A Tennessee-i evolucionista közelgő peréhez hasonló kutyakomédiák, ha más célt nem is szolgálnak, legalább drámaian felhívják a figyelmünket arra, hogy a felvilágosodás gondolkodásmódja csupán az emberiség szűk körében terjedt el viszonylag egyenletesen.

Általános vélekedés, hogy az emberi haladás mindenkire hatással van. Sokak szerint fényes korunkban még a legüresebb fejű ember is többet tud, emellett jóval civilizáltabb is, mint akárki, teszem azt, a tizennyolcadik századból. E feltevés, sajnálattal úgy vélem, meglehetősen ingatag lábakon áll. Afelől semmi kétség, hogy létezik egy művelt kisebbség, melynek tagjai valóban többet tudnak felmenőinknél. Sőt, némelyikük - noha neveket inkább nem szeretnék sorolni - akár még civilizáltabbnak is mondható, mint a megelőző korok egyes emberei. Ám a szélesebb néptömeg még mindig pontosan ugyanott tart - még eme sokra hivatott köztársaságban is -, ahol az emberi történelem hajnalán élők tartottak: tudatlanok, megbízhatatlanok, alamusziak, rosszindulatúak. Keveset, vagy semennyit sem tudnak olyan dolgokról, melyekről érdemes is tudni, ráadásul a legkisebb jelét sem mutatják annak a természetes vágynak, hogy gyarapítsák tudásukat.

E halhatatlan söpredék, való igaz, szintén osztozik az emberi haladás gyümölcseiben, vagyis bizonyos értelemben lehetséges azt mondani, hogy részt vállalnak ezekből. Amikor megbetegszik, még a legüresebb fejű ember is szabadon élvezheti a modern orvostudomány áldásait és vívmányait - feltéve, ha nem túl szegény ahhoz, hogy hozzáértő orvoshoz járjon. Ha akar, minden további nélkül megfürödhet lakása kényelmében. A világirodalom karnyújtásnyi távolságra van tőle a nyilvános könyvtárakban. A múzeumokban elmélyedhet a művészetekben. Jó zenét hallgathat. Ezernyi eszköz áll rendelkezésére, melyek életét kevésbé küzdelmessé és elviselhetőbbé teszik, legyen az a telefon, a vasút, savlekötő-tabletták, hírlapok, csatornázás, levelező tanfolyamok, vagy csemegeüzletek. Ám e dolgok létrehozásához, térnyeréséhez és széles körben elérhetővé tételéhez még annyi köze sem volt, mint a mezőn legelésző szarvasmarhának, új dolgok felfedezéséért pedig annyit sem tesz, mint az ég madarai.

Éppen ellenkezőleg: rendszerint ösztönösen elutasítja ezeket, ráadásul gyakorta letaglózóan vehemens erőszakossággal. Az idő mélységes szakadékában történt legelső óvatos puhatolózások óta minden, az emberi haladás során megtett apró lépés a túlnyomó többség ellenállásába ütközött: minden, az emberiség által megszerzett, vagy kiharcolt értékes vívmányt kigúnyoltak, amikor azok még újak voltak - vagy elpusztították ezeket, amikor elég erősnek érezték magukat, és elegendő hatalmuk volt ehhez. Harcoltak minden egyes új igazság ellen, ami valaha felbukkant történelmünk során, és megkínoztak, vagy megöltek minden igazságkeresőt, akikre rá tudták tenni a kezüket.

*

Az úgynevezett vallásos intézmények - melyek a jelenben éppen az evolúció iskolákban való tanítása ellen folytatnak hadjáratot - lényegében nem többek, mint az kisebbrendűségi komplexustól szenvedők szövetkezései a kevesebb önkéntes korlát közt élők ellen. A Scopes-ügy meglehetősen pontosan tükrözi előbbiek zsigeri utálatát az emberi tudás iránt, és ezzel együtt keserű ellenérzéseiket is azokkal szemben, akik többet tudnak, és így az élet szépségeiből is többet nyernek náluk. Mások megtévesztése lenne nem megjegyezni, hogy e szövetkezés túlnyomó többségét jól láthatóan olyan emberek alkotják, akiket szinte semmilyen formában nem fertőzött meg életük során a kíváncsiság, vagy a tudásvágy. Akár csak minimális valódi műveltséggel rendelkező, vagy minimálisan tisztességes személyre bukkanni köreikben olyan, mint véletlenül tűt találni egy Tennessee méretű szénakazalban. Amit el akarnak érni, végső soron és tömören, nem más, mint a művelt ember notóriussá tétele: amennyiben elégséges, egyszerű sárdobálással, amennyiben nem, a törvény erejével.

