Mi sem bizonyítja jobban, hogy Ábrám/Ábrahám különleges jelentőséggel bíró karakter a Bibliában, mint az, hogy a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot is ábrahámi vallásként szokás emlegetni. Az elkövetkező fejezetekben az ő története tárul majd elénk, melyben a bőkezűen adagolt szexen, házasságtörésen, hazugságokon, erőszakon, csonkításon és népirtáson kívül ott lesz az a nevezetes eset is, melyben Ábrám/Ábrahám letaglózó hajlandóságot mutat arra, hogy hideg fejjel és hidegvérrel meggyilkoljon emberáldozatként egy ártatlan gyereket. A cselekmény előrehaladtával pedig fokozatosan kiderül, hogy miért nem lenne szabad az utókornak bárminemű tisztelettel tekintenie rá.

(Mózes I. könyve, 12:1-20)

„És monda az Úr Ábrámnak: »Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei.«” - 12:1-3

Rögtön láthatjuk, hogy Ábrám rendkívüli fontosságú figura lesz a későbbiekben, hiszen az Úr valamiért akkora becsben tartja őt főemlősei teremtményei között, hogy nemcsak személyesen szólítja fel, hogy hagyja el Háránt, hanem közben még azt is megígéri neki, hogy megáldja és nagy nemzetté fogja tenni őt - emellett aki Ábrámot áldja, azt az Úr is áldani fogja, és aki Ábrámot átkozza, nos, az jól meg fogja szívni. (E fogadalmát egyébként az Úr jó párszor meg fogja még ismételni.) Így kell valakinek simogatni az egóját!

Nem kívánok szó nélkül elmenni amellett, hogy a bronzkori szerzők elbizakodottságukban nem átallnak azzal a pökhendi megjegyzéssel lezárni az „isteni” monológot, hogy a föld minden népe Ábrám által fog áldást nyerni (de persze csak ha előzőleg nem átkozták őt, gondolom). A szerzők lokális felfuvalkodottságára az én szememben csak az szolgálhat enyhítő körülményként e globálisnak szánt mennyei prófécia kapcsán, hogy valószínűleg halvány fogalmuk sem volt arról, hogy addigra rajtuk kívül és tőlük függetlenül számos nép alakított már ki magának sokféle kultúrát és egyedi mitológiákat a földgolyón (többek közt a babiloniak, az indiaiak, a kínaiak és a maják is), és e népeknek is megvoltak a maguk dédelgetett istenei, kiválasztott prófétái és - jobb magyarázatok híján - igaznak gondolt teremtésmítoszai. (Ha meg tisztában voltak ezzel, akkor az még rosszabb.) Máshogy fogalmazva: a szövegek keletkezésének idejében jó pár, egymással összeegyeztethetetlen hitrege létezett már, melyekre híveik igazságként tekintettek, és melyek igazságtartalma - pontosabban annak hiánya - gyakorlatilag azonosnak mondható. Arra viszont már nem látok alibit, hogy azokat a népeket, melyekről az akkori közel-keleti szerzők hallottak már - még ha kultúrájukat, mitológiájukat és isteneiket nem is ismerték behatóan -, többnyire komplett idiótáknak ábrázolták, lásd lejjebb az egyiptomiakról kialakított képet.

„És kiméne Ábrám, a mint az Úr mondotta vala néki, és Lót is kiméne ő vele: Ábrám pedig hetvenöt esztendős vala, mikor kiméne Háránból. És felvevé Ábrám az ő feleségét Szárait, és Lótot, az ő atyjafiának fiát, és minden szerzeményöket, a melyet szereztek vala, és a cselédeket, a kikre Háránban tettek vala szert, és elindulának, hogy Kanaán földére menjenek, és el is jutának a Kanaán földére.” - 12:4-5

A 75 éves Ábrámnak minden bizonnyal imponáltak az isteni szavak, ezért azon nyomban emigrál Szárajjal, Lóttal és a rabszolgákkal cselédekkel Kánaánba, hátrahagyva apját, Tárét, aki akkoriban annak ellenére volt 145 éves (1Móz, 11:26), hogy az Úr az Özönvíz előtt 120 évben maximalizálta az emberek életkorát (1Móz, 6:3). Azt, hogy út közben Ábrám elgondolkodott-e azon, hogy mégis hogyan lesz belőle „nagy nemzet” úgy, hogy felesége meddő (1Móz, 11:30), a Biblia nem taglalja.

