Ábrahámot arra utasítja az Úr, hogy fogja a fiát, Izsákot, és vizslató tekintetektől távol mutassa be égő emberáldozatként. A százvalahány éves apuka pedig kérdés nélkül teljesítené a parancsot, elő is készít mindent, ám az utolsó pillanatban egy angyal közbelép, és közli Ábrahámmal, hogy az egész csak egy teszt volt. Noha az Úr gondolatolvasó, ily módon akart megbizonyosodni Ábrahám istenfélelméről. Aztán közvetítőjén keresztül ismét számtalan utódot, és mások földjeit ígéri neki.

Hadd kezdjem ezt a bejegyzést is személyes felütéssel!

Ugyanaz az egyetemi Bibliaismeret-oktató, aki a teremtéstörténet(ek) taglalása során kissé védekező tónusban azt találta mondani, hogy szerinte teljességgel elképzelhető, hogy régebbi korokban akár kilencszáz évig is élhettek az emberek, Ábrahám és Izsák e fejezetben leírt történetéről már azt állította, hogy csupán allegória: Ábrahám Egy Istenbe vetett hitének és bizalmának dicsőséges megnyilvánulása, amit minden nagy monoteisztikus vallás - a judaizmus, a kereszténység és az iszlám is - hatalmas becsben tart és ünnepel. Szerinte - és tapasztalataim alapján sok más ember szerint is - e hitrege tanulsága és üzenete számunkra az, hogy hajlandónak kell lennünk az égi Kedves Vezetőért feláldozni akár azt is, ami a világon a legkedvesebb számunkra - bármi legyen is. Hiszen a történet alapján azzal, hogy Ábrahám hajlandó volt feláldozni a saját fiát, Izsákot (az iszlám hagyományban Izmaelt), aki a világon a legkedvesebb volt számára, és akinek születésére oly sokat várt, igazából az Úr iránti határtalan szeretetét és hűségét mutatta ki - amiért az Úr jutalmat is ígért neki.

Gyerekként azt tanították nekem, hogy Ábrahám hajlandósága, hogy égő emberáldozatként mutassa be Izsákot az Úrnak, csodálatra méltó dolog. Gyerekként azonban nem csodálatot, hanem félelmet keltett bennem ez a történet. Ma már „csak” viszolygást. A szöveget, és az eredeti történethez esetenként megalapozatlan mozzanatokat hozzáköltő, és kimosdatónak szánt magyarázatokat olvasva nem tudom kiverni a fejemből azt a jézusi szófordulatot (még ha kontextusából kiragadott is), mely szerint az az ember, aki gyerekeket botránkoztat meg, „jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára, és a tenger mélységébe vessék” (Mt, 18:6).

Mire gondolok, amikor megalapozatlan és kimosdatónak szánt mozzanatokat a történethez költő magyarázatokra utalok? Például a mostoha-nagyanyámtól kapott, gyerekeknek szánt Képes Bibliában leírtakra. E verzió szerint Ábrahám „megkérte a fiát, hogy feküdjön az oltárra”, mire Izsák „megdöbbenve nézett az apjára, de látta szemében a szeretet, és bízott benne” - aztán az egész felkavaró mizéria végeztével „Izsák és Ábrahám átölelték egymást”. Ilyesmikre utaló szövegrészek azonban egyáltalán, még utalás szintjén sincsenek a Bibliában, ahogy lejjebb látható lesz. Az egész jobb esetben vágyálmokon alapuló porhintés - rosszabb esetben pedig gyerekek szemébe hazudás, hogy egy fanatikus apa védhetetlen cselekedetét valamelyest fogyasztható (még ha mégoly életszerűtlen) formában tárja eléjük.

