Teremtés(ek) 2/2.

Az első teremtéstörténet azzal fejeződött be, hogy Isten megáldotta a hetedik napot, „mivelhogy azon szűnt vala meg minden munkájától” - amiből akár azt is leszűrhetnénk, hogy bizonyos értelemben munkanélkülivé vált: elvégezte, amit akart, innentől kezdve a teremtményeken áll, vagy bukik minden. Ez a felfogás akár a deista álláspont alátámasztásában is segédkezhetne - de, persze, csak akkor, hogyha a Biblia itt véget is érne.

Ám a Biblia itt nem ér véget. Sőt, rögtön egy másik teremtéstörténettel folytatódik, ráadásul az imént idézett strófától kezdve, ugyanezen fejezeten belül - és ez nem csupán stílusában, hanem sorrendiségében és lényegi mozzanataiban is különbözik a korábban leírtaktól.

Ezzel pedig rögtön fel is van adva a lecke mindazoknak, akik abban hisznek, hogy a Biblia a szó szerinti igazságot tartalmazza: merthogy - a kozmoszról máig felhalmozott tudásunkat most kivételesen félretéve a két genezis által említett teremtésmozzanatok kapcsán, és csupán az eltérések természetét figyelembe véve - a két változat nem lehet egyszerre igaz.

Ezt a dilemmát többféleképpen is megkísérelték áthidalni a hívők az idők során:

• Egyesek azt mondják, hogy bizonyos értelemben - de mégis milyen értelemben? - mindkét verzió igaz: az egész hit kérdése (és, persze, hajlandóságé, hogy feloldhatatlan kognitív disszonanciával az elméjében éljen valaki).
• Vannak, akik az első, és vannak, akik a második változatot propagálják (egyéni ízlés alapján).
• Megint mások a kettő változó arányú keverékét gondolják igaznak (egyéni ízlés alapján).
• A személyes kedvencem az, amikor azt hallom, hogy ezt a részt allegorikusan kell értelmezni, más, tetszőlegesen - hogy ne mondjam: svédasztalszerűen - kiválogatott részekkel egyetemben (egyéni ízlés alapján), melyek a történelem során, az emberi tudás és józan ész fejlődésével tarthatatlanná váltak.

Akármelyik „megoldást” is választanánk az imént említettek közül, erőfeszítéseink sikerének esélye megegyezik azzal, mintha fából kísérelnénk meg vaskarikát csinálni. (Mindeközben, persze, az a lehetőség is adott, hogy mindegyik „magyarázatot” elvessük.)

Teremtés II.

(Mózes I. könyve, 2:4-25)

Az első szembeötlő különbség a két genezis között, hogy a második már nem az „elohim” (többes számú köznévi) megjelöléssel emlegeti Istent az eredeti héber szövegben, hanem hirtelen megjelenik a JHVH tetragrammaton. A változás a magyar fordításokban is tetten érhető: az 1:1-től 2:3-ig tartó rész végig „Isten”-t emleget, a 2:4 utáni szövegben azonban már „Úr Isten” szerepel. (Amint már korábban írtam, az Ószövetség eredeti héber szövegében folyton váltakoznak az istennevek - attól függően, hogy mikor keletkezett az adott szöveg, és hogy később milyen megfontolások alapján hegesztgették össze őket bronzkori, vaskori és középkori emberek, hogy a Biblia végül elnyerhesse ma ismert formáját.)

A második különbség könnyebben tetten érhető: míg az első változatban naponként strukturálva, Bibliai léptékben viszonylag részletesen lett felvázolva a Föld és az élőlények (vélt - vagy, hogy ne mondjam: hátsó fertályból előrángatott) keletkezésének története, addig a második változat nem említ - egyebek mellett - sem időtávokat, sem firmamentumot, sem égitesteket, sem pihenést a hetedik napon. De lássuk részleteiben!

 „Ez az égnek és a földnek eredete, a mikor teremttettek. Mikor az Úr Isten a földet és az eget teremté, Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet mívelje; Azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét. És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.” - 2:4-7

Azért érdekes az „ez” mutató névmás használata „az égnek és a földnek eredete” kapcsán - és főleg az első teremtéstörténet után közvetlenül -, mert amikor azt mondjuk valamire, „ez”, általában arra utalunk, hogy „nem az”. Hogyha elolvassuk a teremtés korábban felvázolt menetét, majd összevetjük a másodikkal, azonnal láthatóvá válik, hogy választani kényszerülünk: mert hogyha azt fogadjuk el igaznak, akkor ezt - az alábbiakban is taglaltak alapján - nem tekinthetjük annak.