(És itt egy újabb aprócska anakronizmus: a jóval később keletkezett Újszövetségben az áll, hogy Ábrám csak apja halála után hagyta el Háránt [ApCsel, 7:4]. E felfogás szerint tehát, mivel Táré 205 évesen halt meg, Ábrám 135 évesen indult útnak Kánaánba.)

„És általméne Ábrám a földön mind Sikhem vidékéig, Móréh tölgyeséig. Akkor Kananeusok valának azon a földön. És megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: »A te magodnak adom ezt a földet.« És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; a ki megjelent vala néki.” - 12:6-7

Különös ígéret, ráadásul több szempontból is.

Egyfelől ahhoz, hogy az Úr önkényesen átadhassa Ábrám utódainak bárki földjének a tulajdonjogát, először is le kellene cserélnie, vagy termékennyé kellene tennie Ábrám „magtalan” és „öregecskedő” nejét - az utódlás már csak így működik. (Spoiler alert: a tizenhetedik fejezetben az Úr gyerekáldást ígér az akkor kilencven [90!] éves Szárajnak, aki ennek hallatán szó szerint az Úr arcába röhög. És mai tudásunkat és tapasztalatainkat figyelembe véve ugyan ki hibáztathatná őt ezért?)

Másfelől mit mond az Úr jelleméről az, hogy csak így flegmán „eladományozza” más népek földjét, vagy annak bizonyos részeit? (Olyan ez, mintha elmennék egy barátom lakására, aztán bekopogna a szomszéd, és nekem adná a barátom konyháját. Vajon mit szólna a barátom, emellett mit mondana rólam az, hogyha komolyan foganatosítani akarnám ezt a jogtalan és háborodott ígéretet?) És itt felmerül bennem egy másik kérdés is: csak nem ezért volt szükséges olyan kurtán-furcsán megátkozni Hám „bűnéért” Kánaánt egy korábbi fejezetben (1Móz, 9:25-27), hogy ezt egyfajta „igazolás” gyanánt lehessen felhasználni arra, hogy Kánaán leszármazottainak földjét ily blazírtan „elajándékozza” az Úr Sém egyik sarjának?

„Onnan azután a hegység felé méne Bétheltől keletre és felüté sátorát: Béthel vala nyugatra, Hái pedig keletre, és ott oltárt építe az Úrnak, és segítségűl hívá az Úr nevét.” - 12:8

Ábrámnak segítségre volt szüksége? De miért? És az Úrnak vajon melyik nevét hívta segítségül a sok közül?

„És tovább költözék Ábrám: folyton dél felé húzódván. Azonban éhség lőn az országban, és Ábrám aláméne Égyiptomba, hogy ott tartózkodjék, mert nagy vala az éhség az országban.” - 12:9-10

Tán itt lett volna inkább időszerű segítségül hívni az Úr nevét... Bár, ha az Úr okozta az éhínséget, akkor nem szóltam.

És, mivel a bábeli zűrzavar után járunk, Ábrám és Száraj nyilván előrelátóan elsajáthatta valahogy az egyiptomiak nyelvét is, hogy megérthessék majd egymást. Ki tudja? A Biblia ugyanis nem taglalja.

„És lőn mikor közel vala, hogy bemenjen Égyiptomba, monda feleségének Szárainak: »Ímé tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy. Azért mikor meglátnak téged az égyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted.«” - 12:11-13

Ábrám arra kéri Szárajt, hogy hazudja magát a húgának - ami végső soron csak félhazugság, hiszen Ábrám és Száraj a történet szerint féltestvérek. A későbbiekben az ilyesfajta vérfertőző kapcsolatok fővesztés terhe mellett tiltva lesznek, ám Ábrám és Száraj frigye kivételt képez e tiltás alól, sőt, az Úr később meg is áldja szövetségüket. (Bár, ha jobban belegondolok, nem csak ők képeznek kivételt, hiszen a Föld első benépesítése is egyértelműen vérfertőzésen alapult - legalábbis, ha hiszünk a Bibliában foglaltaknak. Emellett úgy tűnik, hogy a későbbi, az ún. Tízparancsolatban is szereplő „Ne hazudj!” utasítás sem vonatkozott „hőseinkre”.)

