Az Úr álomkép alakját öltve biztosítja Ábrámot támogatásáról, de Ábrám egyelőre nem vágyik másra, csak utódokra. Ezt követően egy velős, csillagszámolással és állatáldozatokkal tarkított párbeszéd során az Úr negyedszerre is Ábrámnak ígéri más népek földterületeit. Aztán - biztos, ami biztos alapon - ötödszörre is.

(Mózes I. könyve, 15:1-21)

„E dolgok után lőn az Úr beszéde Ábrámhoz látomásban, mondván: »Ne félj Ábrám: én paizsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges.« És monda Ábrám: »Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkűl járok, és az, a kire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer?« És monda Ábrám: »Ímé énnékem nem adtál magot, és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm.«” - 15:1-3

Az Úr külön bejáratú, preferált kommunikációs csatornáján, vagyis megcáfolhatatlan és bizonyíthatatlan egyéni vízióban szól Ábrámhoz, és biztosítja arról, hogy a jövőben is fedezni fogja őt. Egykori hívőként pironkodva el kell ismernem, hogy volt idő az életemben, amikor minden bizonnyal zokogó eufóriában törtem volna ki egy ilyesfajta személyre szóló, kiváltságos helyzetet belengető isteni kinyilatkoztatás hallatán (és valószínű, hogy az extázis előtt diszkréten össze is szartam volna magam a meglepetéstől).

Ábrám esetében azonban láthatóan nem ez a helyzet. Az Univerzum állítólagos teremtője kitüntetett, folytatólagos figyelméről tesz számára fogadalmat, erre mit csinál Ábrám? Kérdőre vonja az Urat: az isteni védelem és a bőséges jutalom ígéretét hallva hálátlan vakmerőséggel számon kéri rajta, hogy vér szerinti örököst ugyan miért nem adott ez idáig neki! Mit neki a láthatatlan páncél, mit neki a bővelkedés a szűkös sivatagi erőforrások közt, hogyha halála után nem hagyhatja vagyonát saját vérére?

Különös és kissé megkésettnek tűnő a kérdés időzítése, hiszen Ábrám a cselekménynek ezen a pontján már elmúlt 75 (vagy 135) éves - a történet keletkezésének idejében pedig az emberek születéskor várható átlagos élettartama még a harminc évet sem érte el. Persze, Ábrám és felmenői a Biblia szerint nem voltak átlagos főemlősök: számukra az olyan piszlicsáré, természetes fiziológiai folyamatok és állapotok, mint a menopauza, a meddőség és az elképesztően magas életkor a későbbiekben sem fognak áthidalhatatlan akadályt képezni, hogyha valakinek a cselekmény szempontjából meg kell születnie (sőt, esetenként még emberi sperma sem fog kelleni a fogantatáshoz, hiszen a szövegek keletkezésének idején az emberi vagina bizonyos különleges alkalmakkor láthatóan az egyirányú utca szinonimája volt).

És kicsoda ez a „szolgaszülött”, ez a bizonyos damaszkuszi Eliézer, aki gyerektelen gazdája halálával elviekben hatalmas örökségre tenne szert? Egy közkeletű értelmezés szerint a szóban forgó Eliézer volt az a meg nem nevezett szolgáló, akit egy későbbi fejezetben az akkor már Ábrahám nevet viselő Ábrám azzal bíz meg, hogy Izsáknak feleséget találjon (1Móz, 24) - és talál is, mégpedig Rebekát. E felfogás elterjedtségét mutatja például jó pár festmény is, és talán ezért viseli egy „keresztyén” társkereső honlap is a lehetséges örökösből házasságszerzővé avanzsált Eliézer nevét.

„És ímé szóla az Úr ő hozzá, mondván: »Nem ez lesz a te örökösöd: hanem a ki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd.« És kivivé őt, és monda: »Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod;« - és monda nékie: »Így lészen a te magod.« És Ábrám hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul.” - 15:4-6

Az Úr nem azt válaszolja Ábrám kérdésére, hogy „Mi van? Elgurult a gyógyszered, Ábrámom? Hogy jössz te ahhoz, hogy kérdőre vonjad Uradat és Parancsolódat?”.

