Az Özönvíz vége: Azért büntetlek, mert gonosz vagy - mert gonosz vagy, azért nem büntetlek

Ígéretéhez híven az Úr lenullázta a Teremtést végtelen jóságában, és Noé elsüllyeszthetetlen bárkája - minden bizonnyal meggyötört - lakóinak kivételével kiirtott minden élőt az Özönvízzel. Innen kellene folytatni a földi életet. Ehhez pedig először is ki kell szivattyúzni a szédületes mennyiségű vizet a firmamentum alól. És hogy meddig uralták a legmagasabb hegyeket is beborító vizek a bolygót? Nos, megkíséreltem a szöveget alapul véve kiszámolni, ám erőfeszítéseim egyenértékűnek bizonyultak a fekáliapofozással: ahány különböző, tartalmukban eltérő forrása van ennek a hanyagul összetákolt katyvasznak ugyanis, annyiféle eredmény jött ki. De legalább az Úr megígéri, hogy többször nem fog legyilkolni minden élőt (leszámítva az Apokalipszist, gondolom), which is nice.

Az előző bejegyzésben ott hagytam félbe a Gilgames-eposz özönvíz-mítoszát, hogy Utnapistim kinézett bárkája ablakán, és „jajongva” konstatálta, hogy „odalett az ember”. Mi történt ezután? Nos, „tizenkét kettősóra múltán” felbukkant a víz színén egy hegycsúcs, Noé Utnapistim bárkája pedig megfeneklett az Ararát a Niszir-hegy tetején. Hét nappal ez után, ellenőrizendő, hogy van-e élhető szárazföld a közelben, Utnapistim szabadon eresztett egy hollót galambot. (De minek? Ha talált is volna a galamb szárazföldet, mégis hogyan közölte volna a bárka lakóival, hogy pontosan hogyan juthatnak oda?) A holló galamb azonban hamarosan visszatért, mert „nem lelt nyugvóhelyet”. Ugyanezt a megbízást kapta meg később a galamb fecske is, ám ő sem járt több eredménnyel. Az ismételten kieresztett galambnak hollónak azonban sikerült földet találnia: „evett, kapirgált, felkárogott, nem tért vissza”. Az okos Utnapistim pedig ebből nem azt a következtetést vonta le, hogy a galamb holló megdöglött, hanem azt, hogy a galamb holló távolmaradása a jel arra, hogy a bárka lakói kijöjjenek és szétszéledjenek, mert vége az özönvíznek. Teljesen logikus...

Noé Utnapistim örömében állatáldozatot mutatott be, áldozati magvakat szórt szét a bárka tetején, emellett cédrusfát és mirtuszt égetett - az istenek pedig (és itt csaknem beszartam a röhögéstől) „legyek módjára gyülekeztek” a jóleső illatra. Istár istennő újfent megbánását fejezte ki az istenek által okozott károk és szenvedés miatt, csakhogy ez esetben azzal a csavarral, hogy a teljes felelősséget - valódi politikus módjára - Enlil istenre próbálta hárítani (#ElmúltNyócÉv). Enlil természetesen haragra gerjedt emiatt, hiszen minden isten rábólintott az özönvíz tervére. Emellett dühös volt azért is, mert az özönvíznek voltak túlélői: ez ugyanis nem volt az eredeti elképzelés része. Ekkor Éa isten Enlil elé állt, és beszédet intézett hozzá: „Hatalmas erejű Enlil, istenek bajnoka! Miért küldtél vízözönt a földre? A bűnt az viselje, aki bűnös! Vétkeiért az bűnhődjön, aki vétkezett! A gonosz pusztuljon, ne a valamennyi! Küldtél volna az áradat helyett oroszlánt közéjük, az pusztítsa a gonoszokat! Küldtél volna az áradat helyett éhínséget, az ritkítsa a gonoszokat! Küldted volna az áradat helyett Irrát, a pestisest, az betegítse őket!” Ez pedig - főleg a kor mércéjéhez képest - meglepően észszerű, empatikus és erkölcsös megnyilvánulás volt Éa isten részéről: valaki, vagy valakik bűne miatt ne bűnhődjenek tömegesen ártatlan szemlélők.

Vajon miért hagyták ki ezt a mozzanatot - emellett Istár istennő korábbi megbánó megnyilvánulását is - Noé történetéből a Biblia szerzői és összeállítói (más szóval az utnapistimi történet lenyúlói kölcsönvevői)?