Az imént említett intézményeknek, természetesen, szükségük van vezetőkre is: nélkülözhetetlenek az élükre azok, akiknek tudatlansága és imbecillitása a külvilág számára kevésbé röhejes, mint a tagok többségének tudatlansága és imbecillitása. E „szuper-érinthetetlenek” gyakorta szereznek maguknak számottevő hatalmat, jellemzően demokratikus államokban. Követőik bíznak bennük, és felnéznek rájuk. Olykor, amikor a nyáj kivetkőzik magából, szükségszerűen ők azok, akik jó juhászkutya módjára lenyugtatják őket. Ám hiába áll mögöttük a többség, sem ők, sem a halhatatlanokból álló sereg nem képes mindeközben elpalástolni a gyógyíthatatlan kisebbrendűségi érzést. Hiszen végső soron az intézményvezetők is, ugyanúgy, ahogy az általuk megvezetett balekok, a halhatatlanok sorait erősítik, és pontosan ugyanaz élteti mindkettőjüket: a felsőbbrendűnek gondoltak iránti megvetés. Bármi, ami felfogóképességüket meghaladja, automatikusan az ördögtől való. Egy pohár bor a civilizált embert felvidítja - ők meg úgy vedelik, hogy berúgnak tőle, és kivetkőznek magukból: ergo a bort, és az összes alkoholfajtát, tilalom alá kell vonni. Bizonyítékai alapján az evolúcióelméletnek minden művelt ember hitelt ad - ők meg nem értik: ergo az evolúció tanítását le kell törni az iskolákban.

E megfigyelés pedig egyszerű magyarázatul szolgál olyan abszurd jelenségek kapcsán, mint a mostani Tennessee-cirkusz. Más nem nagyon tud. Nem gondolhatunk úgy az emberi fejlődésre, mint ami egyidejűleg megy végbe az emberiség egészét tekintve. Kénytelenek vagyunk úgy tekinteni rá, mint ami egy olyan kisebbségben megy végbe, melynek tagjai egy folyamatosan ostromolt, falakkal körülzárt városban élnek. Olykor-olykor a túloldalon óbégató barbárhorda áttöri a falat, a városban élők pedig összefognak, hogy közös erővel szorítsák ki őket: Reformációkkal, francia forradalmakkal, demokráciáért folytatott háborúkkal, Nagy Ébredésekkel. Ilyenkor a kisebbség rendszerint megtizedelődik a harcban, sokuk pedig bujdosni kényszerül. Ám mindig marad néhány túlélő. És néhány túlélő elegendő ahhoz, hogy tovább táplálja a tudás lángját.

*

A kisebbrendűségi komplexusban szenvedő ember tudás iránti utálatát nem nehéz megmagyarázni. Utálja, mert komplex: mert elviselhetetlen terhet ró szegényes felfogóképességére, mely utóbbi elengedhetetlen egyes összefüggések megértéséhez. Ennek okán pedig folyton egyszerűsített megoldásokat, vagy kiskapukat keres. Minden babona ilyen kiskapu, melyek rendeltetése az, hogy a nehezen érthetőt egyszerűnek, sőt, magától értetődőnek álcázzák - sokszor valamiféle homályos „ihletettség” látszatát is keltve emellett.

A modern patológiát - még annak legalapvetőbb fogalmait is - kizárólag olyan ember értheti meg, aki hosszú és fáradságos oktatásban részesült. A kiropraktika elméleti alapjait ezzel szemben egy béreslegény is képes elsajátítani két foglalkozás után. Ezért olyan elképesztően népszerű a kiropraktika a tudással meg nem fertőzöttek köreiben - és az oszteopátia, a „Keresztény Tudomány”, meg a többi hasonló kuruzslás. Hígvelejűek, szent igaz - viszont ezzel együtt rendkívül egyszerűek is. És minden ember előnyben részesíti azt, amit azonnal képes felfogni, mint azt, ami összezavarja vagy zavarba ejti.

Ezzel magyarázható a fundamentalizmus népszerűsége is a kevésbé kritikusak, és kevésbé kíváncsiak köreiben. A világeredet-elméletek, melyekkel a művelt és kíváncsi emberek játszadoznak, mind rendkívüli módon összetettek és bonyolultak. Finomabb körvonalaik megértéséhez elengedhetetlen egy kiterjedt alaptudás, és a fegyelmezett gondolkodásmód. Ennek okán épp annyira hiábavaló lenne ezt megpróbálni megtanítani egy béreslegénynek, vagy a városi „proletariátus” legtöbb tagjának, mint egy Streptococcus baktériumnak. A Genezis világeredet-hipotézise ezzel szemben oly kezdetleges, hogy abba még egy valódi ignorámusz is képes belekapaszkodni. Néhány röpke tőmondat, és már fel is lett vázolva az egész. És ez egy megrögzött ignorámusznak pontosan azt nyújtja, amire szüksége van: a képtelenség ellenállhatatlan észszerűségét. Ő pedig hangos hozsannákkal elfogadja ezt, és újabb kész mentséget kap arra, hogy a pokolba kívánja a nála felvilágosultabbakat.

A gazdaságpolitika és a képzőművészet ugyanezt a mintázatot követi. A nehézségek, melyeket az előbbi napi szinten felvet, időnként még a felvilágosultabbak számára is problémát jelentenek - nemhogy a hétköznapi embernek. Mennyivel egyszerűbb kiválasztani egy kóklert, aki - mily véletlen! - pontosan azt szajkózza, amit hallani akarunk, és felsorakozni mögé: egy Coolidge-et, egy Wilsont, vagy egy Rooseveltet! A művészetek is, csakúgy, mint a tudományok, speciális, és gyakorta rendkívül fáradságos felkészültséget követelnek. Ám a countryzene egyszerű ritmusokkal operál, amit egy tahó is képes lehet műértően hallgatni.

*

A fentiek ily módon azt eredményezik, hogy az emberi nem két élesen elkülönülő, és kölcsönösen antagonisztikus részre oszlik: egy szűk kisebbségre, ami szerteágazó eszmékkel játszadozik, és képes is ezeket felfogni; és egy kiterjedt többségre, ami mindezt gyötrelmesnek tartja, ezért foggal-körömmel ágál ellene, és mindazok ellen, akik kapcsolatba hozhatók ezzel. Így, akármennyire is pesszimistának hangzik, az emberi nem intellektuális öröksége a kisebbséghez, és csakis a kisebbséghez tartozik. A többségnek pontosan annyi köze van ehhez, mint az egyházpolitikához a Marson. Amennyit képesek hiányosan felfogni ebből az örökségből, arra gyűlölködéssel tekintenek. Ám inkább az a jellemző, hogy javarészt semmit sem képesek felfogni belőle.

Ezért maradtak fenn, például, Beethoven művei. A 110 000 000 magát embernek mondó személy közül, akik ma az Egyesült Államokban élnek - és akiket beszippantottak, megtébolyítottak és egyenruhában köptek ki a Coolidge-ok, a Bryan-ek, a Ku-Klux-Klán és a politikai lapok -, lehetséges, hogy 108 000 000-an talán nem is hallottak még Beethovenről. Eme Isten képére teremtett halhatatlanok nagy része meglehet, hogy még a nevét sem tudja hova tenni az emberi történelem egyik legnagyobb művészének - felőlük akár születése közben meg is halhatott volna. A grandiózus és gyönyörű zene, amit jó hallással, aztán süketen életre hívott, az ő számukra nem jelent semmit. Ők semmit nem nyernek abból a tényből, hogy valaha élt a Földön egy Beethoven: a legkevésbé sincsenek tudatában annak, mit hozott létre, és valószínűleg akkor sem érdekelné őket, ha elmondanák nekik.

És pontosan ez a tény menti meg a jó öreg Ludwigot attól, hogy a feledés örök ködébe merüljön. Zenéje azért maradt fenn, mert kívül esett és kívül esik az emlegetett többség felfogóképességének síkjától - akárcsak az ultraviola sugárzás mibenléte, vagy a tisztesség fogalma. Tegyük fel, hogy Beethoven életművét valahogy közelebb lehetne hozni a halhatatlanokhoz! Ha ez megtörténne, munkássága azon nyomban ellenségeskedést szülne: összetettsége kihívást jelentene számukra, mélyebb erkölcsi mondanivalójának hiánya pedig riadalmat keltene bennük. Semmi perc alatt mozgalmak alakulnának eltűntetésére. Baptista lelkészek eretnekséget óbégatva járnák az országot. Végül rajtakapnának valami szegény, fiatal zenészt (nevezzük őt, mondjuk, John Scopesnak), amint „amerikaiatlanul” Beethoven zenéjét játssza - ráncigálnák is azonnal egy Ku-Klux-esküdtszék elé, onnan meg egyenesen a kóterbe.

(Baltimore Evening Sun, 1925. június 29.)

A fordítás alapjául szolgáló forrás:

T. Joshi (szerk.): H. L. Mencken on Religion. Prometheus Books, New York, 185-189. o.

Előzmények:

Szelet örökölni

A Tennessee-cirkusz