Nem, ehelyett biztosítja Ábrámot, hogy igenis lesz örököse, és nem kell mindenét egy egyszerű szolgálóra hagynia. Ezután kiviszi az Úr Ábrámot az ég alá (noha azt nem tudom, hogy egy látomás mégis hogyan képes ilyesmire), és felszólítja őt, hogy kezdje el megszámolni a csillagokat, és ameddig eljut, annyi utóda lesz. Ezek szerint hiába múlt el 75 (vagy 135) éves Ábrám, látása magas kora ellenére mit sem romlott. Szerencse, hogy a Hubble űrteleszkóp még sehol sem volt, mert ha annak földi vezérlőtermébe ültette volna az Úr Ábrámot, akkor talán még mindig ott számolgatna (azon morfondírozva, hogy a csillagok ezek szerint mégsem a szilárd firmamentumra aggatott „jelek”).

Ábrámnak nem is volt ezután több aggodalmaskodó kérdése az utódlással kapcsolatban, meggyőzte őt az Úr. „Csak meg kell számolnom a csillagokat, és akkor Száraj nem lesz meddő! Vagy új feleséget kapok! Ilyen egyszerű!” - gondolhatta. (Aztán előállt az Old Spice szlogenjének fordított változatával: „Nekem elég az ígéret is, nem kell bizonyíték.”)

„És monda néki: »Én vagyok az Úr, ki téged kihoztalak Úr-Kaszdimból, hogy néked adjam e földet, örökségedűl.«” - 15:7

Negyedjére... Az Úr ez idáig háromszor ígérte oda Ábrámnak ugyanazt a földterületet (1Móz, 12:7, 13:5, 13:17), ami nem mellesleg más népek tulajdona volt, még a Biblia szerint is.

Ábrám pedig azt gondolhatta eközben, hogy micsoda szerencsés „véletlen”, hogy a mindenségnek éppen abban a teremtőjében, tulajdonosában és hűbérurában hisz a sok lehetséges egyéb istenek közül, aki ingatlanokat ígér neki örökségül. Ezt a mázlit! (Részletkérdés, de örökséget csak a halála után hagyhat valaki, az Úr pedig elvileg halhatatlan.)

„És monda (Ábrám): »Uram Isten, miről tudhatom meg, hogy öröklöm azt?«” - 15:8

Az Úr pedig az utolsó pillanatban behunyta a szemeit, beszippantotta az ajkát, és elszámolt tízig, még mielőtt első felindultságában azt mondhatta volna Ábrámnak: „Azért, mert én azt mondtam, cseszd meg! Négyszer! Nem olvastad eddig, hogy mi mindenre vagyok képes?”

„És felele néki: »Hozz nékem egy három esztendős üszőt, egy három esztendős kecskét, és egy három esztendős kost, egy gerliczét és egy galambfiat.«” - 15:9

Épületes párbeszéd eddig. Dióhéjban:

(Folyt. köv.)

„Elhozá azért mind ezeket, és kétfelé hasítá azokat, és mindeniknek fele részét a másik fele része átellenébe helyezteté; de a madarakat nem hasította vala kétfelé. És ragadozó madarak szállának e húsdarabokra, de Ábrám elűzi vala azokat.” - 15:10-11

Mivel az Úr nem förmed rá Ábrámra, hogy mégis miért kaszabolja fel a kért állatokat, felteszem, nem volt ellenére a dolog. Valaki kávéval, valaki pedig állatáldozattal szereti nyitni a napot - így volt az Özönvíz után is.

Mindeközben Ábrám láthatóan nem gondolkodik el egy pillanat erejéig sem azon, hogy vajon mi végre kell ahhoz 75 (vagy 135) évesen állattetemeket vonszolnia a sivatag egy megadott pontjára, hogy választ kapjon a „Bízhatok-e benned?” kérdésre. Ám ez esetben tartja a száját. Még azt sem kérdezi meg, hogy „Ó, Uram, nem lehetne, hogy ehelyett inkább elrebegjek egy termékenységi imát, vagy valami ilyesmi?”