Szégyenkezve gondolok vissza arra az időszakra, amikor 6-7 éves koromban mostoha-nagyanyám felvázolta nekem ezt a történetet. Élénk fantáziájú gyerekként, és Izsákkal azonosulva ugyanis zavarba ejtően sokáig azt gondoltam ezután, hogy bármelyik nap eljöhet egy olyan pillanat, amikor szüleim majd felébresztenek az éjszaka közepén, és késekkel a kezükben azt mondják: „Isten szólt hozzánk, úgyhogy most velünk kell jönnöd.” - és a történetbeli angyal, aki az utolsó pillanatban megállítaná a kezüket, elkésik. Nem éppen a legszerencsésebb, amikor egy kisgyereknek ilyen dolgok jutnak eszébe a szüleiről.

Mindezek alapján előre elismerem, hogy nehezemre esik objektíven tekinteni Ábrahám letaglózó hajlandóságára, hogy megtagadva emberi és szülői ösztöneit megölje saját fiát az Úr kedvéért. (Mondjuk az Úrban hinni sem éppen objektív dolog.)

Ennek (és sok egyéb tette ellenére) nem akarom, hogy megtévesztően kedves arcú mostoha-nagyanyám nyakára malomkő kerüljön: felteszem, így is eleget szenvedett (és szenved) saját fundamentalizmusa miatt, miután jó pár éve bejelentette, hogy többé nem kér a társaságunkból, mert ő tudja, melyik oldalon fog állni, amikor a juhok és a kecskék szét lesznek válogatva. (Ezt az elsőre vészjóslónak, és tébolyodottnak hangzó megnyilvánulást pedig akkor értettem meg igazán, amikor elolvastam Máté evangéliumának huszonötödik fejezetét, és rájöttem: nem csak tébolyodottnak hangzik - hanem az is.)

(Mózes I. könyve, 22:1-24)

„És lőn ezeknek utána, az Isten megkisérté Ábrahámot, és monda néki: »Ábrahám!« S az felele: »Ímhol vagyok.« És monda: »Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, a kit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közűl egyen, a melyet mondándok néked.« Felkele azért Ábrahám jó reggel, és megnyergelé az ő szamarát, és maga mellé vevé két szolgáját, és az ő fiát Izsákot, és fát hasogatott az égő áldozathoz. Akkor felkele és elindula a helyre, melyet néki az Isten mondott vala.” - 22:1-3

Az Úr „megkísérti”(!) a százvalahány éves Ábrahámot, és azt parancsolja neki, hogy egy viszonylag távoli helyen áldozza fel a ki tudja, hány éves fiát. Pontosabban az ő „egyetlenegy” fiát, Izsákot - mert láthatóan Ábrahám másik fiáról, az előző fejezetben elüldözött Izmaelről megfeledkeztek a történet lejegyzői és összeállítói. Talán Izmaelt nem szerette Ábrahám, és ezért van a fenti passzusban a kizárólag Izsákra utaló „a kit szeretsz” megjegyzés? De akkor miért okozott korábban lelkiismeret-furdalást Ábrahámnak, amikor anyjával együtt a sivatagba zavarta Izmaelt, hogyha nem szerette őt? A Biblia nem taglalja.

Ábrahámnak és az embereinek - pontosabban a férfiaknak - korábban már fel kellett áldozniuk a testüknek egy darabját a szövetségért, amit az Úr kötött velük. Ábrahám korábban már megcsonkította magát, hogy kifejezze odaadását, sőt, másokat is, köztük a fiát is megcsonkította. Több alkalommal áldozott fel állatokat is hűségének jegyében. Ám mindez, úgy tűnik, nem volt még elég, ennyi vérrel még láthatóan nem lehet levenni az Urat lábáról.

Nem. Az Úr a szöveg alapján az is elvárja, hogy az ember tagadja meg egyik legalapvetőbb emlősi ösztönét is, vagyis gyereke védelmét - sőt, hitének és abszolút behódolásának „dicsőséges” kinyilvánításaként arra is hajlandónak kell lennie, hogy meggyilkolja a gyerekét. És még azok, akik e történetet csodálatra méltónak tartják, ők papolnak arról, hogy mi „természetellenes”, és mi nem? Ez valami vicc?