Az én feltételezésem az, hogy azért, mert az Úr Isten igencsak rossz fényben tűnt volna fel egy ilyen lelkiismeretes istári és éai „mic drop moment” után. Megveszekedett pszichopata módjára legyilkol mindenkit, aztán utólag furdalja a lelkiismeret? Ezek átvételével, és biblikus kánonba emelésével indirekt módon maguk a szerzők ismerték volna be, és tették volna egyértelművé, hogy a jóindulatúnak és tévedhetetlennek beállított JHVH/Elohim karakter tulajdonképpen egy hatalomfitogtató, skizofrén pszichopata, aki nem csupán tévedni tud, hanem még ördögi tetteiért is képes lehet megbánást mutatni. Ezt pedig nem engedhették, hiszen a szerzők célja láthatóan nem az volt, hogy az emberek azonosulni tudjanak vele (még ha azt is állították, hogy az Úr a maga képére teremtette őket), hanem az, hogy féljék őt, és ily módon engedelmesek legyenek mindazok irányába, akik azt állítják, ismerik az Ő akaratát. Emellett mi lett volna így például azzal az igazán szívmelengető biblikus hagyománnyal, hogy az atyák bűnei a gyerekeikre szállnak „hetedíziglen is”? Ha Istent egészséges lelkiismerettel ruházzák fel, hogyan tudtak volna ilyesmit „igazolni”? (És, például, hogyan lehetne ily módon eleik feltételezett bűnéért évezredek elteltével még manapság is megveszekedett elmebeteg módjára hibáztatni a „Krisztus-gyilkos zsidóság” leszármazottait?)

(Mózes I. könyve, 8:1-22)

„Megemlékezék pedig az Isten Noéról, és minden vadról, minden baromról, mely ő vele a bárkában vala: és szelet bocsáta az Isten a földre, és a vizek megapadának.” - 8:1

Isten föl s alá mászkált a Mennyekben, vagy akárhol is volt akkoriban, miközben hatalmába kerítette a minden ember által jól ismert, idegesítő és kínzó érzés: „Tudom, hogy elfelejtettem valamit, de vajon mit? Mit?” Aztán belátta, hogy ha nem koncentrál minden áron arra, hogy mi ment ki a fejéből, akkor az majd magától eszébe jut. És valóban. Miután százötven napig „erőt vevének a vizek a földön” (1Móz, 7:24), be is ötlik neki: „Baszd meg! Noé!”

Kapkodva szelet bocsátott hát a majd’ 9000 méter magas, az egész bolygót beborító, általa a Földre szabadított vízre. És ki tudja, hogy ezzel mégis mi a frászt akart elérni, hiszen egy ekkora víztömeget semmilyen szél nem lenne képes megapasztani, legyen akármennyire szédületesen erős is - de ha a Biblia ezt állítja, akkor minden bizonnyal így is volt...

Még mielőtt tovább haladnánk a szövegben, hadd vázoljam fel még egyszer a körülményeket! Mivel a legmagasabb hegyet 15 könyökkel lepte el az özönvíz az előző fejezet leírása alapján, így a bárka és lakói 8854,675 méteres magasságban lebegtek a víz színén. Az állatok pedig minden bizonnyal példamutató nyugodtsággal várták e farkasordító hidegben, alacsony légnyomásban és ritkás levegőben, hogy vége szakadjon kényszerű összezártságuknak: az oroszlán egykedvűen, dideregve szotyolázott (mert tudta, hogy ha ösztöneit követné, akkor kihalnának későbbi prédái), a harkály csőrén dugóval gubbasztott, a vakond vakon kóválygott vacogva, a szúpár egy dunsztosüvegben ücsörögve, csendesen pasziánszozott, az elefánt pedig (és az összes többi állat is, ami azt illeti) sztoikusan szomjazott és tűrte a több hónapos szar- és húgyszagot - meg persze a megmaradt nyolc ember társaságát, akik közül a négy férfi biztosan száz éves kor felett járt már. (A négy nőre, biblikus szokás szerint, magasról tesznek a szerzők: nemhogy az életkorukat, még a nevüket sem említik.)

„És bezárulának a mélység forrásai s az ég csatornái; és megszűnt az eső az égből. És elmenének a vizek a földről folyton fogyván, és száz ötven nap mulva megfogyatkozának a vizek.” - 8:2-3

Előrelátó és okos dolog a máskülönben teljességgel hasztalan és hatástalan, apasztónak szánt szél Földre bocsátása után elzárni a mélység forrásait, és bezárni a firmamentum ablakait. Ezek nélkül ugyanis olyan lett volna a Föld kiszárítása, mintha az ember úgy akarná egy teli kádból leereszteni a vizet, hogy közben tökig kinyitja a csapokat, és még vödrökkel rá is tölt.

