Ábrám/Ábrahám megjelenésével és főszereplővé avanzsálásával alapvető változás következik be a biblikus történetmesélésben: a korábbiakban tapasztalt globális, viszonylag nagy időtávokat felölelő narratíva hirtelen gyorsasággal lokálisra és valós idejűre vált, és a cselekmény csupán egy szűk földrajzi területre kezd koncentrálódni - már-már fullasztóan szűkre, mintha a közel-keleti pusztaságon kívül nem is létezett volna akkoriban más. Éppen ezért, még mielőtt részletesebben rátérnék Ábrám/Ábrahám történetére, indokoltnak gondolom röviden összegezni az eddigi eseményeket, csak hogy tisztábban láthassuk, miféle lábazaton, milyen világfelfogáson alapul a cselekmény további része.
E summázó bejegyzésben egyenként végigzongorázok az eddigi fejezeteken, melyekhez kizárólag a Biblia szövegét fogom alapul venni. Nem lesznek sem csipkelődő, megbotránkozó, értetlenkedő megjegyzések, sem szőrszálhasogató elemezgetések: csupán az egyes passzusok rövid, tárgyilagos összefoglalása lesz. (Akit érdekel, hogy mi végre volt korábban a sok csipkelődés, megbotránkozás, értetlenkedés és szőrszálhasogatás részemről, az a fejezetek linkjeire kattintva tekintheti meg a róluk szóló bejegyzéseket.)
Nézzük meg tehát még egyszer, hogy jóval a teleszkóp, a mikroszkóp és a genetika feltalálása előtt, jóval a heliocentrikus világkép bizonyítása előtt, és jóval az előtt, hogy széleskörű gyakorlattá vált volna a történelmi feljegyzések készítése, milyen nagy válaszokkal feltételezésekkel álltak elő a Biblia bronzkori szerzői és lejegyzői a nagy kérdésekre! Olyan nagy kérdésekre, mint például, honnan származik a Föld? Honnan származik az ember? Honnan származnak más népek? Honnan származik a lehengerlően sokszínű földi élővilág? Van-e rendeltetése? Mi a rendeltetése? Mi az eredete a nők és férfiak közötti különbségeknek? Mik azok a fényes pontok az éjszakai égbolton? Miért beszélnek más népek más nyelveken? És így tovább.
Previously on Scripture Watch...
(Mózes I. könyve, 1:1 - 11:32)
Isten - miközben szelleme a mélység vizeinek színén lebeg - teljes sötétségben megteremti az eget és a földet, aztán a világosságot is (de nem a Napot). Ezt követően létrehoz egy szilárd burát, a firmamentumot - amit egy lefelé fordított, átlátszó tálként lehet elképzelni, és amit szintén égnek hívnak -, és elhelyezi ezt a föld felett. Ezután szétválasztja a vizeket és a szárazföldet a firmamentum alatt, majd a földre parancsol, hogy teremjen növényeket. Aztán létrehozza a firmamentum felületén lebegő, a föld körül keringő, váltóműszakban dolgozó világító testeket, vagyis a Napot és a Holdat, és velük együtt az éjszakai fényként, emellett „jelekként” funkcionáló csillagokat is, melyek szintén a „mennyezet” alsó részére vannak aggatva. Ezt minden vízi, csúszó-mászó és égi állat kreációja követi, melyeket Isten szexre szólít fel. Őket követi másnap minden szárazföldi állat, és az egyszerre életre hívott első embernő és emberférfi megteremtése, akiket Isten szintén szexre szólít fel. Mivel utóbbiakat a maga képére formálta, ezért uralmuk alá hajtja az akkoriban még teljes egészében vegetáriánus földi élővilágot.
Isten - eltérve az előző teremtéstörténetben leírtaktól - miután megteremti az eget és a földet, és miután utóbbit megnedvesíti valamilyen titokzatos eredetű pára, létrehozza az első, tudatlan emberférfit az így keletkező sárból, és az orrába fújja az „életnek lehelletét”. Ezután ültet egy kertet, amit Édennek nevez el, és odaköltözteti a tudatlan emberférfit. Isten elhelyezi a kertben az életnek, és „a jó és gonosz tudásának fáját” is, majd a tudatlan emberférfire parancsol, hogy ne egyen utóbbi gyümölcséből, különben belehal. Hogy a tudatlan emberférfi ne legyen egyedül, Isten állatokat formál földből, elnevezteti őket a tudatlan emberférfivel, aztán mély álmot bocsát rá, kiveszi egy oldalbordáját, és a csontból létrehozza az első, tudatlan embernőt, vagy „asszonyembert”. „Valának pedig mindketten mezítelenek, és nem szényenlik vala.”
A tudatlan embernő az Éden kertjében mászkál, és összetalálkozik egy beszélő kígyóval, ami meggyőzi őt, hogy egyen a tudás fájának terméséből: megnyugtatja, hogy nem fog a gyümölcstől meghalni, sőt, ehelyett olyan lesz tőle, mint Isten. A tudatlan embernő hisz a kígyónak, eszik a gyümölcsből, aztán megkínálja a mindvégig mellette lévő tudatlan emberférfit is, aki szintén falatozik belőle: és ezzel megszűnik addigi tudatlanságuk. Az első dolog pedig, amit megtudnak, az, hogy meztelenek - ezért gyorsan ágyékkötőket szőnek levelekből. Isten eközben a kertben sétálgat, és az általa tudatlannak teremtett embereket keresi, akikről kisvártatva kiderül, hogy már nem tudatlanok. Isten feltárja az emberférfi előtt azon hipotézisét, miszerint ez csak úgy lehetséges, hogy a tiltás ellenére ettek a tudás fájáról. Erre az emberférfi elárulja az embernőt, az embernő a beszélő kígyót, Isten pedig megbünteti mindnyájukat: a kígyó innentől a hasán fog csúszni, az embernőnek fájdalmas lesz a szülés és a férje uralkodni fog rajta, az emberférfi pedig fáradságos munkával lesz kénytelen művelni a terméketlenné átkozott földet. Ezt követően az emberférfi megkapja az Ádám, az embernő pedig az Éva nevet, aztán Isten bőrruhákat ad rájuk, és kizavarja őket az Édenből, amit még extra védelemmel is ellát, hogy az emberteremtmények ne szakíthassanak az élet fájának gyümölcséből is.
Éva és Ádám két fiút nemz: a földművelő Kaint, és az állattenyésztő Ábelt. Kain valamivel később ajándékot készít az általa fáradságos munkával művelt, elátkozott föld terméséből Istennek. Ábel szintén felajánlást tesz Istennek, ám ő juhainak első, frissen levágott szaporulatából és azok zsírjából. A két gesztus közül Isten Ábelét favorizálja, Kainét viszont lefitymálja, aki emiatt érzett dühében meggyilkolja öccsét, három főre csökkentve ezzel a földi összlakosságot. Amikor Isten rájön, mi történt, bujdosóvá és hontalanná átkozza Kaint, aki ezt hallva abbéli aggodalmát fejezi ki, hogy bárki, aki rátalál, meg fogja ölni őt tettéért - ezért Isten megbélyegzi Kaint, „hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál”. Ezt követően Kain Édentől keletre letelepedik, valahonnan kerít egy meg nem nevezett feleséget, és családot alapít - leszármazottai között pedig többek közt olyan neveket találunk, mint Énók, Matuzsálem és Lámek. Éva és Ádám eközben nemz egy harmadik fiút is, akit Sétnek neveznek el.
Ádám 130 éves korában nemzi Sétet - emellett, későbbi leszármazottaihoz hasonlóan, fel nem fedett számú és nevű fiúkat és lányokat -, aztán 930 éves korában meghal. Sét 105 éves korában nemzi Énóst, aztán 912 évesen meghal. Énós 90 évesen nemzi Kénánt, majd 905 évesen meghal. Kénán Mahalalélt nemzi 70 évesen, aztán 910 évesen hal meg. Mahalalél 65 évesen Jeredet nemzi, és 895 évet él. Jered 162 évesen nemzi a Kain genealógiájából ismerős nevű Énókot, aztán 962 évesen távozik az élők sorából. A Kain genealógiájából ismerős nevű Énók 65 esztendősen nemzi a szintén Kain genealógiájából ismerős nevű Matuzsálemet, de Énók 365 évesen nem meghal, hanem Isten veszi magához. A Kain genealógiájából ismerős nevű Matuzsálem 187 éves korában nemzi a szintén Kain genealógiájából ismerős nevű Lámeket, majd 969 évesen meghal (valószínűleg az Özönvízben), amivel ő a legidősebb biblikus alak. Lámek 182 évesen nemzi Noét, aztán 777 éves korában meghal. Végül Noé 500 éves korában nemzi Sémet, Hámot és Jáfetet.
Több, igen hosszú életű generáció él egymással egy időben a földön, amikor is az „Istennek fiai” hirtelen megjelennek a vidéken és embernőket termékenyítenek meg, akik aztán óriásokat szülnek tőlük. Mindeközben Isten úgy határoz, hogy az emberek innentől fogva maximum 120 évig élhetnek. Emellett, mivel az emberek szívükben gonoszak, Isten bánkódni kezd amiatt, hogy megteremtette őket. Bánatában úgy dönt, hogy eltörli az összes embert a föld színéről, és velük együtt az összes többi élőlényt is. Csak Noé kap kegyelmet, akinek Sém, Hám és Jáfet születése után Isten azt a feladatot adja, hogy építsen pontos paraméterek alapján egy rekeszekkel ellátott, hatalmas bárkát, és helyezzen el ebben minden földi állatfajból kettőt-kettőt, plusz eleséget nekik, mert nemsokára egy mindent beborító Özönvíz jön a földre.
Isten utasítja Noét, hogy családjával együtt zárkózzon be a bárkába, és vigyen be magával hetet-hetet a tiszta állatokból, és kettőt-kettőt a tisztátalanokból, mert hét nap múlva negyven napon át tartó esőt bocsát a földre, ami el fog törölni minden élőt. Az ekkor már 600 éves Noé Isten parancsa szerint cselekszik: elszállásol kettőt-kettőt a tiszta, és kettőt-kettőt a tisztátalan állatokból, majd családjával együtt bemennek a bárkába. „Lőn pedig hetednapra, hogy megjöve az özönvíz a földre”: felfakadnak a mélység forrásai, kinyílnak a firmamentum ablakai és negyven napon át esik az eső. Noé és családja „ugyanezen a napon mentek vala be” a bárkába az állatokkal együtt, aztán Isten bezárta mögöttük az ajtót. Negyven nap múlva a bárkát megemelte a víz, és ezt követően addig növekedett még, hogy 15 könyöknyire ellepte a legmagasabb hegyeket is, „és erőt vevének a vizek a földön, száz ötven napig.” A bárka lakóin kívül minden és mindenki odavész.
Isten szelet bocsát a földre, hogy elkezdhessen apadni az Özönvíz. A bárka öt hónappal később megfeneklik az Araráton, a hegyek csúcsai pedig még három hónap elteltével kezdenek el felbukkanni a vízből. Negyven nappal ezután Noé kiereszt egy hollót, de az nem talál szárazföldet. Hét nap múlva Noé galambot küld, ám az sem talál szárazföldet, „mert víz vala az egész föld színén”. Újabb hét nap múlva ismét útnak indul a galamb, és estére egy olajfalevéllel a csőrében repül vissza. Újfent hét nap elteltével megint elszáll a galamb a bárkából, és már nem tér vissza. Noé a 314. napon kinyitja a bárka ajtaját, és azt látja, hogy felszáradt a föld. Ezután 57 nappal pedig ismét felszárad a föld. Isten ezt követően arra utasítja Noét, hogy eressze ki az állatokat, majd felszólítja őket, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. „És oltárt építe Noé az Úrnak, és vőn minden tiszta állatból és minden tiszta madárból, és áldozék égőáldozattal az oltáron.” Isten megérzi a „kedves illatot”, és megfogadja, hogy nem bocsát többé átkot a földre, mivel az ember „ifjúságától fogva” szívében gonosz.