A tizenhetedik fejezetben kiderül, hogy Száraj tíz évvel fiatalabb Ábrámnál (1Móz, 17:17), tehát a történetnek ezen a pontján a „szép ábrázatú asszony” már egészen biztosan elmúlt 65 éves. (Hogyha az Apostolok Cselekedeteiben foglaltakat vesszük alapul, akkor meg 125.) És nem rosszindulatból jegyzem meg, de a folytonos vándorlás a közel-keleti sivatagban nem lehetett túlságosan előnyös Száraj számára sem kinézetét, sem ízületeit tekintve - máshogy fogalmazva feltételezem, hogy Száraj nem lehetett egy Susan Sarandon, vagy Helen Mirren (vagy Shohreh Aghdashloo, hogy etnikailag közelebbi példát is hozzak). Mindezek ellenére Ábrám attól tartott, hogy Száraj össznépi erekciót fog okozni az egyiptomi férfiak körében, amit azonnal az ő meggyilkolása követne. (Talán elfelejtette, hogy az Úr csupán néhány sorral feljebb megígérte neki, hogy „nagy nemzetté” fogja tenni őt, és így bizton számíthatott arra, hogy nem esik majd bántódása... Micsoda szilárd hit!)

Bennem pedig szokás szerint ezernyi kérdés kavarog mindezzel kapcsolatban. Az egyiptomiak vajon miért öltek volna meg egy 75 (vagy 135) éves embert, hogy megkaparinthassák nála tíz évvel fiatalabb nejét? És mitől lenne nagyobb biztonságban Ábrám, hogyha az egyiptomiak azt gondolnák Szárajról, hogy nem a felesége, hanem a húga? Akkor nem ölnék meg Ábrámot, hogy megkaparinthassák az öregasszonyt? Ha valóban maguknak akarnák - már bocsánat - a nyanyát, ugyan mit tehetne ellenük egy hosszú, gyalogosan megtett út során megfáradt tata, ráadásul úgy, hogy az egyiptomiak vannak hazai pályán?

(És egyáltalán: honnan van a Biblia szerzői szerint Egyiptom és az egyiptomiak? Noé genealógiája részletesen taglalja, hogy Özönvíz utáni leszármazottai a szűkebb értelemben vett Közel-Kelet mely területein telepedtek le, ám Egyiptomot egy szóval sem említi a szöveg.)

„És lőn mikor Ábrám Égyiptomba érkezék, láták az égyiptomiak az asszonyt, hogy az nagyon szép.” - 12:14

Gerontofília: pfuj!

„Mikor megláták őt a Faraó főemberei, magasztalák a Faraó előtt és elvivék az asszonyt a Faraó udvarába. És jól tőn érette Ábrámmal, és valának juhai, ökrei, szamarai, szolgái, szolgálói, nőstényszamarai és tevéi.” - 12:15-16

Ábrám gyakorlatilag eladja húgának hazudott, idős nejét a fáraó háremébe, aki ezért busásan megjutalmazza őt. Annyit tehát mindenképpen elmondhatunk, hogy Száraj engedelmes feleség volt. Kicsit olyan ez, mint a Tisztességtelen ajánlat című film alaptörténete - csak épp az erkölcsi dilemma nélkül, és a fiatal Demi Moore helyett egy nyugdíjas korú cigányasszonnyal.

Beszédes bepillantás a korszellembe az is, hogy a szolgák és szolgálók az állatok közé vannak beszúrva, mintegy egy lapon említve őket a jószágokkal.

Ami pedig a fáraót illeti: az e sorok alapján festett kép róla némi kognitív disszonanciát okoz mindazzal, amit a fáraókról tudhatunk akár iskolai tanulmányaink, akár az ókori Egyiptom történetével foglalkozó könyvek fényében. Ezek tanúsága szerint ugyanis, ha valaki megtetszett az aktuális fáraónak - legyen szó akár nőről, akár férfiról, akár kiskorúról, akár öregről, akár feleségről, akár húgról -, egyszerűen elvette magának, méghozzá bármiféle magyarázat és bármiféle fizetség nélkül, hiszen minden szava törvény volt, és az alattvalók feltétlen engedelmességgel és hódolattal tartoztak neki, mint az istenek földi helytartójának. (Nem azért húztak fel tiszteletükre - ráadásul elképesztő munkával - grandiózus piramisokat, mert a fáraók "megfizették, ami jár".)