E sorok alapján nem teljesen világos, hogy a víz megjelenése és „megfogyatkozása” együttesen 150 napot vett-e igénybe, vagy inkább arról van itt szó, hogy a vizek 150 napig vettek erőt a bolygón, majd még 150, tehát 300 napra volt szükség ahhoz, hogy eltűnjenek - de ez mindegy is: mindkét verzió teljességgel valószínűtlen (és értelemgyalázó), emellett a fejezet többi része ezektől eltérő időtávokat emleget. (#TévedhetetlenBiblia)

„A bárka pedig a hetedik hónapban, a hónak tizenhetedik napján, megfeneklett az Ararát hegyén. A vizek pedig folyton fogyának a tizedik hónapig; a tizedikben, a hó első napján meglátszának a hegyek csúcsai.” - 8:4-5

Az előző fejezet alapján az Özönvíz Ádám után 1656 február 17-én kezdődött (1Móz, 7:11). Ezek szerint - mivel az Ararát csúcsa 5156 méter magas - csaknem 4000 métert (!) apadt a víz július 17-éig.

Számoljunk egy kicsit! Mivel az akkori időszámítás szerint minden hónap harminc napos volt, ez azt jelenti, hogy a bárka 150 nap után feneklett meg valahol az Araráton, feltehetően annak csúcsán. (Vagyis eszerint az Özönvíz nem 150 nap alatt jött és tűnt is el.) Ezt követően 73 nap kellett még ahhoz, hogy a környező hegycsúcsok felbukkanjanak a víz alól október 1-jén. Ez eddig 223 nap.

„És lőn negyven nap múlva, kinyitá Noé a bárka ablakát, melyet csinált vala. És kibocsátá a hollót, és az elrepűlt, meg visszaszállt, míg a vizek a földről felszáradának.” - 8:6-7

Folytassuk a számolást! A hegycsúcsok felbukkanása után 40 nappal, vagyis a 263. napon, november 10-én Noé kikandikál a bárka aprócska ablakán, és kiereszt egy hollót. (Feltételezem, hogy emellett jó darabig ott is ácsorgott az ablakon kidugott fejjel, mélyeket szippantva, hogy legalább ideiglenesen szabaduljon a több hónapos, mindent átható, csípős és szemkönnyeztető szar- és húgyszagtól - mígnem névtelen felesége rá nem förmedt, hogy mégis mit képzel, mit csinál.) A hetedik strófa alapján pedig az a benyomás keletkezik az emberben, hogy a holló addig röpködött, míg a vizek teljesen fel nem száradtak. Ám nem eszik ilyen forrón az Özönvizet.

„Kibocsátá a galambot is, hogy meglássa, vajjon elfogytak-é a vizek a föld színéről. De a galamb nem talála lábainak nyugvóhelyet és visszatére ő hozzá a bárkába, mert víz vala az egész föld színén; ő pedig kezét kinyujtá, megfogá, és bévevé azt magához a bárkába.” - 8:8-9

Kissé megnehezíti a számolást, hogy a Biblia nem taglalja, pontosan mennyi ideig volt távol a holló, mielőtt Noé kieresztette volna a galambot. (Az is lehet, hogy a „kibocsátá a galambot” csak egy eufemisztukus kifejezés arra, hogy Noé egy jóízűt szellentett.) Önkényesen vegyük úgy, hogy a holló is, és a galamb is ugyanazon a napon tértek vissza, amikor Noé kieresztette őket. Akárhogy is történt (vagyis inkább nem történt), a holló is, és a galamb is úgy tértek vissza, hogy nem találtak szárazföldet.

És itt újabb egyértelmű jelét láthatjuk annak, hogy a szöveg több eltérő forrásból lett pongyola módon elegyítve: néhány sorral feljebb ugyanis már látszottak az Ararátot környező hegyek csúcsai, itt azonban már megint „víz vala az egész föld színén”.