Szeretném tudni, hogy mi az adekvát reakció a fenti passzusban szereplő isteni parancsra. Csak mert az enyém nem az lenne, ami a Biblia szövege alapján Ábrahámé volt. Mert szerintem az, aki ilyesmit kér, vagy parancsol, még köröm alatti koszt sem érdemel, nemhogy tiszteletet.

Ábrahám nem egyezkedik Izsák életéért, ahogy azt korábban Szodoma lakosságának érdekében tette - pedig talán ez lenne a minimum, amit egy apától elvárna az ember. Nem borul a földre könyörögve, mondván: „Bármit kérhetsz, csak a fiamat ne kelljen megölnöm, akinek születésére száz évet vártam! Az ég szerelmére, még körül is metéltem őt a kedvedért, Uram! A fitymája nem volt elég számodra?” Még csak rá sem kérdez az isteni parancs okára. És az Úr sem ad magyarázatot. (Mert minek? Egy kellően fanatikus követőre nem nagyon szokott jellemző lenni, hogy épkézláb indoklást várna a kiadott parancsra.) Nem: a szöveg alapján Ábrahám lefekszik aludni, aztán „felkele jó reggel”, és azon nyomban neki is áll fát hasogatni, mielőtt Izsákkal és a szolgálókkal elindulnának Mórija irányába.

Vajon álmatlan volt Ábrahám éjszakája az isteni parancsot követően? Milyen gondolatok kavaroghattak a fejében, miközben azt a fát hasogatta, ami a fiát volt hivatott megperzselni? Tudta vajon, vagy csak hitt és bízott benne, hogy ez az egész csupán egy beteges, és obszcén módon ocsmány teszt? Mert hogyha tudta, hogy az Úr csak próbára akarja tenni őt, akkor miért a hit, és nem a tudás dicsőséges megnyilvánulásáról beszélnek a történet kapcsán? (És miért jönnek egyesek azzal, hogy az Úr korábbi, többször megtett ígérete alapján, miszerint nagy néppé teszi Ábrahám leszármazottait, Ábrahám joggal bízhatott abban, hogy a fia mégiscsak élhet? Hiszen volt már példa arra, hogy az Úr nem tartotta magát saját ígéreteihez - például amikor 120 évben maximalizálta az emberek életkorát az Özönvíz előtt.) Hol volt mindeközben Izsák agg édesanyja, Sára? Vajon ő is fültanúja volt az isteni parancsnak? Ha igen, vajon könyörgött az Úrnak, vagy Ábrahámnak, hogy gondolja meg magát? A Biblia nem taglalja.

Ám teológusok és filozófusok annál többet taglalták, és taglalják manapság is - az én szememben leginkább mint annak illusztrációját, hogy hogyan kell bronzkori fából jelenkori, sőt, örökérvényű vaskarikát csinálni. (Lásd például a Félelem és reszketés című írást Søren Kierkegaard tollából, aki a történet ismeretében olyasmiket ír, hogy „Isten szeretet, és e gondolatnak számomra alapvető érvénye van”, és hogy „a hit pontosan ott kezdődik, ahol a gondolkodás véget ér” - amiből én, személy szerint többé köszönöm, de nem kérek.)

Egy korábbi fejezetben az Úr észrevétlenül meggátolta Abimelek királyt abban, hogy házasságtörést kövessen el Sárával (1Móz, 20:6). Vagyis az Úr a történet alapján minden további nélkül képes megismerni, hogy mi zajlik egyes emberek fejében - méghozzá anélkül, hogy azokban tudatosulna az isteni gondolatolvasás „ténye”. Ennek fényében felmerül a kikerülhetetlen kérdés: ahhoz, hogy az Úr megbizonyosodjon Ábrahám iránta érzett odaadó hűségéről, nem tudott volna egyszerűen belelapozni Ábrahám gondolataiba, ha már állítólag képes ilyesmire? Miért nem akarta ezt a módszert alkalmazni az Úr egy ártatlan gyerek traumatizálása helyett?

„Harmadnapon felemelé az ő szemeit Ábrahám, és látá a helyet messziről. És monda Ábrahám az ő szolgáinak: »Maradjatok itt a szamárral, én pedig és ez a gyermek elmegyünk amoda és imádkozunk, azután visszatérünk hozzátok.« Vevé azért Ábrahám az égő áldozathoz való fákat, és feltevé az ő fiára Izsákra, ő maga pedig kezébe vevé a tüzet, és a kést, és mennek vala ketten együtt. És szóla Izsák Ábrahámhoz az ő atyjához, és monda: »Atyám!« Az pedig monda: »Ímhol vagyok, fiam!« És monda Izsák: »Ímhol van a tűz és a fa; de hol van az égő áldozatra való bárány?« És monda Ábrahám: »Az Isten majd gondoskodik az égő áldozatra való bárányról, fiam.« És mennek vala ketten együtt.” - 22:4-8

Három napi utazás. Biztosan nem volt közelebb alkalmas hely, ahol egy odaadó apuka feláldozhatja az Úr kedvéért a fiát. Nem, inkább meneteljen és meneteljen, hadd mardossa közben belülről az isteni parancs által okozott, borzalmas dilemma. Talán ez a három napos, komor menetelés is annak az eddig kimondatlan próbatételnek a része volt, melynek során Ábrahámnak dicsőséges módon az Urat kell választania a fia helyett? Vagy csak nem akarta az Úr, hogy tanúi legyenek annak a tettnek, amire ő maga bujtotta fel Ábrahámot - talán attól tartva, hogy valaki esetleg megakadályozná?

Elbűvölő mozzanat számomra a történetben, amikor az előzmények tudatában azt olvasom, hogy Ábrahám a fiával cipelteti az áldozati máglyához a fát. Olyan ez, mintha megkérnék valakit, hogy töltse meg a pisztolyomat, mielőtt lelőném vele. Igazán nemes eljárás.

Izsák feltehetően ismerte az áldozati rituálé procedúráját és kellékeit, hiszen megkérdezi, hol a feláldozandó bárány. (És itt meg is szakad az ember szíve.) Máskülönben érdekes, hogy csak az áldozati szertartásra való menetelés harmadik napján jut eszébe Izsáknak, hogy valami hiányzik. Valószínűleg a szolgálók is tisztában lehettek az állatáldozás mikéntjével, hiszen az Izsák születése előtti rítusok előtt alighanem ők cipelték a fát is, és az áldozati állatot is, nem pedig az aggastyán Ábrahám - ám ők sem szóltak három napig, hogy hiányzik egy kulcskellék. De feltehetően nem emiatt hagyta őket hátra Ábrahám. Amikor az ember a saját gyereke meggyilkolására készül, az minden bizonnyal nagyon intim dolog lehet, nem kell közönség.

Ábrahámnak láthatóan megmaradtak az előző fejezetben is érzékelhető gerincproblémái. Amikor Izsák kerek perec rákérdez, hogy hol az áldozati állat, apja nem árulja el neki, mire utasította őt az Úr, inkább kitérő választ ad. Ez, bizonyos alattomos értelemben, még érthető is: ha a százvalahány éves Ábrahám őszintén válaszol, a fiatal Izsák talán elmenekült volna - és akkor ugrott volna az áldozat az Úrnak.

Felteszem, ezért nem felelte Ábrahám Izsáknak azt, hogy „Nos, kisfiam, az Úr tudja, hogy te vagy a legkedvesebb számomra a világon, hiszen belelát az emberek gondolataiba. Ám úgy tűnik, hogy az iránta érzett maradéktalan hűségemet valamilyen megmagyarázhatatlan okból nem látja már, és emiatt kételyei vannak. Talán azt gondolja, hogy az ajándékot, amit tőle kaptam, vagyis téged, kisfiam, jobban szeretlek őnála. Talán megsértődött. Talán féltékeny rád. Talán elment az esze. Talán szadista, csak nem mondja ki, csak suttogja, hogy meg ne halljuk. Nem tudom. Nem kérdeztem meg tőle. Mindenestre azt kérte, hogy öljelek meg. És ha közted és az Úr lelki békéje közt kell választanom... Hát... Hogy is mondjam? Nem te nyertél.” A Biblia nem taglalja.

„Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten néki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé az oltárra, a fa-rakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát.” - 22:9-10

Míg a hajlott korú - és feltehetően hátú - Ábrahám az oltárt építette, Izsák valószínűleg azt a bárányt kereste, amit apja szerint az Úr fog biztosítani az áldozáshoz - de nem találta. Honnan tudhatta volna szegény gyerek, hogy az apja által emlegetett bárányt allegorikusan kell értelmezni? Csak akkor tudatosulhatott benne, hogy ő maga az áldozati „bárány”, amikor apja elkezdte megkötözni.

Ám azt, hogy hogyan reagált erre Izsák, a Biblia nem taglalja. Ahogy azt sem, hogy miközben Ábrahám feltette őt az áldozati oltárra, Izsák ellenkezett-e, rimánkodott-e, vagy sem. Csak a szokásos tárgyilagos, balladai homályos stílus van. Mindenesetre elbájoló jelenet: egy százon túli, oltárépítésben kimerült öregember feltehetően jajgatva, és időnként a derekát dörzsölgetve egy megkötözött gyereket, vagy kamaszt emelget az áldozati oltárra. Katartikus.

Elő van hát készítve minden, innentől kezdve már nincs más, csak az emberáldozat bemutatása az Úrnak. A szöveg pedig nem említ Ábrahám részéről kételyeket, könnyeket vagy könyörgést: csak a hajlandóság van, hogy egy apa megölje a gyerekét az Úr kedvéért, és a magasba emelt kés.

„Akkor kiálta néki az Úrnak Angyala az égből, és monda: »Ábrahám! Ábrahám!« Ő pedig felele: »Ímhol vagyok.« És monda: »Ne nyujtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én érettem.«” -22:11-12

Az Úr angyala az utolsó pillanatban lekiabál Ábrahámnak a felhők közül, gyakorlatilag azt mondva: „Haha, április bolondja, ez az egész csak egy teszt volt! És te meg azt hitted, élesben megy, és megölted volna a gyerekedet! Normális vagy te, ember?” Ábrahám pedig csak állt bambán, amikor leesett neki, hogy milyen aggályos helyzetbe hozta őt az Úr. És ezután mindenki - az Úr, az angyal, Ábrahám és Izsák is - csak nevetett és nevetett. Ja, nem...

Valakinek azt a parancsot adják, hogy a további figyelem és gondoskodás ígéretéért cserébe adja fel azt, ami a legkedvesebb számára (mert ha nem teszi, akkor az előzmények alapján valószínűleg tartania kell a parancsmegtagadás következményeitől) - az illető pedig mindenféle kérdés, vagy ellenkezés nélkül rábólint erre. Végül is, ki ne akarna egy olyan főnöknek, egy olyan mennybéli Kedves Vezetőnek dolgozni, aki ilyesmit vár el az embertől? Akinek az utasításait teljesítve mindig lehetséges úgy védekezni - jobban mondva, csak úgy lehetséges védekezni -, ahogy azt Adolf Eichmann is tette: „Én csak parancsot teljesítettem.”

Ez lenne hát a tökéletes bizalom allegóriája?

Mi van akkor, hogyha valaki számára saját empatikus és szerető természete a legkedvesebb? Hajlandónak kellene lennie feladni e tulajdonságait az Úrnak? Ugyan miért? Egy újabb ígéretért, miszerint a halála túlélése után találkozhat az Úrral valamiféle ködös, égi vidámparkban? Vagy azért, hogy ezáltal elkerülhesse valamiféle büntetés fenyegető árnyképét? Ezek után adjon valaki érzékletesebb definíciót először a zsarolásra, majd a szado-mazochizmusra, a fanatizmusra, és a szolgalelkűségre!

„És felemelé Ábrahám az ő szemeit, és látá hogy ímé háta megett egy kos akadt meg szarvánál fogva a szövevényben. Oda méne tehát Ábrahám, és elhozá a kost, és azt áldozá meg égő áldozatul az ő fia helyett. És nevezé Ábrahám annak a helynek nevét Jehova-jire-nek. Azért mondják ma is: az Úr hegyén a gondviselés.” - 22:13-14

„Az Isten pedig szóla Mózeshez és monda néki: »Én vagyok az Úr. Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg mint mindenható Isten, de az én Jehova nevemen nem voltam előttük ismeretes.«” - 2Móz, 6:2-3.

Honnan tudta tehát Ábrahám, hogy az Úr a többi neve mellett Jehova (JHVH) néven is fut? Szerencsésen ráhibázott? Vagy már megint a különböző forrásszövegek slendrián összehegesztésével állunk szemben az állítólagosan univerzális isteni útmutatásban?

És az isteni gondviselés a fentiek alapján azt jelenti, hogy „Felszólítalak, hogy öld meg a fiadat, aztán az utolsó lehetséges pillanatban visszafogom a kezed, hiszen igazából csak arra voltam kíváncsi, hogy hajlandó vagy-e szembemenni saját emberségeddel.”? Ugyan ki kérne ilyesfajta gondviselésből?

„És kiálta az Úrnak Angyala Ábrahámnak másodszor is az égből, és monda: »Én magamra esküszöm azt mondja az Úr: mivelhogy e dolgot cselekedéd, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek: Hogy megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.« Megtére azért Ábrahám az ő szolgáihoz, és felkelének és együtt elmenének Beérsebába, mert lakozék Ábrahám Beérsebában.” - 22:15-19

Ó, hát erre ment ki a játék? Ezért volt az egész gusztustalan próbatétel? Hogy az Úr angyala, magára esküdve újra kinyilatkoztathassa ugyanazt az isteni ígéretet utódokról, földterületekről és az ellenségek legyőzéséről, amit az Úr a korábbi fejezetek során már unásig ismételgetett? (Mely ígéret manifesztálódására a mai napig vár mindenki...)

Ha fikarcnyi életszerűség lenne ebben a lehangoló történetben, akkor Izsák itt vagy sokkos állapotban lett volna, vagy felállt volna, képen törölte volna az apját, és soha többet nem látták volna. Ám Izsák reakcióját a dolgok menetére nem taglalja a Biblia.

A három napos visszaút is nyilván csupa áhítat, móka és kacagás volt.

Kíváncsi vagyok, vajon hogyan tekintenénk ugyanerre a történetre, hogyha az ártatlan fiú, Izsák szemszögéből lenne elmesélve. Kétlem, hogy ugyanúgy, ahogy egyesek kimosdatóan propagálják, ráadásul gyerekeknek.

„És lőn ezeknek utánna, hírt hozának Ábrahámnak mondván: »Ímé Milkha is szűlt fiakat Nákhornak, a te atyádfiának: Úzt az ő elsőszülöttét, és Búzt annak testvérét, és Kemuélt Arámnak atyját. És Keszedet, Házót, Pildást, Jidláfot és Bethuélt. Bethuél pedig nemzé Rebekát.« Ezt a nyolczat szűlé Milkha Nákhornak az Ábrahám atyjafiának. Az ő ágyasa is, kinek neve Reuma vala, szűlé néki Tebáhot, Gakhámot, Thakhást és Mahákhát.” - 22:20-24

Elkél a fentiek után a gyors témaváltás, itt is van iziben Ábrahám rokonainak egy családfa-töredéke - melyben igazából csak Rebeka fontos, hiszen egy következő, romantikus fejezetben ő lesz a traumatizált Izsák felesége.

***

A legfelső kép:

Caravaggio: Izsák feláldozása (kb. 1603) - Izsák arckifejezése miatt számomra ez az egyik legérzékletesebb ábrázolása a történetben foglaltaknak.