Isten megáldja Noét és fiait, és megparancsolja nekik, hogy szaporodjanak, és töltsék be a földet. Az állatokat ezután arra utasítja, hogy féljenek az embertől, és szolgáljanak eledelül az embernek - húsukat csak vérükkel együtt nem szabad fogyasztani. Isten elmondja, hogy saját képére formálta az embert: ezért az az ember, aki embert öl, azt meg kell ölnie egy másik embernek. Ezt követően szövetséget köt a megmaradt emberekkel és állatokkal, és ígéretet tesz, hogy nem bocsát újabb özönvizet a földre, hogy minden élőt megöljön - e szövetség szimbóluma pedig a szivárvány. Ezután Noé földművelővé válik, szőlőt ültet, bort készít, berúg, és meztelenül elterül sátra közepén. Hám - akinek eközben fia született, akit Kánaánnak nevezett el - meglátja pucér apját, és hírül adja ezt a sátornál álló testvéreinek. Sém és Jáfet ezt hallván ruhát ragadnak, és háttal menve betakarják vele a pőre Noét, „s arczczal hátra meg sem láták atyjok mezítelenségét”. Noé ezután „felserkene mámorából”, és Sém és Jáfet rabszolgájává átkozza Hám fiát, Kánaánt. Végül 350 esztendővel az Özönvíz után Noé meghal - 950 évet élt.
Ez a fejezet Noé fiainak leszármazottait sorolja fel. Jáfet fiainak fiaiból lettek a „szigetlakó népek”, „mindenik a maga nyelve, családja és nemzetsége szerint”. Hám unokái is szétszéledtek „családjok, nyelvök, földjök s nemzetségük szerint” - köztük Nimród, aki egyebek mellett megalapítja Bábelt is. Sémnek is sok fia lett, akik szintén elszéledtek „családjok, nyelvök, földjök s nemzetségük szerint”. Sém dédunokája, vagyis Péleg idejében pedig „elosztatott” a föld.
Az egész föld egy közös nyelvet beszél, amikor is az emberek egy csoportja - hogy hírnevet szerezzenek és tagjai el ne széledjenek - a későbbi Bábelben égig érő torony építésébe fognak. Isten a földre száll, hogy szemügyre vehesse az építményt, és úgy találja: az embert nem akadályozza semmi, hogy bármit véghez vigyen, amit csak a fejébe vesz. Úgy határoz ezért, hogy összezavarja mindenki nyelvét, és elszéleszti az embereket az egész föld színén, hogy ne épülhessen meg a város - ezért nevezte el Isten a helyet Bábelnek. E történetet Sém nemzetségének leírása követi, melyben felbukkan Ábrám, akiből később Ábrahám lesz. Ábrám feleségül veszi a meddő Szárait, akiből később Sára lesz, aztán több családtaggal együtt elindulnak Kánaán földjére - ám útjukat megszakítják, és letelepednek Háránban, ahol Táré, Ábrám apja 205 évesen meghal.
*
Itt tartunk most, és innen fogunk tovább haladni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Jakab.gipsz 2016.12.15. 08:17:33
Vegyük komolyan "Istent" és lehetőleg abban az esetben is, ha e kissé szkeptikus és komolytalan, NETSi felvetéseihez mondani valója akad, közületek bárkinek is.
Nem árt az óvatosság, ha egy a miénket meghaladó "felsőbbrendű lény" gondolatait taglaljuk.