„És várakozék még másik hét napig, és ismét kibocsátá a galambot a bárkából. És megjöve ő hozzá a galamb estennen, és ímé leszakasztott olajfalevél vala annak szájában. És megtudá Noé, hogy elapadt a víz a földről.” - 8:10-11

Tehát Noé a holló visszatérése után hét nappal eresztette ki a bárkából először galambot, máskülönben nem lenne sok értelme a „még másik hét napig” szóhasználatnak. Vagyis a holló és a galamb második kiengedése között 14 nap telt el. (Én pedig nem értem, hogy a galamb miért kapott második esélyt, ha először ő sem talált szárazföldet. És nem csak azért, mert ma már tudjuk, hogy a holló, és általánosságban a varjúfélék intelligenciája szinte minden téren szignifikánsan magasabb a galambokénál. Feltételezem, valamiféle bronzkori babonákhoz lehet köze ennek a furcsaságnak.)

Ez alapján jelenleg a 277. napnál járunk. Máshogy fogalmazva Ádám után 1656 november 24-én a galamb szerzett valahonnan egy olajfa-levelet (ami hatalmas teljesítmény, tekintve, hogy több hónapos teljes sötétség, elképesztő víznyomás, és huzamos sós-édes vízben való ázás után semmilyen élő növény nem maradhatott a Földön), amiből Noé - ki tudja, miféle úton-módon - kikövetkeztette, hogy a majd’ 9000 méter magas víztömeg, ami a bárka lakóin kívül mindent és mindenkit megölt, másodjára is eltűnt a Földről (emlékezzünk: attól függően, hogy miként értelmezzük a hetedik fejezet utolsó, és e fejezet első strófáit, először vagy 150, vagy 300 nap után tűnt el a víz).

„És ismét várakozék még másik hét napig, és kibocsátá a galambot, és az nem tére többé ő hozzá vissza. És lőn a hatszáz egyedik esztendőben, az első hónak első napján, felszáradának a vizek a földről, és elfordítá Noé a bárka fedelét, és látá, hogy ímé megszikkadt a földnek színe.” - 8:12-13

Ám hiába „apadának meg a vizek” másodjára is, a hatszázegy (601!) éves Noé ezután sem mert még kimerészkedni a bárkából. Nem, ehelyett biztos, ami biztos alapon harmadjára is eleresztette a galambot a 284. napon, december 1-jén, miközben a holló értetlenül és sértődötten figyelte ezt. A szegény, leselejtezett hollót aztán valószínűleg a káröröm kellemesen langyos érzése öntötte el, amikor is a protekciós galamb nem tért vissza.

Aztán Ádám után 1657 január 1-jén, vagyis a 314. napon megint csak, immár harmadjára is felszáradt az Özönvíz. Az ember pedig már a fejét fogva reménykedik, hogy utoljára száradt fel az a nyüves víz, ám hirtelen...

„A második hónapban pedig, a hónak huszonhetedik napján megszárada a föld.” - 8:14

...ám hirtelen negyedjére - negyedjére! - is felszárad! Halleluja, kumbájjá, Allahu akbar: február 27-én, a 361. napon végre valahára utoljára szárad meg a föld!

Isten bizonyára váratlanul újra és újra megnyitotta a mélység forrásait és a firmamentum ablakait, még mielőtt ténylegesen véget érhetett volna az Özönvíz - csak úgy beijesztés gyanánt, az orra alatt rötyögve, poénból.

Aki tehát azt mondja, hogy a Biblia a tévedhetetlen(nek mondott) Isten által ihletett ige, az egyúttal azt is mondja, hogy 150 vagy 300 egyenlő 277-tel, ami szintén egyenlő 314-gyel, ami megint csak egyenlő 361-gyel. (És ha ezt igaznak tekintjük, akkor az is lehetséges, hogy 2+2 is egyenlő 5-tel, és mindannyian az 1984 szellemi posványában élünk.)

„És szóla az Isten Noénak, mondván: »Menj ki a bárkából te és a te feleséged, a te fiaid, és a te fiaid feleségei te veled. Minden vadat, mely veled van, minden testből madarat, barmot, és minden földön csúszó-mászó állatot vígy ki magaddal, hogy nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön.« Kiméne azért Noé és az ő fiai, az ő felesége, és az ő fiainak feleségei ő vele. Minden állat, minden csúszó-mászó, minden madár, minden a mi mozog a földön, kijöve a bárkából az ő neme szerint. És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron.” - 8:15-20

Képzeljük csak el, micsoda meghitt látvány tárulhatott a túlélők elé! Felpüffedt, formátlan, elszürkült, oszladozó ember- és állattetemek mindenütt. (Így, ha más nem is, legalább a legyek és a dögevők jól jártak.) A sós és édes vizek hirtelen keveredése miatt elpusztult halak bűzlő hullái, ameddig csak a szem ellát. Éhhalált halt, és végkimerüléstől vízbe zuhant madárdögök. A huzamos ideig tartó roppant víznyomás, és a több ezer méteres mélységből adódó teljes sötétség miatt pedig nemhogy olajfából, hanem semmilyen növényből nem maradhatott több szánalmas, szomorú málladéknál. (És tényleg: mi van a galambbal, ami nem tért vissza?)

