozó könyveket és cikkeket, akkor is feltenném magamban azt a kérdést, hogy vajon mi lehet valószínűbb? Az, hogy a korai emberek eleve rendelkeztek (noha kezdetleges) nyelvalkotási és nyelvelsajátítási képességekkel, ami szétszéledésüket és különböző régiókban való letelepedésüket követően más-más nyelveket, és így más-más világlátásokat eredményezett, méghozzá hosszú idő lefolyása alatt; vagy az, hogy a felnőttként és tudatlannak teremtett Ádámnak és Évának eleve az agyába volt kódolva egy kiforrott nyelv (méghozzá annak teljes fonetikájával, fonológiájával, morfológiájával, szintaxisával, szemantikájával és pragmatikájával), amit egy jóindulatúnak mondott kozmikus intelligencia később számos, különálló nyelvre bontott (méghozzá azok teljes fonetikájával, fonológiájával, morfológiájával, szintaxisával, szemantikájával és pragmatikájával), majd ezeket pillanatok alatt, erőszakkal beletöfködte az akkori emberek agyába, és ezt követően különböző régiókba teleportálta őket - ráadásul tette mindezt egy minden bizonnyal primitív eszközökkel felhúzott építmény miatt, ami jócskán eltörpülhetett nem csak jó pár jövőbeli épület, hanem az Ararát mellett is, ahol Noé bárkája a történet szerint megfeneklett, ám a hajó lakóinak nyelve nem változott meg ettől. (Egyébként a Biblia alapján Noé még élt a hirtelen nyelvi káosz idején.)

Mielőtt rátérnék a fejezet fennmaradó részére, röviden leírnám, hogy milyen benyomásom alakult ki az eddigiek alapján az Úr és teremtményeinek kapcsolatáról. Nimród népe összefogott, hogy létrehozzon valami grandiózust, és ezt az emberi természetből fakadó, ambiciózus törekvést, ezt az emberi együttműködést az Úr olyan aránytalan büntetéssel törte le, mely tettére semmiféle magyarázatot nem ad teremtményeinek. Szinte ugyanaz a helyzet, mint Kain esetében: az Úr nem mondja el, mik az elvárásai („Döglött állatokat hozz, ha be akarsz vágódni nálam, ne holmi szaros kis gyümölcsöket!”), ennek ellenére elvárja, hogy teremtményei tisztában legyenek ezekkel. Erre az isteni hozzáállásra gondolhatnak azok, akik az Úr embereken való uralkodását egy totalitárius rendszerhez hasonlítják: a korlátlan hatalmú despota irányítása alatt az alattvalók sosem lehetnek tisztában azzal, hogy mik azok a szabályok, amelyeket be kell tartaniuk, így pedig azzal sem, hogy mikor szegik meg ezeket, vagy hogy mi lesz ezért a büntetés. Mindenesetre vigasztalhat a tudat, hogy állítólag szeret minket.

„Ez a Sém nemzetsége: Sém száz esztendős korában nemzé Arpaksádot, két esztendővel az özönvíz után.” - 11:10

Eléggé éles váltás belefogni egy genealógiába egy ilyen lehengerlő horderejű (és abszurditású) esemény után, de nézzük el ezt a szerzőknek és lejegyzőknek: nehéz lehetett akkoriban jó dramaturgot találni.

A bábeli zűrzavar jelentőségét figyelembe véve talán csak apró-cseprő kukacoskodásnak hat megemlíteni, hogy Sém nem lehetett száz éves „két esztendővel az özönvíz után”: Noé ötszáz (500!) éves volt, amikor Sém, Hám és Jáfet megszületett (1Móz, 5:32), és hatszáz (600!) éves volt, amikor elkezdődött az Özönvíz (1Móz, 7:6). Vagyis két évvel az Özönvíz után Sémnek minimum 102 évesnek kellett lennie. (Azt írom, minimum, hiszen az Özönvizet leíró fejezet eltérő időtávokat emleget.)

„És éle Sém, minekutánna nemzette Arpaksádot, ötszáz esztendeig és nemze fiakat és leányokat.” - mindegy

Sém hatszáz (600!) - vagy hatszázkét (602!) - éves korában halt meg. Még jó, hogy az Úr korábban 120 évben maximalizálta az emberek lehetséges életkorát (1Móz, 6:3)...

És most, akármilyen unalmas, nézzük a többieket is, de már csak ömlesztve:

„Arpaksád pedig hatrminczöt esztendős vala, és nemzé Séláht. És éle Arpaksád, minekutánna nemzette Séláht, négyszáz három esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.

Séláh pedig harmincz esztendős vala, és nemzé Hébert. És éle Séláh, minekutánna nemzé Hébert, négyszáz három esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.

Héber pedig harmincznégy esztendős vala és nemzé Péleget. És éle Héber, minekutánna nemzé Péleget, négyszáz harmincz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.

Péleg pedig harmincz esztendős vala, és nemzé Réut. És éle Péleg, minekutánna nemzé Réut, kétszáz kilencz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.