„De megveré az Úr a Faraót és az ő házát nagy csapásokkal, Száraiért, Ábrám feleségéért.” - 12:17

Újabb példa arra, hogy a teremtményeknek olyan szabályokkal kellene tisztában lenniük, amit a totalitárius uralkodó nem osztott meg velük, és ezek önkéntelen megszegéséért kénytelenek viselni a váratlan büntetést. Száraj azt hazudta a fáraónak, hogy Ábrám húga. Más szavakkal a fáraó nem tudhatta - honnan is tudhatta volna? -, hogy valójában Ábrám feleségével csinálta azt, amit csinált. (Mint lentebb kiderül, a fáraó, ez a kvázi istenség nem azért fizette le busásan Ábrámot, hogy aztán pasziánszozzon a „húgával”.) Ennek ellenére a retorzió nem marad el - még annak dacára sem, hogy az eddigi fejezetekben ugyanúgy, ahogy a hazugság és a vérfertőzés, a házasságtörés sincs még kategorikusan megtiltva. Emellett ebben az esetben sem csupán a bűn elkövetője bűnhődik, hanem vele együtt az egész háza. Mily igazságos! Mily szeretetteli!

(A King James szövegben egyébként a „megveré” és a „nagy csapások” helyén is a plague szó szerepel, ami igeként megfertőzést, főnévként pedig pestist, vagy dögvészt is jelenthet.)

„Hívatá azért a Faraó Ábrámot és monda: »Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg énnékem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségűl. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.« És parancsola felőle a Faraó némely embereknek, a kik elbocsáták őtet és az ő feleségét, és mindenét a mije vala.” - 12:18-20

A fáraó sem ma mászott le a piramisról: noha minden bizonnyal teljesen más isteneket ismer és tisztel, mint Ábrám, valamilyen titokzatos módon rögtön tudja, hogy JHVH áll a házát sújtó „nagy csapások” hátterében - méghozzá Száraj miatt, akit feleségül vett, vagy "feleségül vett". Hogy mi alapján következtette ezt ki, a Biblia nem taglalja. Mindenesetre ezután magához hívatja Ábrámot, ám ahelyett, hogy megbüntetné őt is, és Szárajt is hazugságukért, a fáraói rang ellen elkövetett ordas tiszteletlenségükért és a házát miattuk ért csapásokért - egyszerűen elereszti őket? A fáraó, akit a népe istenségként tisztel, és akiből két idegen gerontofil totál hülyét csinált, bármiféle megrovás nélkül futni hagyja a delikvenseket? Mi több, díszkíséretet is ad melléjük, továbbá a Szárajért fizetett tarifát is megtarthatják? Képzeljük magunkat egy pillanatra e minimum félistenként tisztelt uralkodó helyébe, aki annyira tiszta, és akkora szent volt az alattvalók szemében, hogy még azt sem hagyták neki, hogy a lába a földet érintse, nehogy ezáltal egész személye bemocskolódjon! Az ő helyében vajon bármiféle büntetés nélkül szabadon bocsátottunk volna bárkit, miután ily otromba módon becsapott bennünket?

Az ilyen és ehhez hasonló mozzanatokra gondoltam, amikor feljebb azt írtam, hogy a Biblia szerzői és lejegyzői totál idiótáknak ábrázolták a többi népet. Vagy talán a fáraó valamilyen rejtélyes úton-módon tudott az Ábrám és az Úr között kötött szövetségről is, melynek értelmében aki Ábrámot átkozza, azt az Úr is átkozni fogja, és sutba dobva saját isteneit ezért ódzkodott megbüntetni őt a megtévesztésért és a házát ért csapásokért? A Biblia nem taglalja.

És hogy mit csinált mindeközben Lót, nem tudni. A következő fejezetben mindenesetre elválnak útjai Ábrámétól.