Noé pedig szétnézett a sivár, kietlen és teljességgel élettelen tájon, tekintete elidőzött egy-egy vigasztalan, víz áztatta, rothadozó hullán, és azt gondolta: „Micsoda mázli, hogy én vagyok az egyetlen igaz, tökéletes férfiú! De jó is az én Uram, hogy engem megkímélt! Remek alkalom ez arra, hogy hálám jeléül feláldozzak a máglyán néhány extrém módon veszélyeztetett állatfajt!”

(Utnapistimmel ellentétben Noé láthatóan nem kesergett embertársai pusztulásán.)

„És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem. Ennekutánna míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szünnek.” - 8:21-22

Noé ezek szerint tanult Kain példájából, és nem követte el azt az ordas hibát, hogy holmi szaros kis gyümölcskosarat ajánljon fel JHVH/Elohimnak. Nem, ehelyett gyakorlatilag megpecsételte több tízezer, ki tudja, mi alapján tisztának kikiáltott állatfaj sorsát, melyekből az özönvíz után egy-egy pár létezett csupán a Földön: levágta és elégette a pár egyik tagját, így téve lehetetlenné a faj későbbi szaporodását. Istennek pedig tetszett a lángoló állattetem-rakás illata, mert nincs is jobb, mint reggel kipusztulásra kárhoztatott fajok bukéjára ébredni (#WakeUpAndSmellTheExtinction).

És itt szinte hallom is a sértődött tiltakozást: „Te istenkáromló, eretnek mocsadék! A tiszta állatokból hét-hét példány volt elszállásolva a bárkában!” Nos, a Biblia szövege alapján nem. A Biblia szövege alapján az Úr ugyan egy alkalommal valóban arra utasítja Noét, hogy a tisztátalan állatokból kettő-kettő példányt, a tisztákból pedig hetet-hetet vigyen a bárkába (1Móz, 7:2-3) - noha nem árulja el Mózes idejéig, pontosan melyek ezek -, ám az „igaz, tökéletes férfiú” nem tesz eleget ennek a kérésnek: ehelyett az első direktíva (1Móz, 6:19-20) alapján cselekszik, és minden állatból kettő-kettőnek nyújt menedéket, méghozzá biblikus szokás szerint kétszer is (1Móz, 7:8-9, 14-15).

Ugyanabban a dilemmában vagyunk tehát már megint, mint a két egymásnak ellentmondó teremtéstörténet, és Ádám genealógiái kapcsán (és még csak a nyolcadik fejezetnél tartunk a Biblia első könyvében): vagy elfogadjuk mindkettőt egymással párhuzamosan igaznak, és megtanulunk együtt élni az ezáltal keletkező kognitív disszonanciával, vagy egyéni preferencia alapján kikiáltjuk az egyik értelemgyalázó sztorit igaznak és érvényesnek, vagy elvetjük mindkettőt saját önbecsülésünk érdekében.

És ugyan mennyire lehet komolyan venni az Úrnak azt az ígéretét (vagy bármilyen ígéretét, ami azt illeti), miszerint nem átkozza meg, és nem pusztítja ki ismét a teljes élővilágot, hogyha elfogadjuk azt a kimosdatónak szánt, olcsó frázist, hogy „Isten útjai kifürkészhetetlenek”? Hogyan lehet komolyan venni bárkit - legyen az ember, isten, vagy akármi más -, aki először legyilkolja a teljes földi élővilágot, mert az emberek „szívükben gonoszak” (1Móz, 6:5), majd ezt követően azt ígéri, hogy többször nem fogja legyilkolni a teljes földi élővilágot, amit - frenetikus módon - megint csak azzal indokol, hogy az emberek „szívükben gonoszak”? Merengjünk el ezen egy kicsit! (Olyan ez, mint azt mondani valakinek: „Alapból rohadék vagy, ezért pofán foglak vágni.” Aztán, miután elcsattant a pofon, a következő ígéretet tenni: „Alapból rohadék vagy, ezért soha nem foglak pofán vágni.”) Hogyan lehet komolyan venni egy ilyen személyt, vagy istenséget? Nem egyenértékű-e ez azzal, mint azt mondani valakinek: „Cselekedhetsz akárhogy, én úgyis azt teszek veled, amit csak akarok, te pedig tűrni fogod”? Milyen szép allegória! És végül, hogyan lehet komolyan venni ezt az ígéretet, hogyha tudjuk, hogy az Ószövetség e szavakkal zárul: „hogy el ne jőjjek és meg ne verjem e földet átokkal”? (1Mal, 4:6)