JHVH itt is először a földet és az eget teremti meg, feltehetően az első napon, azonban itt nincs említés semmilyen rejtélyes fényről, sem szilárd félgömbről a föld felett, sem szárazföld és tenger szétválasztásáról, és később sem lesz - ahogy Napról (ami, ugye, a „mezei növények” szempontjából is létfontosságú lenne), Holdról és csillagokról sem. Itt csak balladai homály van. Feltételezhetően a víz itt is adott volt már (csak ebben a változatban nem az egész univerzumot töltötte ki), hiszen a földből felszállott a pára vármegye házára.

Amint az előzőekben, itt sem tehetünk mást, mint hogy mai tudásunk alapján értékeljük annak a logikáját is, miszerint azért nem voltak ekkor még növények, mert nem volt eső, és mert nem volt ember, hogy megművelje a földet: hiszen ma már tudjuk, hogy a növények kialakulása jóóóval megelőzte az ember megjelenését - nem is beszélve arról a milliónyi fajról (például a dinoszauruszokról), melyek szintén az ember „felbukkanása” előtt éltek, és sok esetben haltak is ki. (E biblikus logika alapján felmerülhetne az a kérdés is, hogy miért volt egyáltalán föld, hogyha nem volt még ember, hogy járjon rajta.)

És, persze, lenne itt néhány további „apróság” is. Az első teremtésváltozatban a növények az emberek előtt, a másodikban pedig a férfiember után (és az „asszonyember” előtt) jelentek meg. Az elsőben az emberek - férfi is, és nő is - egyszerre lettek teremtve, ki tudja, miből, Isten képére. A másodikban JHVH először a férfit teremti meg külön, sárból, majd később a férfi oldalbordájából, külön a nőt, és a Biblia itt egy szóval sem említi, hogy mindezt a maga hasonlatosságára tette volna. Mi alapján lehetséges meghatározni, hogy a két változat közül melyik a mérvadó?

„És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, a kit formált vala. És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját. Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala. Az elsőnek neve Pison, ez az, a mely megkerüli Havilah egész földét, a hol az arany terem. És annak a földnek aranya igen jó; ott van a Bdelliom (gyanta) és az Onix-kő. A második folyóvíz neve pedig Gihon; ez az, a mely megkerüli az egész Khús földét. És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel; ez az, a mely Assiria hosszában foly. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes. És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.” - 2:5-15

Adott tehát az első ember (férfi), aki totálisan egyedül van a teljesen sivár és kopár földön. Közel s távol nincsen semmi: sem állatok, sem más emberek őrajta kívül, még egy magányos fűszál sem. Ám Isten szerencsére gyorsan munkába fogott, és telepített egy dús kertet egy Édennek nevezett helyen (feltételezhetően valahol a Közel-Keleten), mindenféle fával - és nem ám csak holmi szokványos, piszlicsáré gyümölcsfákkal: ültetett két mágikus fát is, pontosabban egy olyat, melynek termése örök életet ad, és egy olyat, melynek gyümölcsét egyszer elfogyasztva megismerhető a különbség jó és rossz között. (Az Újszövetség szerint ez utóbbi tudástól, és az ezen a tudáson alapuló cselekedeteinktől függ majd, hogy feltételezett halál utáni életünkben örök boldogság, vagy örök szenvedés lesz-e az osztályrészünk.) Aztán fogta és elhelyezte az egy szem embert ebben a kertben, hogy művelje azt - feltehetően azért, hogy ne unatkozzon egymagában, és nem azért, mert Isten képtelen lett volna karban tartani a saját maga által kreált parkot.