Réu pedig harminczkét esztendős vala, és nemzé Sérugot. És éle Réu, minekutánna nemzé Sérugot, kétszáz hét esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.

Sérug pedig harmincz esztendős vala, és nemzé Nákhort. És éle Sérug, minekutánna nemzé Nákhort, kétszáz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.

Nákhor pedig huszonkilencz esztendős vala, és nemzé Thárét. És éle Nákhor, minekutánna nemzé Thárét, száz tizenkilencz esztendeig, és nemze fiakat és leányokat.” - 11:12-25

E jelentéktelen figurákkal, nevetséges életkoraikkal és a nők hiányával igazából nem látom értelmét többet foglalkozni: ebbe a folyóba már beleléptünk. Az előző bejegyzésben említettem azt is, hogy Lukács evangéliuma szerint Séláh apja nem Arpaksád, hanem Kénán volt (3Lk, 3:35-36). Ebből a részből a legérdekesebb kérdés számomra az, hogy vajon milyen nyelvet, vagy nyelveket beszéltek Péleg után Sém egyenesági leszármazottai? Az ő nyelvükön volt Bábel Bábel, vagy valamelyik másik nemzetség nyelvéből vették ezt át a szerzők?

„Tháré pedig hetven esztendős vala, és nemzé Ábrámot, Nákhort, Háránt. Ez a Tháré nemzetsége: Tháré nemzé Ábrámot, Nákhort és Háránt. Hárán pedig nemzé Lótot. Meghala pedig Hárán, az ő atyjának Thárénak szemei előtt, az ő születésének földjén, Úr-Kaszdimban.” - 11:26-28

Táré egy meg nem nevezett anya közreműködésével nemzi azt az Ábrámot, aki állítólagos cselekedetei révén később közös ponttá fog válni a judaizmusban, a kereszténységben és az iszlámban is (és akit az Úr később átkeresztel Ábrahámnak [1Móz, 17:5], valahogy úgy, ahogy Lady Lavender elkezdte Ivy-t Etelnek hívni). Halleluja!

Második fiát Táré saját apja nevére keresztelte, talán tiszteletből azért, mert ebben a genealógiában Náhór papa lépte túl legkevésbé az Úr által korábban kijelölt 120 éves életkor-intervallumot, és 148 éves korában hajlandó volt meghalni.

Táré harmadik fia, Hárán pedig amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is hunyt.

„Ábrám pedig és Nákhor vőnek magoknak feleséget: az Ábrám feleségének neve Szárai; a Nákhor feleségének neve Milkhah, Háránnak Milkhah atyjának és Jiszkáh atyjának leánya.” - 11:29

Jelöljük be ezt a helyet a Szentírásban, ugyanis a Bibliában olyan sűrűn fordul elő, hogy rövid időn belül három nőalak születését említsék a szerzők, mint az, hogy JHVH nem reagál túl valamit!

Ábrám/Ábrahám újdonsült felesége, Száraj sem marad mindig Száraj: belőle lesz a későbbiekben Sára (1Móz, 17:15).

A kurtán-furcsán megfogalmazott családi kapcsolatokból pedig úgy tűnik, hogy hirtelen halála előtt Háránnak Lóton kívül volt két másik gyereke is, méghozzá Szárajhoz hasonlóan (dobpergés!) lányok: Milká alpesi varázslat és Jiszká. Milkát aztán apjának testvére, Náhór, vagyis saját nagybátyja vette feleségül, ami akkoriban még nem adott okot szemöldökráncolásra, hiszen szükségszerű és létszükséglet volt a belterjes szaporodás az Özönvíz után.

„Szárai pedig magtalan vala; nem vala néki gyermeke.” - 11:30

:(

„És felvevé Tháré Ábrámot az ő fiát, és Lótot, Háránnak fiát, az ő unokáját, és Szárait, az ő menyét, Ábrámnak az ő fiának feleségét, és kiindulának együtt Úr-Kaszdimból, hogy Kanaán földére menjenek. És eljutának Háránig, és ott letelepedének. Vala pedig Tháré kétszáz öt esztendős, és meghala Tháré Háránban.” - 11:31-32

Táré, Ábrám, Lót és Száraj könnyes búcsút vettek Náhortól, Jiszkától és Milkától, aztán elindultak Kánaánba (reménykedve, hogy ott is lesz majd csoki). Útközben pedig valószínűleg egy úr-kaszdimi - kánaáni szótárat lapozgattak, hogy tudjanak majd kommunikálni a kánaániakkal. Ám, mivel Táré jócskán hetven felett járt már akkoriban, Hárán városánál kénytelenek voltak megállni pisilni - és megfeledkezve Kánaánról, ki tudja, miért, ott is ragadtak, miközben áldották az eszüket, hogy az úr-kaszdimi - háráni szótárat is előrelátóan elpakolták indulás előtt.

Mindeközben Táré azzal a frusztráló érzéssel küszködött, hogy elfelejtett valamit. Végül 205 éves korában eszébe jutott, hogy az embereknek maximum 120 évet szabad élniük - így hát remélve, hogy senkinek nem tűnt fel ez a megbocsátható kis malőr, gyorsan meghalt.