Emellett ugyan ki, és honnan tudhatja, hogy mit mond, vagy mit gondol „az ő szívében” az Úr? Ki szerezte meg ezt az információt, és ki mondta el ezt e háborodottságában, valószerűtlenségében és értelemgyalázóságában is nevetséges história plagizálóinak szerzőinek? Csak nem a szerzők találták ki az egészet, hogy engedelmességre bírják a nép hiszékeny tagjait oly módon, hogy megkísérlik szolgalelkű ámulatba ejteni őket a több ősi, halott istenből összegyúrt Egy Isten végtelennek beállított hatalmával, ugye? Ugye?

Végezetül, mivel kíváncsi ember vagyok, természetesen lennének más kérdéseim is a fentiekben megfogalmazottakon kívül. Hiszen, mint oly sok esetben a Biblia olvasása közben, ebben az esetben sem csak az az érdekes, hogy mi áll a szövegben, hanem az is rendkívül érdekfeszítő, hogy mit nem taglal a Szent(nek mondott) Írás.

Például mi történt az 1656 év alatt felhalmozott tudással? Halmoztak-e fel egyáltalán tudást az Özönvíz előtt létezett, elképesztő korokat megélt emberek, vagy csak az állítólagos gonosztettekkel voltak elfoglalva? (Példának okáért az indiai özönvíz-regében Visnu gondolt arra, hogy az állatokon kívül a kataklizmikus esemény előtt felhalmozódott tudást is megőrizze - a judeo-keresztény felfogásban azonban láthatóan sem JHVH/Elohimnak, sem Noénak nem jut eszébe ilyesmi.)

Pontosan hová lett a döbbenetesen valószerűtlen mennyiségű víz? Elpárolgott? Visszaszívta a szárazföld alatti „nagy mélység”? Angyalsereg mászott át vödrökkel a firmamentum ablakain? Talán van egy hatalmas dugó a földfelszín alatt, amit az Úr kihúzott? Esetleg megitták a megmaradt nephilimek?

Hogyan kerültek szétválasztásra az Özönvíz után a sós, és az édes vizek?

A bárkából való kirajzást követően a rovarok kivárták, hogy újra növények sarjazzanak a halott földből, hogy beporozhassák őket? A növényevő és rovarevő állatok pedig türelmesen vártak erre? A ragadozó állatok önkéntes böjtöt tartottak, hogy ne pusztítsák ki a növényevőket? Az olyan vérszívó és élősködő állatok, mint a szúnyogok és kullancsok, szintén félretették erre az átmeneti időszakra önérdekeiket és túlélési ösztöneiket? A pingvinek ezalatt visszaúsztak a fókákkal és a jegesmedvékkel a Déli-sarkra (és vittek magukkal jégakkukat is, hogy a hosszú út során ne kapjanak hőgutát és dögöljenek meg)? Az erszényes állatok vállalták a hosszú és viszontagságos visszautat Ausztráliába, hiába lehetett a Közel-Kelet klímája is kényelmes számukra (nyilván antiszemiták voltak)? A Dél-Amerikában őshonos madárpók fajok vízibusszal jutottak vissza korábbi élőhelyükre? (Mindeközben a Sátán - minden bizonnyal orra alatt röhögcsélve - dinoszauruszok sokmillió évesnek tűnő ősmaradványait kapirgálta el a különböző földrétegekbe, méghozzá időrendi sorrendben, hogy az emberekben kételyeket ébresszen a teretméstörténet(ek) igazságát illetően?)

Megannyi kérdés, amire maximum csak megalapozatlan, rektumból előrángatott „válaszokat” lehetséges adni.

***

A következő fejezetben az Úr szövetséget köt az emberi fajjal (vagy legalábbis annak nyolc megmaradt képviselőjével), ismételten korlátlan uralmuk alá vonja a Föld összes többi élőlényét, a beszittyózott Noé pedig halála előtt még biztos, ami biztos, megalapozza a rabszolgaság intézményét.