Képzeljük csak el, milyen érzés lenne, hogyha hirtelen egy kietlen pusztaságban találnánk magunkat, méghozzá teljes, vegytiszta tudatlanságban! Azt sem tudnánk, kik vagyunk, hogyan kerültünk oda, létezik-e valaki, vagy valami rajtunk kívül, ahogy azt sem érzékelnénk, hogyha éhesek vagyunk, vagy hogy fáj valamink: az elménk teljességgel üres, gyakorlatilag két lábon járó agyhalottak vagyunk. (Ha ez hellyel-közzel megvan, akkor lehet némi fogalmunk arról, milyen is lehetett az első bibliai embernek lenni.) Ezután, mindenféle átmenet nélkül, egy növényektől burjánzó kertbe kerülünk, amit ráadásul nekünk kell őriznünk, bármiféle ismeret nélkül. Aggodalomra azonban semmi ok, ugyanis ezt a fejleményt is feltételezhetően ugyanazzal a tudattalan közönnyel fogadjuk, mint a korábbiakat: semmi rácsodálkozás, semmi kérdés, csak teljesen passzívan hagyjuk, hogy történjenek velünk a dolgok, melyeket képtelenek vagyunk felfogni.

„És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert a mely napon ejéndel arról bizony meghalsz.” - 2:16-17

Hogy micsoda? Ennek fussunk neki még egyszer, mert megéri elismételni, csak hogy jobban leülepedhessen: ugyanaz az Úr Isten, aki állítólag jó és rossz cselekedeteink mérlegre tételével határozza majd meg, hogy halálunk túlélése után mennybéli piknik, vagy pokolbéli szenvedés lesz-e az idők végeztéig az osztályrészünk, nem akarja, mi több, megtiltja, hogy megismerjük a különbséget jó és rossz között! Ádámot egyenesen halállal fenyegeti, hogyha enni merészelne a jó és gonosz tudásának fájáról. Micsoda szeretet! Micsoda jóság!

Vegyük észre, hogy Éva még nincs sehol, és a Bibliában balladai homály fedi azt is, hogy ki és hogyan osztotta meg vele azt a létfontosságú információt, hogy ne egyen a tudás fájáról. (Spoiler alert: Éva is, és Ádám is ettek a fa gyümölcséből, és egyikük sem halt meg az adott napon ettől. Ádám például "kilenczszáz harmincz" - 930! - éves koráig élt a Biblia szerint [Mózes I. könyve, 5:5]. Csak nem hazudott vala az Úr Isten a tudás fájáról?)

„És monda az Úr Isten: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzék néki segítő társat, hozzá illőt. És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak; de az embernek hozzá illő segítő társat nem talált vala.” - 2:18-20

Az előző bejegyzésben már végigmentem nagy vonalakban azon, hogy az első teremtéstörténet miért nem egyeztethető össze mai tudásunkkal a világról. Ezért itt csak annyit említenék, hogy az elképzelés, miszerint csak az ember megjelenése után alakultak ki a növények, a „mezei vadak” és az „égi madarak”, teljességgel téves. (És hová lettek a második kreációban a „vízi állatok”?)

És azt vajon hogyan kell elképzelni, hogy JHVH az ember elé vitte az állatokat, hogy elnevezze azokat? Ádám le lett ültetve egy futószalag elé, amin Isten felvonultatta a ma is ismert fajok millióit - köztük olyanokat is, melyek a szövegek keletkezésének helyén nem voltak őshonosak, és teljesen más klímához szoktak, legyen szó pingvinről, kengururól vagy Grammostola pulchráról? (És megint csak: hol vannak a "vízi állatok"? Hogyan került egy bálna, vagy egy medúza az Éden kertjébe, hogy Ádám elnevezhesse őket?) És hogyan tudott egyáltalán Ádám beszélni? Hogyan sajátíthatott el bármilyen nyelvet más emberek nélkül? Milyen nyelven nevezte el az állatokat? Ki nevezte el a növényeket? És mi van azzal a több ezer új fajjal, melyeket évről évre felfedezünk? Utóbbiakat is elnevezte egykor Ádám?

És mit jelent az, hogy „hozzá illő segítő társ”? Hogyha itt valami erotikusra kell gondolni, akkor az állatok megteremtése igencsak perverz húzás volt az Úr Isten részéről. (Talán Ádám himbi-limbijének a kukkolása már nem érte el a kívánt hatást? Talán csak - visszafojtva a röhögést - Ádám arckifejezését akarta látni, miközben Ádám az állatok „szaporodását és sokasodását” szemléli értetlenül? Talán arra volt kíváncsi, hogy vajon nemi izgalmat vált-e ki Ádámból, ha megpillant egy gorillát, vagy struccot? A Biblia nem taglalja e „bestiális” kísérletezés - vagy kéjenc melléfogás - okait.)

„Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre, és ez elaluvék. Akkor kivőn egyet annak oldalbordái közűl, és hússal tölté be annak helyét. És alkotá az Úr Isten azt az oldalbordát, a melyet kivett vala az emberből, asszonynyá, és vivé az emberhez. És monda az ember: Ez már csontomból való csont, és testemből való test: ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett.” - 2:21-23

E sorok miatt nevezik a nőket manapság is sokszor Ádám bordájának. E sorok miatt tartotta magát képtelenül sokáig az a vélekedés, miszerint a férfiaknak eggyel kevesebb bordájuk van, mint az „asszonyembereknek”. (Azt írom, képtelenül sokáig, mert még időszámításunk után 1543-ban is hatalmas botrányt kavart vallásos körökben, amikor Andreas Vesalius németalföldi anatómus bemutatta, hogy a férfiak bordáinak száma megegyezik a nők bordáinak számával.) És e sorok miatt lehetséges az, hogy a klérusnak kész mentsége volt arra, hogy évszázadokon át elnyomhassa az öntudatos nőket - pontosabban annak az értelmezésnek a révén, ami a két, egymást kizáró teremtéstörténeti forrásokat önkényesen egymásba zagyválja, melyek közül az egyikben Isten a maga képére teremtette a nőt és a férfit, egyszerre, a másikban pedig a női nem a férfi nemből lett klónozva „segítő társul”: így lett a férfi a teremtés koronája.

És miért volt szükség külön operációra, és külön procedúrára az "asszonyember" megteremtéséhez, hogyha minden más élőlényt - a férfiembert (X és Y kromoszómájával együtt), a madarakat (köztük a tojókat is), és a szárazföldi állatokat (köztük a nőstény egyedeket is) - a földből is képes volt létrehozni az Úr Isten? Komolyan azt kellene elhinnünk az előzmények ismeretében, hogy a Teremtőnek nem volt más módja, mint megcsonkítani Ádámot, hogy létrehozhassa Évát?

„Annakokáért elhagyja a férfiú az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez: és lesznek egy testté. Valának pedig mindketten mezítelenek, az ember és az ő felesége, és nem szégyenlik vala.” - 2:24-25

Honnan tudnák, hogy meztelenek? És miért baj az, hogyha egyedüli emberekként a földön meztelenek? Ki botránkozna meg ezen? Ki mondta nekik, hogy nem illik fedetlen nemi szervvel flangálni, hogyha még nem alakult ki az a szokás, hogy az emberek (legalábbis nyilvánosan) elfedik a testüket (vagy legalább testük konvencionálisan meghatározott részeit)? Honnan tudnának bármit is, hogyha nincsenek rajtuk kívül más emberek, akiket viszonyítási pontként tekinthetnének? Honnan tudnák, mi a különbség jó és rossz, vagy erkölcsös és erkölcstelen között, hogyha kifejezetten meg van tiltva nekik, hogy megismerjék a különbséget ezek között?

Mivel JHVH nem mondta az első emberpárnak, hogy legalább az ő társaságában takarják el intim részeiket, feltételezhetjük, hogy az emberi meztelenség látványa kedves volt számára, vagy legalábbis nem volt vele különösebb problémája: elvégre vastag bundával, esetleg pikkelyek által takarva is teremthette volna az embert. (És hogyha feltételezzük, hogy mindaz igaz, amit Istenről mond a Biblia, akkor felmerül az a kérdés is, hogy miért nem olyan világot hozott létre, amelyben nincs ennyi szenvedés. Miért nem úgy hozta létre az embert, hogy, mondjuk, napenergiával működjön, és ne kelljen minden egyes nap élelem - növények és állatok - és víz után kajtatnia, és ezeket különböző fiziológiai folyamatok után vizeletté és szarrá alakítania? Vagy hogy ne kelljen oly mélységesen elítélt szexuális aktusokban részt vállalnia, hogy fennmaradhasson a faja?)

És hogyan tekintsünk arra a megállapításra, hogy a férfiú „ragaszkodik feleségéhez” (egyes számban)? A Biblia későbbi részeiben ugyanis csak úgy burjánzik a poligámia és a házasságtörés, még a szent életűnek mondott próféták köreiben is. Melyik feleségéhez ragaszkodik tehát a férfiú? A Biblia nem taglalja.

*

Nagy vonalakban, táblázatban összegezve tehát így néz ki a teremtés két története:

Ezek után mindenki eldöntheti, hogy a kettő közül melyiket fogadja el: mindkettőt, az egyiket, a másikat - vagy egyiket sem.