Így nem volt más hátra, mint szőröstül, bőröstül, belestül és zsigerestül kiteríteni a kettészelt állatdögöket, és az isteni válaszra várakozás közben hajkurászni a dögszagra gyűlő dögevő madarakat. (És legyeket, gondolom.) Produktív délutáni program.

„És lőn naplementekor, mély álom lepé meg Ábrámot, és ímé rémülés és nagy setétség szálla ő reá. És monda az Úr Ábrámnak: »Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz azon a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutánna kijőnek nagy gazdagsággal. Te pedig elmégy a te atyáidhoz békességgel, eltemettetel jó vénségben. Csak a negyedik nemzedék tér meg ide; mert az Emoreusok gonoszsága még nem telt be.«” - 15:12-16

„Tudhattam volna: a fáraó által pénzelt, kibaszott emóri háttérhatalom machinál a színfalak mögött! Miattuk nem lehetünk boldogok! De hogyha épp nem ők próbálnak ránk rontani rosszindulatúan, akkor is mindig akadnak mások, akik menetrendszerűen beleszarnak a palacsintánkba! Isten a mi oldalunkon áll, még sincs egyetlen rohadt perc nyugtunk sem!” - gondolhatta magában a transzba került Ábrám, amikor az Úr előrevetítette neki az egyiptomi fogságot. Azt az egyiptomi fogságot, ami a Kivonulás könyve szerint nem 400, hanem 430 évig tartott (2Móz, 12:40), és ami nem a negyedik, hanem - hogyha Ábrámtól kezdjük a számolást - a hetedik generációval ért véget: mert Ábrám/Ábrahám után jött Izsák generációja, aztán Jákob/Izráel generációja, aztán Lévi generációja, aztán Kehát generációja, aztán Amrám generációja, végül jött Mózes, aki állítólag kivezette a népet Egyiptomból.

Eléggé vegyes érzelmeket kiváltó jövedölés ez: neked hosszú, békés életed lesz, de a (most még nem létező) leszármazottaid, akik annyian lesznek, mint égen a csillag, generációkon keresztül szenvedni és nyomorogni fognak - bye, have a great time!

„És mikor a nap leméne és setétség lőn, ímé egy füstölgő kemencze, és tüzes fáklya, mely általmegyen vala a húsdarabok között.” - 15:17

„E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal, mondván: »A te magodnak adom ezt a földet Égyiptomnak folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátes folyóvízig: a Keneusokat, Kenizeusokat, és a Kadmoneusokat. A Hittheusokat, Perizeusokat, és a Refeusokat. Az Emoreusokat, Kananeusokat, Girgazeusokat, és a Jebuzeusokat.«” - 15:18-21

Már megint. Mert ötödjére sem lehet megunni, hogy az Úr mások földjét ajándékozza Ábrámnak...

Az egyiptomi fogságra utalva azt mondta az Úr az imént Ábrámnak, hogy „a te magod jövevény lesz azon a földön, mely nem övé”. Most pedig gyakorlatilag azt mondja más népek földjére utalva az Égi Ingatlanügynök, hogy „a te magod nem lesz jövevény azon a földön, mely nem övé”.

Ha nem is hangzik túl jól, tagadhatatlanul hangzatosabb és hatásosabbnak tűnő megoldás azt mondani „indoklás” gyanánt, hogy „Az Úr akarja, hogy ez a föld a miénk legyen”. Mert hogy nézne már ki komoly arccal odaállni egy másik nép képviselői elé azzal a kijelentéssel, hogy „Kell nekünk a földetek, és ti útban vagytok”? Még ha az utóbbi metódus egyenesebb és becsületesebb is lett volna - emellett a bitorlóknak sem kellett volna újra és újra mondvacsinált magyarázatokat kreálniuk a más istenekkel rendelkező népek azon kérdésére, hogy „Ki a f... tököm az a JHVH?”

(Az Újszövetség szerint egyébként az Úr nem tartotta be az Ábrámnak idáig öt alkalommal tett ígéretét, lásd ApCsel, 7,5 és Zsid, 11:13.)

Így folytatódott tehát dióhéjban az Úr és Ábrám állítólagos párbeszéde: